Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
38 is kérlek, hogy küldj bírálatot verseimre (ha tán , arra méltók) de oly elhízott semmi esetre nem vagyok, hogy munkádat biráliii fognám. Ismerem e dologban gyöngeségemet.“ Még más helyet is idézhetnék Petőfi leveleiből, azonban ebből is elég világos, hogy Petőfinek bármely nagy sérelem után is nem volt joga meghamisítani a múltat. De mire nem képes egy ifjú költő kritikusa ellenében, legyen az bár igazságos vagy igazságtalan, mélyre ható vagy felületes, ha kellemetlent hall tőle. A genie e gyöngeség alól még nem menti fól az embert, sőt a középszerűség sokszor még türelmesb. Mind hiába, akár tűrik akár nem, a szabad véleményt soha sem nyomhatni el, s mindenki jogában lesz mindig: vizsgálódni, Ítélni s okos és nem okos dolgokat mondani. A Petőfi ellen irt gyarló kritikák épen oly keveset bizonyitnak a kritika, mint a rósz költemények a költészet ellen. Azonban nem volt-e Petőfi haragjának valami oly oka is, mely mentségére szolgál és Szebe- rényit terheli? Valóban volt. Azonban nem csodálkozhatni, hogy Szeberényi sok részben balul Ítélte meg Petőfit. Hiszen ma is vannak elég nagy tekintélyű Írók, kik Petőfi lyrájáról, mint a magyar klassikai költészet megrontójáról beszélnek s Toldy, Vörösmarty után, csak epigonokat lát költészetünkben. Az is természetes volt, hogy Szeberényi Petőfinek oly aesthetikátlanságokat, sőt ocsmányságokat vet szemére, melyek a szenvedély vagy humorjellemző és jól talált kifejezései s csak azahi- bájok, hogy nem abból az iskolából valók, midőn nagyon bámult aesthetikai kifejezések voltak az ilyenek is : „Az ösztönzaj csak élvre lobbadoz“ vagy,, Hajnali kellemüfény hinti mosolygva sugárát melyre az ifjú remény rakja le fellegi várát.“Hogy ne botránkoznék meg hat Szeberényi Petőfinek még ily sorain is : „Elpártolt barát veszett ebként ki szivem megmarad, vagy Tiéd vagyok, tiéd hazám, e szív, e lélek, kit szeretnék, ha tégedet nem szeretnélek.“ Mindez természetes, sőt azt tartom természetlennek, hogy Szeberényi, s ez bírálata legjobb része, kezdte sejteni a népnemzeti elem fontosságát, sőt ez oldalról méltányolja is Petőfit, noha csak átalánosságban, mert részletezése épen ellenkezőt bizonyit. Egyébiránt az egész birálat nem mélyreható, leghelyesb benne egy pár nyelv- liiba megrovása, s a méítánylat és megrovás egész v égeredménye az, hogy Petőfi csak ügyes kezdő. De nem ez, a mivel Petőfi nem helyeselhető kifa- kadását menteni akarom. Van ott egy pár oly sor, melyeket Szeberényinek nem volt joga mondani mint kritikusnak, annál kevésbbé mint barátnak, s a melyek könnyen felingerelhették a különben is ingerlékeny ifjú költőt. A dolognak egy kis históriája van. A pápai iskolai képzőtársulat 1845-ben egy zsebkönyvet adott ki, Tavasz czim alatt, tagjai dolgozataiból. Kiadták Petőfinek is diákköri két versét, tudtán kivül. Petőfi gúny o- san köszönte meg nekik, hogy első kísérleteit oly nagyra becsülik. Ezt szemére veti Szeberényi s idézi a Tavaszban megjelent versei egyikét, az Ideál cziműt, bebizonyitni törekedvén, hogy ez van olyan, sőt formai tekintetben jobb, Petőfinek a maga által kiadott verseinél. Elég gyönge vers biz az, a Kunoss iskolájából, Petőfinek joga volt mind ki nem adni, mind tudtán kivüli megjelenéséért boszankodni. Szeberényi igy végzi birálatá- nak ide vonatkozó részét : „Ha jól vagyok értesítve, akkor Petőfi Sándor ur most is tagja a pápai képző társaságnak s igy csupán tagtársaik munkáit közlötték a kiadók, sőt ha Petőfi ur végezni akarta volna iskoláit, még most sem Írna ám mást, mint iskolai gyakorlatokat.“ Szeberényi ur legjobban tudta, hogy Petőfi miért hagyta el a selmeczi iskolát, miért a pápait, sőt a jelen munkácskájában maga menti őt a korhelység és kicsapongások vádja ellen. Miért vetette hát szemére, hogy nem végzett, hogy megszökött, s talán korhely és kicsapott diák? Miért sejtetett a Petőfi körülményeivel ismeretlen olvasó előtt többet, mint a mennyi a dologban volt ? Ez nem csak egy hű baráthoz nem illett, de egy távol ismerőshöz sem. Azonban vajon mint kritikusnak volt-e joga erre? Bizonyára nem én vagyok az, ki a kritika jogait csonkitni óhajtóm. Ott van Józsika Miklós és Szász Károly s utánok egy egész had, kik az illem örve alatt rablánczo- kat akarnának verni a kritikára. Hiú fáradalom. A kriiika egy-egy lovagját semmivé tehetik, de a kritika örök jogait soha sem. Jól mondta Erdélyi: „A kritikusok végrendelete megvan irva:Exoria- re aliquis nostris ex ossibus ultor. Valóban a kritikának több joga van, mint a mennyit nálunk némely nagy tekintélyű irók elismerni méltóztat- nak. A kritikus sokat, mindent elmondhat, mit a bírálata alatti könyv fekete vagy fehér soraiból a deductio, inductio vagy analógia utján kiokoskodhatni. Elmondhatja például egy csoport nyegle előfizetési felszólításra vagy hirlapi fogásra, hogy emez irók egész a házaló szatócs fortélyos kérkedéséig aljasitják le tollúkat; elmondhatja, hogy eme költő a népnek hogyan hizeleg s ez ujabbkori Maecenástól hogyan koldul egy pár kegyes pillantást vagy tölt erszényt; elmondhatja, hogy eme regényíró a képmutató erkölcsösség mázával vonja be czélzatai erkölcstelenségét; elmondhatja, ha szükséges s alapot tud reá találni, hogy eme történetiró szántszándékkal hamisítja meg az adatokat, eme kritikusból a rósz akarat szól s eme politikai iró egészen mást beszél, mint a mit akar. Sőt arra is joga van a kritikusnak, ha az iró egyszersmind valamely másnemű és birálat alá eső közpálya embere, hogy ezzel is kapcsolatba hozza kritikáját, s igy a könyv fehér és fekete sorain túl is terjeszkedjék. De miért csinált példákat felhoznom? Olvassátok az irodalmak történelmét Aristarchustól Planche Gusztávig, Cicerótól Széchenyi Istvánig s meg fogtok győződni, hogy nem a legdrasticusabb példákat hoztam föl. Azonban e hatalomnak, mely már azért sem lehet
