Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
338 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 22. SZÁM 1875. MÁJUS 30. 1845-ben megjelent úti jegyzeteiben ez évekről: „1. Itt kezdtem verseket csinálni----— 2 . Itt voltam először szerelmes------3. Itt a kartam először szinészszé lenni. A verselés a szerelem eredménye volt. A szinészszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménve nevezetes. Nevezetes V és szomorú. Professorom (isten áldja meg őt!) jónak látta, tettbe menendő tervemet egy oly férfinak megirni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt: a színészetet csodálatraméltóképen való módon gyűlölni. Ezen ritka tulajdonú férfi történetesen épen az atyám volt, a ki — mint jó atyához illik — a veszedelmes hirvétel Után egy perczig sem késett pokoli örvénybe süíyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak ... hátamon, és lelkem porsátorának egyéb részén.“ Halljuk mint ir épen ez időről Koren István szarvasi tanár, Petőfinek volt aszódi tanára, egy magánlevelében : „Petőfi Sándornak atyja, Petrovics István, akkor mészáros Szabadszálláson, 1835-iki szept. elején elhozta Sándort Aszódra Pestről, hol ez a piaristáknál az első nyelvtani osztályt végezte vala. — „Elvettem őt onnan — mondá — mert a színházak körül ólálkodott és elhoztam ide, keresztapja, Martinyi Károly ur ajánlatára professor ur keze alá. Tettem azt annál szívesebben, hogy mind nekem, mind különösen nőmnek Aszód kedves emlékű város. Lakása leend Xeu- manné asszonyságnál, kivel nőm itt tartózkodása óta kegyeletes viszonyban áll. Pesten már kon- firmáltatott is Kollár János lelkész ur által.“ Ily tartalmú beszéd folytán lett Petrovics Sándor az aszódi latin iskolának másodosztálybeli tanulója, s csakhamar magaviseletében rendes, szorgalmában kitűnő tanulónak bizonyult, írása is szép volt és rajzolni tanulótársai közt egyedül ő tudott. Egyéb előmeneteléről bőven tanúskodnak az aszódi gymnáziumnál még meglevő osztályzati évjegyzékek. A nálam töltött első évéből a mondottakon kívül semmi, őt különösen jellemzőre nem emlékszem. Mikor mint harmadosztálybeli (syn- taxista primi anni) 1836-iki őszszel visszajött, elhozta magával Pista öcscsét is, most Geiszt úri család jószágainak nagy bizalmu felügyelőjét, bemutatván azon nyilatkozattal: „Tavaly tapasztaltam, hogy itt rólam gondoskodnak, tehát elhoztam öcsémet is.“ E nyilatkozatából elegendően kitetszik, hogy Sándor már akkor öncselekvő, reflektáló eszü fiú volt. A harmadik évben otthoniasabb, vagy inkább elbizottabb lévén nálam, már merészebb kifejezéseket és tetteket engede magának. Akkor szüreteimen és kukoriczatöréseimen az összes tanulóság tettleges részt vett; a Petrovi- csok tartoztak a legserényebbek közé. Mikor egyszer éjféltájban a fosztandó kukoriczagarma- don ültünk, Sándor oly nemzetiségi dühbe jött, hogy ezen szavakban tört ki: „A tótok közt egy becsületes ember sincsen!“ Pedig édes anyja, II ruz Mária , turóczmegyei származású nő, csak hibásan beszélt magyarul, és ennek húga, későbben Taska Sámuelnek, sok éven át aszódi érdemes kurátornak második neje s szinte igen derék asszony, magyarul nem is értett; atyja pedig Petrovics István felsőbb nógrádmegyei származású lévén, a magyar nyelvet csak mint mészáros sajátította el. A harmadik tanulói évének vége felé, mikor egy vándor színész társaság Aszódon időzött, Sándor már a színészet iránti vágyát sem tudta fékezni. Eljött egy reggelen hozzám azon kéréssel, hogy neki az iskolai bizonyitványt adjam ki, mert ő szinész lesz, s a nélkül a színészek befogadni nem akarják. Ezen természetesen sikeretlen üzelme felől általam tudósított atyja nem késett eljönni és amúgy mészáros módon jobb útra terelni. Sándor elvégezte Aszódon a negyedik nyelvtani osztályt, de a szüneteken át ismét kijelenté apjának, hogy katonának áll be. „Jól van fiam — nyerte válaszul — katona lehetsz, de magam tisztességes módon elkísérlek az illető helyre.“ S úgy is lett. De mikor ott a felfogadó tisztek Sándornak azt mondták: „Öcsém, mint katonának katonai rendhez, subor- dinátióhoz kell szabnod mag-adat“, legott el- múlt neki kedve vitézkedni. Annak következtében felment őszszel —- 1838-ban — a selmeczi gymnáziumba, további dolgait leírni azonban nem az én feladatom. Csak röviden megérintem még az aszódi iskolába járásának végeredményét: latinul és németül elég helyesen beszélt, verseket faragni is próbálgatott; a magyar irályban annyira kitüntette magát, hogy ő bizattatott meg az akkoriban szokásos búcsúszó (valedictio) elkészitésével és elmondásával; irt és rajzolt minden társai közt legjobban, s ő volt egyedül, ki a közös szépirási mutatványok szóalapját csinos koszorúval diszit- heté; zongorázni is tanult, de kevés hajlammal. A forradalom idején találkoztam utoljára egykori tanítványommal. Ez időben Gödöllőn, hol betegeskedett Bernhard „Koros hölgy“-ét és James „Robin Hood“-ját forditá magyarra, s innét rándult át Aszódra látogatásomra és a többi közt arról is értesite, hogy nevét Petőfire I változtatta.“ ■X* Koren ur levelére vannak egyes észrevételeink, melyek nélkül nem is hagyhatjuk adatait. Ilyen már elsőben is az, hogy akár hiányos emlékezet, akár más ok miatt, a beszédeket nem tudja jellemzőleg adni s ezért kisebb értékűnek tekinthetjük tudósítását. Adatai különben is csak kisebb részletekre nézve újak, főbb mozzanatokban rég ismeretesek voltak. Fontosabb j ezeknél az, hogy Koren tanár ur nem tudja j palástolni ellenszenvét, s pánszláv álláspont- járól olyan tótoknak Írja Petrovicsékat, hogy az ember szinte csodálkozik, miként | tanulhatott meg szegény Petőfi magyarul. ! Különben hogy mindig magyar akart lenni, épen Koren ur adomája is mutatja. A forradalom idejére vonatkozólag Koren ur csalódik emlékezetében, mert Bernhard „Koros hölgy“-ét és James „Robin Hood“- ját sokkal előbb, még pozsonyi szinészke- dése idején lefordította Petőfi, s meg is jelentek ugyanakkor. Ugyancsak csodálatos itt az a körülmény, hogy a nagyhírű, zajos életű és roppant hatású költő felől egy magyar tanintézet tanára csak a forradalom ideje táján tudja meg, hogy az az ő tanítványa s Petőfire változtatta nevét, holott ekkortájt minden gymnáziumi tanuló jól tudta, ki az a Petőfi. Ennyit Koren ur leveléről. A „Vácz- vidékiLap“ ugyanez alkalommal még több apróságot is ir Petőfi aszódi éveiről. Még élő tanulótársai Aszódon: Huszerl Sándor kereskedő, Némedy Károly iparos, Portir Lajos gőzmalomtulajdonos, Prém Lajos gymnáziumi gondnok, fakereskedő s kivált az Isaszeghen lakó Esztergály Mihály, ki Petőfinek ez időben legbensőbb pajtása vala. A gyermekpajtások között már ekkortájt kivált Petőfi a tanulótársak emlékezete szerint. Határozottság, hirtelen kész elhatározás, talpra esett feleletek és ötletek némi felsőséget szereztek számára társai előtt. Uj vonásokat azonban nem igen találunk a közleményben. Az a felelet, hogy „a deák oly semmi, melyből minden lehet“, valamint a Koren tanár úrtól elcsent sonkáknak Koren úrhoz ajándékformában való visszajuttatása: részint Petőfire fogott adomák, részint verseiből vett dévajság, melyet szentlőrinczi és gyönki volt tanulótársai is beszélnek, hogy „ de bizony velők történt“. Ily adomaszerü, de már petőfiesebb az a kis adat, hogy midőn egy vaskos fin földhöz vágta Petőfit, ez a mint felkelt, úgy arczul ütötte a kamaszt, hogy orra vére is elindult. Másnap nem volt ugyan már semmi baja, de a tehetős aszódi apa bement a tanárhoz és követelte Petőfi megbüntetését. Vallatásra kerülvén a dolog, vádló előadta előbb panaszát, mire Petőfi kiáll s stentori hangon kezdi beszédét: „Még a féreg is, kit lábbal tápodnak, felgörnyed a védelemre.“ Egyszer pedig háziasszonya ruhájában jelent meg a tanításon társai mulatságára és tanára bosszúságára. * Aszódon a tanulótársak emlékében s a községben szerteszét még sok emléke élhet Petőfinek. Két év előtt még a pad is benn állott az iskola termében, melyre sajátkezűi eg véste nevét. A kisded ház, — írja a „Váczvidéki Lap“—egykor Neumanné asz- szonyé, ma Atlaszé, melyben három éven át szállva volt, igénytelen külsejével ott áll a főutczában, atyja mesterségének, egy mészárszéknek szolgálván helyiségül. Tán még a fák is élnek, melyeken fészkeket szeretett szedni; s ott a hegyoldal, hol gyepre heveredve, el-elolvasgatott. Mindenütt egy emlék, mely a kegyelet érzetét ébreszti benned. Ki tudja, nem él-e még a nő is, kiről a nyugtalan vérű kis deák gyermek- észszel ábrándozott? Ez évek emlékét tartja fenn az az emléktábla, melylyel az aszódi tanodát a napokban megjelelték, s melynek felirata következő: Petőfi Sándor, itt járt iskolába 1835/6—183"/s. Itt lobbant fel a láng, itt nyerte olympi tüzet a Legszeretőbb költő, a haza Tyrtaeusa. Szelleme bölcsőjét itt hű anya őrzi, szegény bár: Kincse, e lángemlék, átragyog ifjaira ! Emelte a kegyelet 1875. május 26. Az emléktáblát ünnepélyesen leplezték le, s az aszódi iskola részt követel a dicsőségből, mely Petőfi nevét körülveszi, hogy mostani és későbbi tanítványai előtt lelke- sitőleg mutathasson a táblára, melynek múló betűi halhatatlan nevet hirdetnek. A hűtlen fiú. (Göthe balladája.) Volt egyszer egy ledér tíu, Hozzánk a szél úgy hordta. Egy árva kis lány, szöghaju, Ölébe ült gyakorta. Szeretgeté, csókolgatá, Házassággal biztatgatá, Es végre cserbe’ hagyta. Ezt barna lány hogy megtudá, Csak összefagy a vére. Kaczag, sir és könyörg soká, És belehal végtére. Az’ órában, hogy meghala, Fölméred a kölök haja, S borzadva lóra pattan. Sarkantyút ád, iránytalan Ide s tova nyargalva, Előre, hátra, fut, rohan, De nincs sehol nyugalma. Csak vágtat, hét éjt, hét napot; Esik, fu, dörg, le is csapott, Arviz dagadva tombol. S a mint villámba, vészbe fut, Kőfalt talál az útban. Lovát megkötve, meglapult A vész elől egy sutban. S a mint setéiben tapogat — A föld alatta leszakad, S bukik száz ölnyi mélyre.
