Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
44. szám. 1901. 48. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 709 nagy szerencse és hogy ezen nap arany betűkkel leend a történet könyvébe felírva. A főispán unott hangon nyefegett valamit, azzal befelé indult, hallgatva is, nem is a mellette alázatosan sompolygó polgármester fecsegését. A mint a lépcsőhöz érve, a polpármester egy kissé hátrább szorult, megrántotta kabátja szárnyát a kapitány s odasúgott, hogy: «Megszöktek a czigányok, szorítsd a lúdvadászatot!» Szerencsére könnyű volt a dologhoz hozzáfogni, mert alig telepedtek le a polgármesteri szobában, a főispán mindjárt elkezdett a vad- ludak felől kérdezősködni, mert, a mint mondta, úgy értesült, hogy ezen a vidéken most igen sok jár. — Oh, rengeteg sok, borzasztó sok, képtelen sok, méltóságos főispán úr, — vágott hirtelen a beszédbe a kapitány — annyi, mint a sár! A víz nem látszik tőle, a mint estenden, meg hajnalban odarakodik. Nappal meg a legelő csupa fekete tőle, s ha az emberre ráhajtják, akár százával lehet lőni. A főispán ezek hallatára egészen megélénkült, s nagy érdeklődéssel kezdett a részletek után tudakozódni. A részletekben pedig nem lett hiány; mondott a tűzbe jött kapitány olyanokat, hogy maguk a vadludak is elcsodálkoztak volna rajta. Többek közt oktató hangon kiterjeszkedett arra is, hogy a vadlúdnak milyen különös a természete. Ma ezrével van a határban, holnap már, ha az időjárás meg talál változni, úgy eltakarodik másfelé, hogy még irmagja sem marad. Hát most is így van. Most még itt vannak, este is, hajnalban is, seregszámmal húznak a Bogárzóhoz meg a Kadarcshoz, csak győzze az ember töltéssel, de holnap vagy holnapután, - - mert hiszen ki tudja az időjárás változandóságát, — lehet, hogy már hírmondó sem lesz belőle. A HÉJJASFALVI HONVÉDEMLÉK LELEPLEZÉSE. TEMETŐBEN. - Góró Lajos rajza. A mint ezeket javában fejtegetné a kapitány, több rendbeli ijesztő példákat is felhozván, midőn a vadludak hirtelen eltakarodtak, egyszer íme nagy csörtetés hallik s teljes tűzoltó főparancsnoki díszben, szörnyű veres lószőrös sisakban és módnélkül aranyos egyenruhában megjelenik Száldobágyi Jancsi, tiszteleg s felette ékes szavakban meghívja a főispánt, egész kíséretével együtt, az általa rendezett dísz-vadlúd- vadászatra, a körmönfont dikczió során lelkesen biztosítván ő méltóságát, hogy a vadludak büszkék lesznek ily kiváló férfiú kezétől eleshetni. E magas szárnyalású beszéd végkép eldöntötte a koczkát. A főispán mentői hamarabb nyakára hágott a hivatalos vizsgálatnak, végigjárta a hivatalos szobákat, belenézett a különféle iktatókba s miután látta, hogy hátralékok nincsenek, megelégedésének adott kifejezést s kijelentette, hogy valójában mintaszerű rendet talált, azután pedig abbeli elhatározását nyilvánította, hogy a tervezett vadlúdvadászaton részt vesz, mire a polgármester majd elolvadt örömében, a kapitány pedig, mint a ki jól végezte a dolgot, megelégedve sodorintott vagy kettőt hatalmas bajuszán. Az alispán ugyan nyöszörgött valamit a men- ház felől, de rá sem hallgatott a méltóságos úr, a kapitány pedig résen állva, meggyőző adatokkal mindjárt megnyugtatta, hogy úgyis pompás rendben van minden s épen ma távozott el belőle hat szegény ápolt, kik teljesen egészséges állapotban hagyták el a menház jótékony falait. Különben szörnyen sajnálta, hogy az alispán úr meg nem tekinti eme jeles intézményt, de hát — tette hozzá suttogó és intő hangon — csak nem hagyhatjuk magára a méltóságos főispán urat! így hárult el közmegelégedésre a nagy veszedelem. Száldobágyi Jancsi pedig értesülvén a dolgok állásáról, szörnyű nagy «éljen»-t kurjantott s csörtetve elrohant a még szükséges intézkedések megtétele végett. Végbe is ment a vadászat, még pedig nagyszerű eredménynyel, s a főispán csakugyan egész falka lúdat részesített ama kitüntető szerencsében, hogy becses kezei által meglőve potyoghattak le a szikes tocsogóba.
