Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
22. szám. 1878. xxv. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 349 Ada-Kale. Ó-Orsova alatt hegyek közé szorul a Duna, mielőtt utat törne magának a Vaskapun. E szoros torkolatánál, mintha ez is útját akarná állni a hömpölygő árnak, egy kis sziget emelkedik elő alig egypár lábnyira a vizszint fölé, árnyas lombok alatt egy sárga falakkal vörös tetős roskatag kis erődöt tüntetvén szemünk elé. Ez a volt török végvár, az ottoman birodalom legszélső őrállomása, melyet békés egyezség utján f. évi május 26-án adott át a török helyőrség a bevonuló osztrák-magyar katonaságnak. Maga a sziget nem nagyobb a Margitszigetnél. A tulajdonképi erőd három védelmi vonalból áll 11 bástyával s 3—4 méternyire emelkedő kőfalakkal, melyeket födött, golyómentes földalatti folyosók kötnek össze egymással. A három kőfal között mély, vizes árkok vonulnak, melyekből a sziget lakossága gyümölcsös és zöldséges kertjeit öntözte. Ez árkokat még ma is sárgafeketére mázolt korlátok kerítik. A téren egy bástyán kivül van még két előretolt erőd, a Limon és Csengel-Tabia, melyek a Duna folyása fölött uralkodnak. Öt kapu vezet a sziget partjára, melyek előtt apró kikötők állanak nyüzsgő halászbárkákkal és ladikokkal. A főbejárat, a Bujuk-kapu éjszakról szolgál. Ezen áthaladva egy hosszú födött folyosóra jutunk, melyben egyiptomi sötétség uralkodik. Átvergődve, rajta egy keskeny utczába érünk, melynek házait katonai laktanyák, magánosok alacsony lakásai, egy mecset, nehány kávéház, több árubódé és egy igen árnyas bazár képezik, melyben keleti apróságokat árulnak. Egy jobbra szögelő keskeny utcza, melynek háztetői csaknem összeérnek s ablakain papír helyettesíti az üveget, a látogatót a déli védelmi vonalba vezeti, mely szintén oly nyomait mutatja a pusztulásnak, mint az éjszaki. Egy kő lépcső, melynek fokai törmelékké máinak talpunk alatt, magaslatra visz, hol ernyős tető alatt az előtt az őrszemen álló redif foglalt helyet, fegyverére támaszkodva s álmosan tekintve a körötte zajló folyón végig. Innen ismét egy hosszú, sötét, véget érni alig akaró boltozatos folyosón kell végig mennünk, hogy eljussunk a sziget keleti oldalára, hol egy 30 fontos ágyuiiteget találunk, melyet még az osztrákok hagytak ott. Ez az üteg, és a tavaly idehozott négy Krupp-ágyu szolgál a sziget védelmére csupán, — a többi ágyu-cső oly rozsdás, elhagyott állapotban van, hogy isten- kisértés lenne elsütni, — még az Orsóvá felé néző mozsárüteget sem véve ki, melyet a törökök a magyar határ felől intézhető támadás ellen szegeztek ki. Különben az erődnek épen ez a része a leggyöngébb. ügy látszik, a törökök nyugodtak voltak biztonságok felől, s egy század óta legkisebb javítást nem tettek a falakon, úgy hogy a lőrések, melyből az ágyu-csövek kandikálnak elő, annyira megtágultak, mint egy-egy kis kapu, melyen könnyű szerrel nyomulhatna be az ellenség, nem lenne szüksége előbb még rést lőni a falon, vagy bedönteni az igazi kaput. E sziget hajdanta csak a dunai rablóknak és tolvajoknak szolgált búvóhelyül a rajta tenyésző siirü őserdővel. I. Lipót tétette le az első követ a szigetre, hogy dunai erődöt építtessen rajta, elnevezvén azt Uj-Orsovának. Akkor történt ez, 1685-ben, midőn Kara Musztafa Bécset is fenyegető óriás hada e helyen visszavonult. Ugyanekkor építették föl a szerb parton, mely hegyeivel teljesen uralja a szigetet, az „Erzsébet“ nevű erődöt, mely Áda-Kaléhoz tartozott, s egész 1867-ig fönnállt, a mikor is a szerbek kezébe jutván, ezek a törökkel kötött szerződés értelmében légbe röpítették. Az I. Lipót által alapított, József császár által megerősített váracs tetemes nagyobbodást nyert III. Károly király alatt. Most is abban az állapotban van, a mint ő hagyta, azaz hogy nem épült rajta semmi uj, de igen is roskataggá vált a fölötte elzajlott évek hosszú sora alatt. Akkor a magyarok nagyon sokat képzeltek e kis váracs erejéről, úgy hogy „Kis-Komárom“-nak nevezték el. De bizony Kis-Komáromot azért neve daczára is bevették a törökök rövid tüzelés után 1738. jul. 23-án, s ettől kezdve 32 éven át török kézben maradt a sziget, daczára a sok támadásnak, melyet az osztrákok visszafoglalására koczkáztat- tak. Csak 1790-ben sikerült négy hónapi ostrom után, akkor sem rohammal, hanem kiéheztetés- sel az erőd kicsiny, de vitéz őrségét megadásra bírni. Ekkor az osztrákok kijavították a falakat, de már egy év múlva, a szisztovói békekötés ismét török kézbe juttatta a szigetet, s abban is maradt az egész mostanig. A később oly nagy nevezetességre vergődött Pasvan Oglu, kinek hatalmát még a padisah is rettegte, az ada-kalei szerény parancsnoksággal kezdte katonai pályáját. Újabban akkor kezdték ismét többet emlegetni e kis szigetet, midőn Kossuth Lajos, Szemere és menekülő társaik 1849. aug. 17-én Orsovából e szigeten léptek először török földre, mely nekik menedéket adott, s melyen a hontalanok nehány napot töltöttek, fölhasználván az időt, hogy a sziget éjszaknyugati csúcsával szemben levő magyar területen a szent koronát elrejtsék. Még ma is mutogatják azt a kis szobát, melyben Kossuth öt napig tartózkodott, mielőtt egy hajó szerencsésen Pmscsukba szállította. A török 100—150 főből álló helyőrségen kivül nehány török család is lakott a szigeten, melyek leginkább kertészkedéssel, gyümölcs-, zöldség- és virágtermesztéssel foglalkoztak, mig a férfiak napszámba is eljártak a szomszéd magyar partra. A szigeten termesztett zöldség, articsóka, szőlő oly kitűnő minőségű és nagyságú, hogy az ember bámulva nézi. A kelkáposztafejek átlag egy-egy okát, két és félfontot nyomnak, a rozakiának nevezett aszuszőlő pedig finomabb a legjobb malagánál s a mellett csaknem egészen magnélküli. Egy-egy szőlőszem csaknem akkora, mint a szilva. A csekély török őrség a leltár fölvétele s a készletek átadása után még aznap elvonult, melyen a 78-ik gyalogsorezred Ada-Kálet megszállotta. —-------- * ■....T ompa és Petőfi Aranyhoz. A Petőfi-reliquiák gyűjtése alkalmából, me- lyekhöz Arany János is tizenegy kiválóan érdekes levéllel járult a Petőfi által hozzáirottakból, én is bemutatok egy birtokomban levő és háromszoros kegyelettel őrzött emléket. Egy levél ez, melyet Bejéből 1847. julius 5-kéről Tompa Mihály s épen nála mulató barátja Petőfi Sándor, együttesen írtak Arany Jánoshoz, „Toldi“ csak imént felbukkant nagy írójához, uj barát- jokhoz, Szalontára. El kell mondanom mikép jutottam e levél birtokába. Tompa egyizben sértve érezvén magát Petőfi által, hirtelen felgerjedésében: teljesen szakítani vele, elégette tőle kapott valamennyi levelét. Keservesen megbánta később e hirtelenségét ; s mikor már Petőfi nem volt, kérve kérte Aranyt: adjon neki bár egy Petőfi-levelet emlékül. Arany, gyöngéden, épen azt adta, melyet Tompa s Petőfi együtt írtak hozzá. Midőn Tompát halálos ágyán meglátogattam, nekem ajándékozta, emlékül, ez előtte is oly becses ereklyét. A levél külczime, Tompa kezétől: Arany Jánosnak. N.- Várad Szalontán. (Tornallyai posta-bélyeg sh) Benn elől áll a Tompa levele, az után a ' Petőfié, a mint következnek. I. Beje, jul. 5-én 1847. Kedves barátom ! Tehát uj és régi barátod válaszol; engedje az isten, hogy ötven év múltán is örömmel mondhassuk el az utósót és barátságunk öröm- és szívben akkor is uj legyen. Én nem utoljára hagyom a javát, hanem a kedves komámasszonyt igen-igen tisztelem, — az az dehogy tisztelem só't összevissza csókolom! Hej! Jancsi, Jancsi! mikor lesz az, midőn te is ezt Írod a tiszteletes komád asszonynak !! ? Pedig ideje volna már, mert én nem borzadtam meg a te 30 évedtől, midőn jó magam is a 27-et hordom szivem alatt; Te apa és férj, és mindkettő boldog, én sem apa, sem férj, sem boldog! No de nem mérgeske- dem, mert majd elijednél tőlem ; mikor már egészen magamhoz szoktatlak, akkor mutatom meg neked „lelkem rongyait“. Hogy életedet nekem hiven lepingáltad, jól tetted ; én is teszem ezt majd, de nem most; majd kisül továbbad, miért nem irhatok most igen hosszú levelet neked. Hanem csak azt mondom : én a szemtelen önhittséget utálom, a tulszerénységet nem szeretem, te ezen utóbbi nyavalyában sinylel. A ki „Toldit“ irt, az hordja magasan, nemesen-magasan | fejét — és az nem Homéré, nem Shakespeareé, hanem Arany János-é, s én csak annyit mondok röviden Toldiról, hogy az örökéletü költemény. Ad vocem Toldi! Te engem megcsaltál; Pesten kutya vásárt hirdetnek ; én is küldök tehát egy harmadnapos pudlit, s te egy szelindeket! ha én azt tudtam volna, nem utazott volna fel a kis pincser, vagy legalább egy juhász-kutyát küldtem volna ; s most még az a szerencsétlensége is van szegény kis ebemnek, bár nem épen rósz kutya, hogy tieddel egy gazdánál van, s úgy néz ki mellette, mint egy vakondok. * Most jövünk — vagy akarom mondani jövök a a híres Murányvárból ; fáradt vagyok, de még sem olyan fáradt, hogyne Írnék Arany Jánosnak nehány sort, de még sem olyan pihent, hogy igen sokat írhatnék. Hogy pedig mért nem ir neked most többet és sokat igaz barátod Tompa Mihály: fordíts! II. London .... az az hogy Beje julius 5. 1847. Imádott Jankóm! A mint látod ott fönn, nem Londonból írok (mint ígértem), hanem Bejéből, hanem hisz az mindegy, kettejük közt csak az a különbség, hogy London nagy város, Beje pedig kis falu, London Angliában fekszik, Beje pedig Anticyrában vagy Kráhwinkelben vagy plane Magyarországban. Denique megmondtam én még ott Szalontán, hogy aligha lengek én a tengereken tűnejd, ha tovább is úgy tartanak e sohajtozások, — és tovább is úgy tartottak mind e napig. Veszedelmes is lett volna :: Szuhay Mátyás czimü népies költői beszélyére czéloz, mely Toldival egyszerre pályázott a Kisfaludy- társaságnál, s dicséretet nyervén, azzal egy kötetben jelent meg. *
