Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
Ha én elbeszélésemben netalán eltérek a valóságtól, érje őt a felelősség; őtőle igy hallottuk,mi hogyan történt odabenn. A jó Ferdinánd király, kinek nevét még az 50-es években sem tudtam tudtam tisztelet érzete nélkül említeni, kinek uralkodása alatt kezdett hajnalodni Magyarország ege, királyi díszben ült fel trónusára. Kossuth mint a deputáczió szónoka mondta el, mit kér a magyar nemzet koronás királyától. Kollegánk beszélte, mint vették kereszttűzbe az ott jelen volt császári herczegek, aztán Metternich et caetera: tekintetökkel a jó lelkű királyt; s mint integettek neki állhatatosságot a «tolakodó» magyarokkal szemben. S ő —ki úgy sem tudta mi jót, mi rosz- szat beszélt Kossuth, mert magyarul beszélt,—felolvasta válaszát latinul: «sicuti semper, stb. mint mindig, úgy ezután is — hű magyar alattvalóimnak javát és boldogságát — legfontosabb fejedelmi gondjaim közé sorozandom.» Erre Kossuth elkezdett szólni mennydörgő hangján : «300 esztendeje — mondá — mióta a magyar nemzet ezt a nótát hallja. Ha felséged most is ilyen sovány válaszszal akar bennünket szine elől elbocsátani az ország rendei semmiről .sem állhatnak jót.« Denique, a király követve jó szive nemes sugallatát, nem méltatva figyelemre környezete tiltakozó tekintetét, kinyilatkoztatta : hogy megadja a magyar nemzet kérését. Mikor az én Maár kollégám ezeket hallotta, ki akarta nyitni az ablakot, hogy leszólhasson hozzánk ; de Lajos barátom soha se látott O-Szőnyön olyan ördöngös závárt ablakon, mint a milyennel a Burg ablakjai záródnak; nem volt mást mit tennie, kedvezvén erre a követek királyt éltető zaja, mint könyökét nekifesziteni egy nagy ablaktáblának, mely csörömpölve hullt alá — s a törött ablakon leszólt, mondván : «megvan minden — lesz minisztérium !» Mikor mi ezeket a boldogító igéket meghallottuk, mint a Szilágyi Mihály jégen álló katonái — egy szempillantás alatt kardot rántottunk, exaltácziónkban kardunkat összecsattogtattuk : és kiáltottuk : «Éljen a király !» Mikor a mi éljenzésünket meghallotta a Burgot körülálló százezernyi nép, kitört az is minden nyelven. «Hurráh-t!» — «Vivát»-ot, «Bravó»-t! «éljen»-t!» «Hoch lébe!» kiáltva. Nyájas olvasók, kevés van közietek, a ki százezer embert, egyszerre hallott volna kiáltani, kiáltani az elragadtatás hangján, az újjászületés reggelét üdvözölvén. Ezen egetrázó iidv-riadal behatott a trónterembe is, elnyelve a főnemesek éljenzése zaját, — igy beszélé el Maár barátunk — megdöbbenés félelme ült mindenkinek orczájára. A király is láthatólag megdöbbent. Egy udvarnok ezt látván, a királyhoz hajolt, és hódolattal jelentette: — Felségedet éltetik a magyarok. A király nem figyelve többé az udvari szabályok követelményeire, fölugrott trónusáról, sebesen ment egy erkély ablakához, azt sajátkezüleg felnyitotta (neki könnyebben ment, mint Maár kollegának), kiállt az erkélyre és ott aprón hajtogatva magát, örömtől sugárzó arczczal mondogatta: «die lieben Ungarn, meine lieben Ungarn !» Mikor a fejedelmet megláttuk nyájas arczával, még zajosabban tört ki a lelkes éljenzés. A nép — mely ekkor már áttörte az eleibe húzott kordont, és ott állt a téren — a mennyi oda fért velünk együtt hurrázott egetrázkódtató kiáltással. E közben egyik jurátustársunk lelkesedésében ezt kiáltotta : «Ezt István herczegnek köszönhetjük, ő törte mega kamarillát» (notabene: ez akkor igen divatos szó volt; 10 perczig nem beszélt két ember a nélkül, hogy a kamarilla szó előne került volna). «Éljen István herczeg ! éljen István herczeg!» zúgták, harsogták a magyar ifjak, s a velők már ekkor összekeveredett, ölelkező és csókolódzó bécsiek is együtt kiáltották. Soha sem felejtem el azt a csodával határos jelenséget, hogyan termett ebben a pillanatban közöttünk István herczeg. Az égből pottyant-e le, vagy a földből tűnt elő ? annyi tény, hogy a mint ott harsogtattuk a nevét, megjelent köztünk a szép, daliás alakú palatínus, s igy szólt: «Az istenre kérlek benneteket barátim, hogyan tudtok úgy megfeledkezni, hogy az én nevemet együtt említitek a császáréval! Ne tegyetek engem ez által szerencsétlenné, kiáltsátok — éljen a császár!» Erre a jelenetre, tudom, élénken emlékeznek akkori jurátus-társaim, hanem hát ez a jelenet csak kis körben történt, elnyelte azt az uj korszakot köszöntő nép-riadalom. Idő tellett bele, mig az a beláthatatlan uéptömeg, mely a császári várlakot körülállta, megmozdult. Mi jurátusok a kaszinóba húzódtunk, atyáink ott maradtak a Burgban alkudozni. Minden 15—20 perczben kaptunk tudósitást, Madarász László, a két Andrássy, Csuzi Pál, Bónis Sámuel és más fiatal követek voltak a hírhozó parlamenterek. Maga István herczeg is megtisztelt bennünket egy kis rövid látogatással. De liátvol is rá szükségünk ! Mert én nem tudom, hol vette magát a sok rossz hir, a melylyel egymást rémitgettük. Beszélték, a követeket egytöl-egyig elcsukták. Már a kaszinó is k' véve katonasággal, mindnyájunkat itt fognak, és b várfogságra, Scbwechátnál táborozik 30|ezerember, ‘ a tábori tüzek, azok reggelre benyomulnak Béé a revoltáns, fegyvertárt feltörő, Hintákat ke' bécsieknek, de jaj lesz nekünk is, itt rekedt Hozzájárult még bátorságunk próbá rülmény, hogy a magyar ifjúság deputácr aulához (a bécsi egyetemi ifjak szövetkéz velünk fraternizálásra. Szentül meg vo’ napokon által Bécs városának elkényi hogy most lesz még csak igazán a sze kell ölelnünk és csókolnunk az egész a fraternizálás, minden elmaradt, ügy mintha valami Schul-inspektort vártak nátor és a ki az ifjúságot le szokta kaj szekundára felelt. Biz én nem tudom a professzor volt az aula prézese, ki a ■ mi deputatusaink nyakába öntötte. Az hogy a bécsiek már kivívták a maguk s- dalban az oroszlánrész az aulának es írva a történelem könyvébe ; teg1' nincsen semmi szavok, de r kötendő szolidaritás mia* Képzelhetni, mily ny renditő hősök üdvöz1 gető hirek még ez' E köz1 megvacsr hogy a'
