Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

196

nemes vágyak, ö képtelen a finomabb élvezetre; sóba egy kártyát nem vesz kezébe és lovai olyanok, hogy itt a legfösvényebb közjövedelem bérlőnek is jobb van. És mily igazságtalanok az emberek! mily ostoba, igazságtalan törvényeket csinálnak! miért jobb az ki elébb születik, miért érdemli meg inkább a boldogságot? Ofi hogy gyűlölöm Hectort!

Amaury felkelt és öltöző szobájába ment, hol komornyikja várt reá. Durvant, ez volt a komornyik neve, régi szolgája volt Montalvan vicomtenak; több év előtt fogadta volt őt Guadeloupeban, hová egy Párisból visszatérő kreol szolgálatában jött volt, s Amaury rendkivüli előszeretettel viseltetvén minden Párisból származó iránt, azonnal elidegenité őt elébbi urától. Durvant rendkivül ügyes és ravasz ficzkó volt, mint ezt arcza is mutatá és sok oly nemű szolgálatot tett már urának, milyenre becsületes ember nem igen vállalkozott volna; ennek következtében Durvant ura ügyeibe tökéletesen be volt avatva.

Amaury leült öltöző asztala elé s egy tekintet, melyet a tükörbe vetett, egy perezre megelégedett kifejezést varázsolt arczára.

A komornok ki nagy érdekkel viseltetett ura erszénye iránt, látván hogy Amaury - nak nincs kedve a csendet megszakítani, kíváncsisága által ösztönöztetve egy kérdést bátorkodott ahhoz intézni, bár a vicomte rósz kedvét látva attól kellett tartania, hogy nem kap feleletet.

— A tegnapi est rósz volt, vicomte ur? szólt a komornok résztvevő hangon.

— Nagyon rósz; M

..........herczegnek

r

émitö szerencséje volt,

— Mennyi a veszteség?

Tizenhétezer, felelt Amaury nagyon

kedvetlen hangon.

Durvant félj aj dúlt.

— Úgy nem marad több pénzünk har- mincznyolczezer livrenél, szólt siralmas hangon.

Amaury csak egy sóhajjal felelt.

— Oh milyen szép volna, ha ama gyönyörű guadeloupei birtok a vicomte űré

n

volna; bezzeg jobban megtudná becsülni mint Hector úr, mondá Durvant rövid szünet után; de derék volna, ha Hector ur meghalna, nemde vicomte ur?

— Megvallom, hogy nem sok könyet hullatnék érte, szólt Amaury nevetve; de szólj ficzkó, hová akarsz jutni kérdéseiddel s példálódzásaiddal? mert tudom, hogy ily ostoba kérdéseket nem ok nélkül teszesz; ki vele hát őszintén.

— A mint parancsolja; tehát én azt akartam körülirt módon tudtára adni a vicomte urnák, hogy csak egy, alázatos szolgájához intézett szavába s legfeljebb egy Ígéretébe kerül, hogy azon szép jószágnak birtokába jusson.

Amaury felkelt székéről s szemközt fordulván a komornyikkal, csodálkozva s kíváncsisággal tekintett annak arczába.

— Csak nem gyilkosságról gondolkodok? nem mintha nem tartanálak arra elég gaznak, hanem bátorságot nem hiszek benned annyit.

— Én bizonnyára nejn leszek gyilkossá soha, mert bármily gyümölcsöket hozna is tettem, az emberek nem engednének időt azoknak élvezésére.

— A jószágnak csak úgy jöhetek birtokába ha bátyám meghal; tehát vagy meggyilkolni vagy meggyilkoltatni akarod.

— Csak bízzon a vicomte ur reám mindent; biztosíthatom, hogy mindén a legtermészetesebb módon fog véghez menni; ígérje meg nekem, hogy bátyja halála után kapok ötvenezer livret s engedje, hogy minél elébb távozzak Guadeloupeba.

Amaurynak rendesen is halvány arcza e párbeszéd alatt halottias sápadttá lett, keskeny ajkai vonaglottak s szemei szikráztak; néhány perczig hallgatott, végre megszólalt remegő hangon :

— Én nekem terveidre semmi gondom s nem is akarok rólok hallani; ha szolgálatomból ki akarsz lépni nem tartoztatlak, mehetsz hová akarsz. Egyébiránt ha valaha nagy vagyonhoz jutnék, eddigi hü szolgálataid jutalmául ötvenezer livrere számíthatsz, erre nemesi szavamat adom.

(Folytatása következik.)