Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

710

VASÁRNAPI ÚJSÁG.

43. szám. 1880. xxvii. jívhjlyam.

Vendég.

Kerepől a’ szarka Házam’ tetején:

Vendég jön. Vendégnek Vajk, kit várjak én?

Messze föld’ határán Jár a’ szerető,

Csalfa volt szerelme,

Vissza nem jön ő.

Tán te léssz vendégem,

Óhajtott halál;

Ügy siess, ne késsél,

Ajtóm nyitva áll.

Elégia.

Meddig dúlsz, szerelem’ pusztító lángja, szümön,mint A’ menny verte Prometh’ keblin az éhes öjü ?

Meddig nyűgöz Amor’ kínos lánca ? Endymionnal Meddig jajgat húrom búskeseregve panaszt ?

Féktelen érzetnek vad lievü szikrája, lohadj el,

Hullj le bilincs, szűnjön, lant, szomorú, árva jajod.

Végihez ér nagy fáradozása a’ Danaidáknak, Föltészi a’ sziklát hegy’ tetejére, Sysiph,

Nem forog Ixion, Tantálnak szomja csilapszik :

De hidegen marad a’ lánynak örökre szive.

’S érette, ah boldogtalan én, mindegyre hevűlök, Keblem’ Vestatüzét nincsen eloltni erőm.

Égj. szivem, hát. égj mint forró Hyperiona nyárnak, Mejjnek ölő sugarán gyönge virágosa fonyad.

Hervadok én is majd, — ’s hervadván enyhre találok, Ha tova szállt lelkem Léthe’ özönébe merül.

Epigrammok.

1.

Szende szerény iboják’ völgyén fiizögetve bokrétát, Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt.

Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla,

’S a’ fák’ lombi fölé könyeket ejtve futott.

2.

Hasztalanul vágyasz, vad sors, kinozni. Nem érzem : Nincs szivem. A’ haza- ’s a’ lányka- ’s barátnak

adám.

3.

Újra mosojg a’ táj aranyos sugarakba’ fürödve, A’ hanyatló Phoebus ha nyugalomra megyen. Engemet, hajh szeretőm’ búcsúzó pillanatával Holdtalan éjfélként bánat’ homája takar.

4.

(Martial után.)

Pompej’ magzatjait Ázsia és Európa temette,

Ót pedig Afrika; hant ha bizonyára födi.

Hogy szanaszét ekkép hever elszóródva, mit ámulsz ? Hogy bírhatott volna a föld’ egy lieje annyi romot ?

5.

(Martiál után.)

Zápor zápor után, a’ szüret szünetlenül ázik.

Bár akarod nem jő szűz bor icédbe, csapiár.

C.

Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod Fái között a’ szél mijj keseregve nyögel ?

Óh nem szél nyögel ott, ősid’ félisteni lelke Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!

7.

A’ szerelem jelené ; múlté ’s jövőé a’ barátság.

/IÁ.

J.

. /fái

_Qf^. ÖL/j 8- JPf!

fyvf**. - 'InJLv. áhÁj lé /%

ÁÁ/. -,p"

S

.-^S.icue

__ Qffyaje 22 1881.

2 „

tow. j-A. 8 /fiók)

3 _ zC

g. _ /fa).

A Petőíi-ház Kis-Kőrösön.

Az irók és művészek társaságának küldöttsége e hó 17-én vette birtokába azt a kis házat, melyben Petőfi 1822. deczember 31-én éjjel született. E vályogfalú, nádtetős, két ablakos házacskát már emléktábla is jelöli, melyet a kis körösiek állítottak, kik a kis sétány számára Petőfi mellszobrát is elkészíttették. A ház Martinovics Pál kötelesmester (a lefejezett Martinovics testvérének utóda) tulajdona volt, az irók és művészek társasága 800 írtért vette meg tőle. A házra nézve az egyesség az, hogy Martinovics és neje, mig élnek, ott lakhatnak, de kötelesek annak gondját viselni, s ha meghalnak: a községé lesz a ház, melynek egyik szobájában — mint hallatszik — Petőfi-muzeumot szándékoznak berengyar költőt, s általa a ma gvar nevet, ismerik a ke- vély népek úgy, mint az alázatosak.

Majd így folytatta, a házra mutatva :

Az nj gazdának (az irodalomnak) gondja lesz az időtlen időkig, hogy ez a hajlék épen fönmarad- jon; ha roskadoz, újra helyreálljon, soha el ne múljon; hogyha a nagy szellem vissza-vissza vágyik, bekalandozva a kerek világot s az egek csillagképleteit ebbe a csendes kis otthonba, mindig megtalálja azt a helyet, a hol most is visszazöng még az elnyugtató bölcsődal: «cserebogár, sárga cserebogár». Tudni fogunk igy egy helyet, a hol vele holta után találkozunk. Sírját úgy sem találjuk föl. Hamvait szétszórták a szelek. Annál jobb. így mindenikünknek, minden magyarnak jut belőle egy porszem. Legyen e megosztott porszemek temetője szivünk. S az örökbe jutott porszem tanítson bennünket úgy szeretni nemzetünket, a hogy ő szerette, úgy hinni a jövőben, a hogy ő hitt, oly igaznak lenni, a milyen igaz volt a költő.

E költői beszéd nagy hatást tett. Következett Komócsy József alkalmi ódája, mely szintén melegen hatott és zajosan megtapsoltak.

A vendégek ezután megnézték a Petőfi-szobát, és Jókai Kis-Kőrös város gondjaira bizta a házat. Go- liér biró nevében Safáry Ágost feleié, hogy a város

dezni.

E hó 16-án gőzhajóval indultak el a küldöttek: Jókai Mór, Szana Tamás, Komócsy József, továbbá Petőfi két fordítója: Abafi Lajos és Neugebauer László, Temple festész, legifjabb gr. Teleki Sándor (az ezredes fia) s nehány hirlapiró. Hartán szálltak ki, hol Szalay Antal szolgabiró üdvözölte őket. Innen Kis-Kőrösig négy órai még az ut, s esti 7 órakor értek oda. Kis-Kőrös már akkor föl volt lobogózva s kivilágítva. Zene szólt, a lakosság éljenzett s a Jókai kocsijába virágokat szórtak. Később is, midőn elmentek megnézni a Petőfi-házat, a legszívesebb üdvözlésekben részesültek.

a házra kegyelettel felügyel. A közönség erre az iskola előtti Petőfi-szoborhoz vonult, melyen nagyszerű koszom volt piros selyem széles szalaggal, rajta felírás : «Petőfi emlékének a kiskőrösi hölgyek.» A szózat eléneklésével a kegyeletes ünnep bevégződött s a közönség eloszlott.

Később az iskola-terembe gyűltek vagy százan közebédre. Négykor lett vége az ebédnek és a toasz- toknak s a fővárosi vendégek öt óra körül váltak meg a vendégszerető kis-kőrösiektől.

Albán erődítések a hegyek között.

Másnap Jókai Mórt a város, a kaszinó, az egyházak, iparos :k, Halas, Vadkert és Keczel községek küldöttei keresték föl, üdvözölve a hírneves magyar Írót s kifejezve hódolatukat a hazai irodalom iránt.

Tíz órakor kezdődött az ünnep. A kis ház lomb- fűzérrel, zászlóval volt ékítve ; diadalivet állítottak eléje, az udvaron pedig emelvényt; benn a szobában sem hiányzott a virág. A ház környéke és udvara megtelt néppel. A város értelmisége mind megjelent.

Az ünnepélyt Kemény János evang. lelkész nyitá meg, ki egykor Petőfinek jó ismerőse, barátja volt. Beszédében kiemelte az irodalom nagy hatását s vázolta Petőfi költői emelkedését, aztán üdvözlé a vendégeket, örömét fejezve ki a fölött, hogy a mint Petőfi a nemzeté volt, azé lett most e ház is, melyben isten napját először megpillantá.

Jókai szép beszédben üdvözölte az emlékezetes hajlékot, és szólt Petőfi költészetéről.

A nemzet szolgája volt az idegennek, a nép szolgája az anyagi erőszaknak. A szabad szó bilincsbe volt verve; de ha járnia nem lehetett, voltak szárnyai, tudott repülni. E szárnycsattogást, keverve a lánczzörgéssel, halljátok Petőfi költeményeiben. A gunyhónak, a pusztának, a népnek jogát — a zöld- asztalnál és a fényes O'ympon vitatták a dalok. A mit hatalmassá akart tenni, előbb ragyogóvá tette, s a mit elébb elismert az Olymp, elismerte utóbb az ország; — a népet, a gunyhót, a pusztát, mint hatalmat.

Irigylésreméltó volt az élete, irigylésreméltó a meghalása, irigylésreméltó a halhatatlanná léte. Élt, kora ifjúságtól kezdve abban a teljes tudatban, hogy a mit teremt, az őt halhatatlanná fogja tenni, s azért őt áldani fogják, és annak az előérzetében, hogy azon elvekért, a mikért fölhevül, ifjan fog meghalni. És meghalt úgy, hogy örökké ifjú marad. S még halva sem hagyta magát egy szűk sirba összeszoritani: eltűnt, mint Bomulus, mint Elia, a felhők közé temetkezett. S a mint nő az idő, úgy nő vele együtt szellemalakja. Minél jobban távozik, annál magasabb lesz. Ez a halhatatlanság jelvénye. Mig élt, az egész hazát besugárzottá fényével, holta után körülragyogja az egész földet, s lánglelke sugárainál me- | legszenek a kerek világ minden népei. Petőfit a maAz albán hegyi törzsek gyűlölete a monte- negróiak ellen régi, sok százados, és a porta s az európai hatalmak puszta parancsszavára nem fog megszűnni. Most még semmi nyoma sincs, hogy békésen akarnának hazatérni a Montenegrónak Ítélt területről. Dulcigno környékén éjeken át lobognak őrtüzeik, a meredek sziklák s átjárók előtt gulyákból s kövekből nem annyira erős védbástyák, mint inkább támaszpontok épülnek, melyek mögött Martini-fegyverekkel ellátott nrnauták állanak, készen a har- czot ember ember ellen egész a végletekig folytatni. Marczona alakjaik, pisztolyokkal tölt öveik rablókra emlékeztetik az európai nézőt s valóban a czivilizáczió emberei úgy is hívják őket. S miért? Mert országuk kicsiny, alig eg.y pár száz négyszögmértföld, és ezt meg akarják fegyverrel is védni.

Lesz-e valóban háború s a hegylakó sasfiak szembeszállanak-e nemcsak a czernagorczokkal, nemcsak a szultán katonáival, de Európa egyesült hatalmával is, inkább halálra készen, mint gyűlölt rabiga fölvállalására, vagy kénytelen- ségből mégis megadják magokat a szomorú végzetnek? ki tudná megmondani.

Offenbach.

Nem rég halt meg Parisban hirtelen halállal egy férfiú, kinek neve egész Európában ismeretes volt s ki, mint zeneköltő, egymaga egész | külön irányt teremtett és képviselt, oly irányt, melyet a komoly férfiak nem becsültek sokra, de mely ledérsége mellett is rendkívül népszerű lett s híven jellemezte korát, melyben az ilyen műfaj is virágozhatott.

E férfiú Offenbach Jakab volt, ki 1819-ben született Kölnben, zsidó szülőktől. Csak születésére nézve volt azonban német, egész iránya s gondolkozás módja párisi jellegű, mire nagy befolyással lehetett az is, hogy már ifjú korában a franczia fővárosba jutott s. igen csekély félbeszakítással itt élte le napjait. A párisi zene- akadémiában elvégezte tanulmányait, csakhamar oly liirre jutott, m:nt hegedűművész s La Fon-