Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
606 VASÁRNAPI U-JSÁG. nek magyarázásával egyesítve a hazainak meg- kedveltetését. De 1794-ben, elbetegesedvén, tanszékéről lemondani kényszerült s házi nevelői állást vállalt Pesten; de már a következő évben ezt is elhagyni kénytelenittetvén, az olcsóbb Budára költözött, s valódi remete életben, — mint Pálos elődei, a Remete Sz. Pál szerzetének tagjai — nemes szegénységben, egyedül 300 váltó forint szerzetesi nyugdijával biztos jövedelműi, s kizárólag irodalmi munkálkodásainak élt. «Segedelmet» mondja Toldy, soha sem kért, s barátai és tisztelői csak úgy enyliit- heték élete nélkülözéseit, ha apró ajándékaikat, értéktelen baráti kedveskedések czime alatt, házához mintegy becsempészniük sikerült. Egyszerű háztartásának egyedüli ékességei s neki minden kincse: könyvei és kéziratai voltak; s midőn 1810-ben egy pusztító tűz ama városrészben dúlt, a hol ő lakék s épen azt a házat s benne neki is mindenét megemésztő, szenvedett kárát soha ki nem heverheté. Életének ez volt, úgy szólván egyetlen «eseménye» s ez is helyrehozhatatlan kárával járt. De ő ezt is zúgolódás nélkül viselte. Neve már akkor kitűnő munkái által volt halhatatlanná téve; s ezekben van benső és valódi élettörténete. Első költői kísérletei, melyekben még Bessenyeit követte, 1777-ig nyúlnak vissza; uj lángot azonban tanárától, a szintén pálosszerzetbeli Ányos Páltól kapott. Nyilvánosan először 1789-ben lépett föl a «Magyar Muzeum»-ban, rímes Sándor-versekkel, majd itt és a Kazinczy «Orpheus»-ában nehány görög méretű ódával és hexameterekkel. Mire költeményei, a külön kiadott darabokkal, annyira szaporodtak, hogy kötetet tehettek, már végkép szakított a rímes versek ízlésével s azokat «Poétái Munkái» 1799-ben megjelent gyűjteményében teljesen mellőzte is. Klasszikái formájú verseiről, melyekben a lioráczi bölcsészet szelleme a hazafi érzéssel vegyült, mondja Toldy (irodalomtörténeti kézikönyvében), hogy «Virág nem csak legügyesebb és Ízlésesebb kezelője a külső formának, kortársai közt, hanem legtisztább kifejezője egyszersmind azon szellemnek, mely a klasszikái régiséget örökké minta- és szabályadóvá teszi. 0 mindenek fölött a haza- szeretet, az erény, a józan életbölcseség meg- éneklöje volt. A hadi és polgári érdem, a valódiság — minden hiú fény ellenében, a szabadság hűséggel párosulva, tárgyai dicsőitésének hősi ódáiban, melyekben emelkedett, sententiosus, nem ritkán fellengzővé válik: mig philosophiai ódáiban a bölcsnek léleknyugalma az olvasóra is nyugtatólag és a világ bajai közt vigasztaló- lag hat; epistoláiban végre kedves, kedélyes humora tréfálva, kötődve int, tanít, jóra buzdít.» Eredeti munkám kiviil fordításaival is j ugyané klasszikái szellemet, melyben maga egészen benne élt, terjesztette. így követték egymást Horácz Poétikája (először prózában s jegyzetekkel, majd az eredeti versmértékében), Cicero Laeliusa és Catója, később Phaedrusi mesék, Horácz ódái, epodjai, szatírái; s amit j ezekben gyakorlatilag mutatott, klasszikái szint, zamatot, fordulatokat adni a még akkor pongyola magyar írásmódnak, azt igyekvék elméletileg is megalapítani s hirdetni magyar nyelvészeti írásaiban, nevezetesen «Jegyzeteiben a magyar beszéd reszeire» (1810.) és «Észrevételeiben a magyar szókötésre» (1821.). A lioráczi ódában, melyben kortársait mind felülmúlta, nem sokára egy sokkal fényesebb költői szellem : Berzsenyi, homályositotta el Virágot. De ő már akkor más, nem kevésbbé érdemes és hálás tér felé fordult vala; írni kezdvén «Magyar Századait», melyekből az első rész, a IX—XIII. század, már 1808-ban jelent meg (második kiadás 1811-ben); utána a másodikrész (1301—1437), 1816-ban; s attól kezdve élete csaknem egész hátralevő részét e munkájának szentelé, melyből halála után jelent meg a mohácsi vészig terjedő (de itt-ott még hézagosán maradt) utolsó fogás. Magyar nemzeti történetet adni: e nagy czél lebegett Virág szemei előtt, mikor e mű írásába fogott; s a czél és eszközei egyre világosabbak lettek előtte dolgozása közben. A történetírás (az erdélyi nemzeti fejedelmek korabeli emlékiratokon kiviil) a latin nyelvet használta nálunk, s tudós, — nem a nemzet nagy összesére hatni kívánó, — okmányolt történelem volt az, a mit a múlt században adtak magyar történetek diák megirói. E részben Virággal kezdődik az uj, a nemzeti iskola, egyidejűleg a nemzeti szellemnek minden téren átalános ébredésével. «Az ő Magyar Szá- j zadai — mondja Toldy — nemcsak a történt j dolgok elbeszélése, hanem egy nemzeti parai- nezis is, nem deklamácziók, hanem a történet- [ bői szóló nemzeti szellem, ezen, önállása fen- tartására büszke szellem kifejezése és dicsőítése I által. Forráskészlete az egyházi évkönyveken kiviil főleg hazai eszközökre szorítkozik, s kritikája nem annyira az adatok megigazitása, mint inkább a történetek erkölcsi megítélése körül A budai ház, melyben Virág lakott és meghalt. munkás. Római érzülete, az erény és nemzetének rendíthetetlen szeretete, szegénysége daczára függetlensége minden külső tekintetektől, s az a komor és bátor nyíltság, melylyel a korokat és embereket bírálja: tiszteletessé teszik őt, művét pedig mint e lélek kifejezését, örök becsűvé. Előadása antik egyszerűségű, rövid, szinte a lapidár irályig; s bár a kútfők gyakori beszéltetése miatt egyenetlen, annál közvetlenebb.» Mikép hatott Virág e műve a maga korában, ma már alig tudjuk megítélni. O iskolaalapítóvá vált ez által; s ebben van érdeme és halhatatlansága. Horváth Istvánban ő élesztette föl a nemzeti szellemet a történetírásra ; s Horváth Istvánnak köszönjük SzalayLászlót. «Gyümölcseikről ismeritek meg őket» — mondja a biblia, az erkölcsi tettek szerzőiről; s ezt mondhatjuk az irodalmi müvekéről is, kiknek legfőbb érdeme nem mindig saját Írásaikban, hanem abban áll, a mint a nyomaikba lépőkre hatottak; a mint szellemet ébresztettek és irányt adtak, s I ekép Virág is, utódaiban és szelleme gyümöl- csözésében ismerszik meg. S mindez még együtt sem meríti ki az egész ember képét és összes hatását. Nem, hogy a költő és a történetíró mellett, még a papi és egyházi irót, predikáczióival s ájtatossági irataival, emlegessük; hanem «a szent keblű öreget» az e század első negyedebeli irodalmi hősök legtisztesebb és legrokonszenvesb alakját, a ki —- bár kerülte — ellenállhatlanul központtá vált valahol megjelent s a szerzetes szent komolyságával az ember édes nyájasságát egyesítve, még tréfáiban s olykori ártatlan dévajko- dásaiban is mindig az igazat hirdette és terjesztette. Midőn Vitkovics, kinek emlékét Egerrel együtt az egész haza csak nemrég ünnepelte, Pesten házat nyitott az irodalom embereinek s oly szükséges — és következéseiben oly áldásos — központi érintkezést teremtett, melyhez a Kazinczy triásza s az akkori összes irodalmi erők csatlakoztak, — a buda-tabáni remete nem csak nem hiányzott a körből, de annak legszeretet- tebb és legtiszteltebb tagja lön. Ha belépett: felé fordult minden szem és szív ; tiszta s fenséges tar homloka; gyér fürtektől körüllengve, tiszteletet parancsolt, édes ajka vonzott; — ha távozék: Theodora, a házasszonya, a kapuig kisérte s kézcsókkal bucsuzék. Valami oly lebilincselő volt egyéniségében, a mi mindenkinek imponált a nélkül, hogy fájdalmasan éreztette volna felsőbbségét. Az ifjabb nemzedék, mely még akkor próbálgatta a hírnév szárnyaira emelkedést, Toldy, Bajza, Vörösmarty, hódoló tisztelettel vették körül «a szent keblű öreget» s önkénytelenül meghajoltak előtte. Virág munkáit túlszárnyalta az idő. Mint költőt már Berzsenyi és Vörösmarty elhomályosították; Petőfi és Arany végkép feledteték; mint történetírót Szalay és Horváth tették fölöslegessé. De a szellem, melyet életével s írásaival hirdetett, élesztett és terjesztett, a nemzeti szellem megelevenitője s ujjászülője lön irodalmunknak, s ebben van elévülhetetlen érdeme, ebben igazi halhatatlansága! 37. szám. 1880. xxvii. évfolyam. DRÁMAI TÖREDÉK. PETŐFI SÁNDOR KIADATLAN KÉZIRATAIBÓL. ELSŐ FELVONÁS. I. JELENÉS. Nyilvános kert Eperjesen. (Egyfelől terített asztalok mellett csemegéző urak és hölgyek, másfelől terítetten asztalok mellett iddogáló kézművesek és köznép. Sétáló csoportozatok. Komédiások. Katonák. Könyvárus, pinczér, stb.) Lakatos. Arany vasárnap ! gyémánt idő ! annyi felhő sincs a láthatáron, mely árnyékával befödne egy kispénzt. Az ég olyan szép szinű, olyan tiszta kék, mint a te ruhád, leányom. Leány. No lásd, apám, mégis hogy czivódtál, mért nem hoztam magammal esernyőt. Lakatos. Hja, lányom, ne vedd rossz néven az atyai szív aggodalmát. Csak úgy lehetett volna eső, a mint jó idő van. S tudod, milyen drága volt a ruhád: tiz poltura liiján kétszáz máriás! Hanem hiszen ki is tesz ám magáért. Beillenél vele amoda a másik oldalra az urak közé, s talán az a viganó sem volt különb nála, melyet a zultán küldött Zrínyi Ilonának. Szabó. Jézus Mária szent József! Lakatos. Mi a kő lelte, szomszéd uram, hogy akkorát kiált ? és mint elsáppadt! Szabó. Kiált! elsáppadt! talán bizony nincs okom reá? Kereken kimondom, szomszéd uram, azt a nevet ne emlegesse itt, vagy ha kedve van róla beszélni, hát mondja meg, s én elhordom magamat, aztán emlegetheti, nem bánom, de mig egy asztal mellett ülünk, válogassa meg beszédét. Semmi kedvem sincs börtönbe jutni, vagy épen akasztófára. Lakatos. Megvallom, hogy vigyázatlanság volt őt említenem. Ah én istenem, milyen rettentő idők! egy szó tönkre teheti az embert. Az ördög bújjék minden pártütőbe, minek is vannak a világon ? Kedves hazám, Katzenellenbogen, mért hagytalak el tége
