Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
518 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 33. szám. 1884. xxxi. évfolyam. Lőrinczre özönlő ifjúság itt alaposan elsajá- j titott. A régi jegyzőház ma az egyik tanító lakása. Itt lakott Petőfi, Hittig jegyzőnél, itt kötött gyermeki barátságot ennek leányával, Amáliá- j val, kihez később a «Gyermekkori barátném- hoz» czimzett költeményét irta. Bemutatjuk még azon házat is, melyben egy szegény takácsnak' fia, a múlt évben elhalt Zsivora György, e nagy emberbarát, született 1804. aug. 25-én. Az iharosi szőlő Lőrincz j mellett, a szegény takács birtokocskája, igen drága szőlő, mert ebből tanittatá fiát. Most tekintsünk még át Lőrinczről egy ug- I rással Borjúdra, dr. Sass István megyei fő orvos birtokára, hová Petőfi, mint dr. Sass tanulótársa és barátja, 1845-ben el-ellátogatott. Ké- | pünk mutatja a régi méhest; — a ház mellette megújult, díszes kastély állván a régi helyén; I — ez alacsony méhesben irta nagy költőnk Sass Károlyhoz (dr. Sass Istvánnak jelenleg Halason lakó fivéréhez, ki akkor Erdődön, a gróf Káro- | lyiak urodalmában szolgált, mikor Petőfi Júliáját megszerette s nőül vette) a «Vén épület már a világ» kezdetű költeményét. A borjádi présház előtt találkozott gyermekkori barátnőjével, j Hittig Amáliával. E hegyen irta «A költő s a ! szőlővessző» czimü kis dalát és a «Hegyen ülök» czimü gyönyörű költeményét is, mely \ utóbbi alatt némely kiadásban Pest áll. — Dr. Kiss fiatal barátom és Dörre Tivadar, a «Vasárnapi Újság»-nak az ünnepélyre ide utazott j dolgozótársa már nem rajzolhatták le «A négy ökrös szekeret», mely Petőfinkkel Uzdról Bor- jádig lassacskán ballagott azon a világos, csillagos éjszakán. A csillagok ragyognak még ma is s a költő csodás csillaglantja még most is és örökre zengi, hogy «Szép csillag a bonszeretet, Gyönyörűségesen ragyog. Szegény hazám, szegény hazám te, Neked kevés van ilyen csillagod.» Sántha Károly. FORSTER DÓRA. Angol regény. Irta BESANT WALTER. HETEDIK FEJEZET. Életünk Blanchlandban. Másnap Blanchlandbe mentünk, kilencz mérföldnyi lovaglás, Anglia legsivárabb pos- vány-vidékén. Tamás bátyám komor, kedvetlen — részint az áttivornyázott éj kimerültsége miatt, részint boszuságában, hogy most egy egész évet ezen a sivár, elhagyott vidéken keilend töltenie. Hilyard ur azonban váltig vigasztalta, hogy milyen jó oly helyen időzni, a hol az embernek -— ha akarna sincs alkalma pénzt költeni, a hol pompásan lehet vadászni és halászni s a hol mindig jó társaságot talál az ember. Végre is az az érv nyugtatta meg, hogy folytonos érintkezésben léve lord Derwentwa- terrel s általa a trónörökös herczeggel, kétségkívül nagy befolyást szerzend reájok és saját nagy jövendőjét megalapíthatja. Ez a kilátás tetszett bátyámnak s hizelgett hiúságának.-— Majd megtanítjuk inni ő lordságát, — mondá. — Ezek a francziák inni se tudnak! De mivel lord Derwentwater az első hat hétben egészen saját birtokai felügyeletével volt elfoglalva, nem igen nyílt alkalom bátyám jó szándékai érvényesítésére. Tisztelendő Pattern ur el-ellátogatott néha hozzánk, de aljas modorú, meghunyászkodó hízelgéseiben (meny- nyüe elütöttek azok a Hilyard ur finom és eszes modorától!) nem nagy kedvünk telt. Lady Crewe, szerencsére, meg volt elégedve velünk s félrevonult életmódunkkal s ezt igen szívélyes levélben adta tudtunkra, melyben kilátásba helyezte, férje, a püspök szándéka szerint, hogy Tamás bátyám nemsokára elfogla- landja az őt megillető helyet s akkor gondoskodni fog (t. i. a püspök), hogy jövedelmei is annak megfelelők legyenek. «E kegyet, — tévé hozzá ő ladysége, — nem én szorgalmaztam férjemnél, ő saját jó indulatából határozta erre magát. IIy bölcs és jó embertől vezéreltetni: a legnagyobb szerencse és tisztesség s ezt megbecsüljétek !» — Megmondtam, — szólt Hilyard ur, ki e levelet felolvasta, — már félévvel ezelőtt, hogy a püspök ur ő méltósága ily kegyes lesz nagyságod iránt. — Az ám, — feleié Tamás zsörtölődve, — ha tőle kérek engedelmet arra, hogy egy pohár grogot ihassam, vagy a mocsáron egy pár vad- ludat lőhessek. Hiszen minden az övé s ő az ur! — Türelemmel mindent el lehet érni, — csititá Hilyard ur, s folytatta a levél felolvasását, melyben mylady értésünkre adta, hogy a püspök óhajtana lord Derwentwaterrel találkozni, de mivel egy angol egyházi püspök egy katholi- kus főurat nem látogathat meg boszantó feltűnés nélkül, rendezzük úgy a dolgot, hogy Tamás hívja meg mindkettejőket vadászatra októberben Blanchland-be s igy készítse elő a találkozást. Azután a maga és férje áldását küldte nekem s üdvözletét Hilyard urnák, «sáfáruknak», a kitől megvárja, hogy mindenben jól fog gazdálkodni és takarékoskodni. Valóban, e félreeső helyen semmi mód sem volt pénzt költeni. Blanchlanda kis Derwent folyó völgyében fekszik, a hexamshirei mocsáros rétségen, tiz vagy tizenkét angol mérföldnyire Hexamtól délre; itt a madár sem jár, a mint mondani szokás, ámbár vizi madarak s egyéb vadak nagy bőségben tenyésznek s jó vadászatot engednek. A kastély, melyben laktunk, s melyet dédapánk, az 1627-ben elhunyt sir Claudius épített, négyszögü, ódon, kollégiumszerű épület, összefüggésben a templommal s az egykori monostorral, melyben hajdan szerzetesek éltek — s alatta most csontjaik porladoznak, a nélkül, hogy egyetlen kő vagy fölirás is jelölné szerény nyughelyüket. A templom falait belül is moha és kőszáli növények zöldje borítja, környezetén dudva és haraszt nő s mohos kőkereszt jelöli a czintermet, hol egykor temető volt. A nép azt hiszi, hogy az eltemetettek lelkei följárnak még, de én — bár esténként is sokszor bolyongtam itt s a kongó templom űrébe is bemerészkedtem — egyet sem láttam közülök. Hanem a szobalányom, Lee Jenny, az találkozott velők — ha csak nem hazudott, vagy saját túlfeszített beteges képzelődésének nem volt a martaléka. Egy ízben az «apátur lelkét» látta, egy mohos sírkő alól, fehéren, kiemelkedni; máskor magát az ördögöt (a ki itt bizonyosan a szent férfiak leikeire vadászott, de remélem sikertelenül!); s ismét máskor egy tüzszemü fekete kutyát, mely nem más volt — mint maga a megtestesült halál. Ezeket én csak a többi cselédek suttogásaiból hallottam, mert Jenny, a haszontalan teremtés, nekem egy szót sem szólt, különben azonnal elbocsátottam volna szolgálatomból — a mi sokkal is jobb lett volna, tekintve azokat, a mik később bekövetkeztek. Különben nyugalmas életet éltünk itt az egész tavaszon és nyáron át. Tamás bátyám reggelenként halászott, vagy vidrára lesett, vagy borzra s a mocsáros vidék egyéb szörnyeire vadászott. Ebéd után rendesen aludt. Vacsora után whiskyt és puncsot ivott s korán lefeküdt. Én, miután a háztartási dolgokat elvégeztem, a nőcselédekkel — kik jámbor, egyszerű nép voltak, — vagy Hilyard úrral beszélgettem, ki nekem ebéd után, mig Tamás aludt, rendesen olvasott valamit s azt magyarázta, a miből mindig tanulhattam. Vasárnaponként a templomba mentünk, a hol Hilyard ur a kiszabott evangéliumot olvasta s magyarázta. Júniusban lord Derwentwater, átlovagolva a laposon, meglátogatott. Úgy találtam, hogy első megérkezésekori tartózkodása nagyot változott s egészen otthonosan találván magát itt- honában, még sokkal nyájasabb és kellemesebb volt, s egészen beletanult a northumberlandi kiejtésbe és beszédmodorba. — A northumberlandi nemesek, — mondá, — a legvendégszeretőbb urak a világon s a hölgyek a legbájosabbak, habár, miss Dorothy, ki kell mondanom, hogy mindmegannyi halvány hold a mellett az egy nap mellett, melyet ismerek. Aztán beszélt nekünk utazásairól, eddigi élete foglalkozásából s jövőbeli terveiről. Ki akarja bővíteni Dilstont; újra építeni Langley-t, egy kis kunyhót szándékszik építeni a Derwent partjára, a hol őseinek egykor nagy kastélyuk volt; ott csónakokat állít, melyekben barátaival, a vadászat örömei után, holdvilágos éjeken, a csendes hullámokon akar ringatózni, s a tó zöld szigetei közt, a partok füvében lesni a vadgalambok bugását, — ez az üdv édeni álma neki — ha én lennék oldala mellett, örömei osztályosa! Az estét bátyámmal s a vidékről ide érkezett barátjaikkal, asztal mellett, vígan poha- razva, dalolva, a Hilyard ur adomáit, mimikáit s egyéb bohóságait hallgatva, zajosan töltötték. Hiába! fiatalok voltak — s a fiatalságnak és életkedvnek sok — még némi túlcsapongás is megbocsátható! —«Bölcs Salamon — mondá Hilyard ur, — azt mondja, hogy a szív vigassága orvosság. Azért, édes kisasszony, ne háborítsa kegyedet uram ő nagyságának s mylord Der- wentwaternek a mulatozása.» Engem nem is háborított; ámbár sok dologról, a mit tettek, egy jól nevelt leánynak nem illik beszélni. Mylord azután gyakrabban kezdett átjárni hozzánk Blanchlandbe s én életem legboldogabb félesztendejét töltöttem. Csak félév ! De mind a mit azelőtt éltem s mind a mi azután következett elenyészik e félév emlékeinek gazdagsága mellett. Gyakran átjött reggel, mikor Tamás vadászni volt s engem magamat találva vagy a régi templom-udvar füves ösvényein sétáltunk, vagy ott maradtunk, a hol épen talált. Néha velünk volt Hilyard ur, néha csak magunk voltunk. Majd nagy és magasztos dolgokról beszéltük, majd a pillanat apróságairól. Egyszer, a barát-kolostor romjai közt járkálva, elég merész vagy meggondolatlan voltam azt kérdezni tőle, hogy lehet, hogy oly felvilágosult és kellemes ember, mint ő, a római katho- likus egyház tévelygésében maradhat? — Szép hittudorom, — felelt ő nyájasan, — ne kisértsen. Mindent megtennék a kegyed szép szemeiért, csak olyant ne kívánjon tőlem, a mi becsületemet érinti. Hűséggel tartozom egyházam iránt épen úgy, mint királyom iránt s nem hiszem, hogy Dóra húgom olyasmit tanácsolna egy Badclyflnek, a mit nem tehetne becsülettel. E tárgyra — bár én többé előhozni sem mertem, más alkalommal ismét visszatért. Úgy látszik sokat gondolkodott róla s egész készülettel jött kételyeim megnyugtatására. Erősen előtérbe állította hitét s az egyház üdvözítő hatalmát. «Vajha kegyed is, bájos angyal, e hitben s ez üdvösségben velem osztoznék.» S ezt oly hévvel, oly komolyan mondá, hogy egészen megzavarodtam s nem tudtam mit felelni, mig Hilyard urat meg nem kérdezem. «Ez mind szép és jó, — mondá Hilyard ur, mikor neki a gróf beszédét ismételtem,—de ne feledje el Dóra kisasszony, hogy kegyednek is megvan a maga hite s a maga egyháza, mely szintúgy üdvözít, szintúgy vigasztal, parancsot s engedelmességet követel, mint a grófé.» Úgy tetszett nekem, hogy tudós barátom könnyen lefegyverezhette volna a katholikus térítési kísérleteket; de én, gyönge leányzó létemre csak annyit mondtam lord Derwentwater- nek, hogy én tudatlanságomban vele nem vitat- kozhatom, hanem győzze meg, ha tudja, Hilyard urat vagy lord Crewe-t, a durhami püspököt, — a mire ő aztán csak nevetett. — Mit, kedves húgom, — mondá, — azt akarja, hogy egy mókázó udvari bolonddal vitatkozzam az üdvösség komoly kérdéseiről? A mi lord Crewe-t illeti, tudom, hogy ő derék ember s jeles államférfi, de sohasem hallottam, hogy valami hires hittudós volna s az egyház szent atyái közt emlegettetnék. így több szó nem is volt köztünk a vallás és egyház dolgáról, politikai dolgokról annál több, kivált ha hírek és levelek érkeztek a csatornán túlról. A franczia király ügyei rosszul állottak; mint angoloknak, ezen csak örülnünk kellett; de trónörökös herczegiink reményei, melyek Francziaország segélyében gyökereztek, ezzel napról-napra halványultak s azért búsulnunk kelle. Másfelől azonban Londonból oly hírek érkeztek, hogy a főváros hangulata napról-napra kedvezőbb a törvényes fejedelemnek. — A milyen London, — mondogatta Hilyard ur, — olyan az ország. London elhagyta II. Bikhárdot s megbukott, London IY. Edward mellé állt s a lancasteri ház minden reménye dugába dőlt. London tette le Károly királyt s i
