Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
AZ UTOLSÓ MAMELUK BÉG. Történeti beszélj'. Beállt az éj. A nappali meleg után hűs nyugoti szellők lengedeztek. Salikoch tábornok lakából, két, gondosan el- fátyolzott nőalak siete az El-Ezbékiel pálma s tamarindokkal szegélyzett sétánya felé. A sétány közepe táján néhány kőpad áll, a magasb termetű alak fáradtan roskadt azok egyikére. Fátyolát félrevetvén, a hold ábrándos világa Émine gyönyörű arczára sütött. A másik hölgy, ki szolganőjének látszék, pár lépésnyi távolban állat meg tőle. — Vájjon el fog-e jőni? sóhajtá Émine. Ah! ha ezúttal kimaradna. De nem, nem . . . szivem sugalja : ő eljövend! Szép fejét tenyerébe hajtva tűnődött tovább, midőn nem messze tőlök léptek hangzottak. — Nem hallasz némi neszt Khatun? kérdé Émine hirtelen fölegyenesedve. Úgy rémlik előttem, mintha valaki közelednék felénk. Vagy csupán dobogó keblem csaljátéka volna ez, mit hallani vélek? — Valóban lépések nesze az úrnőm, mi füleidbe hatott, s most úgy tetszik, mintha azok felénk vennének irányt. Kevés pillanat múlva, mintegy 27 éves karcsú, magas férfi állt a hölgyek előtt. Fején csúcsban végződő prémes süveg ült, Czirkasszia népeinél általában látható, azzal a különbséggel, hogy ez, aranypaszománttal dúsan elárasztva volt. Testhez szoruló, szintén arany szegélyzetükabátja,deli termetét tünteté ki; — oldaláról finom damaszk aczél C3üggött alá. — Amin-bég! sikoltá a hölgy az öröm hangján. Hála neked Istenem! meghallgatád imámat, — ő eljött hozzám. — Émine! kedves Éminém! — szólt az ifjú közelebb lépve, padra ereszkedvén kedvese mellé — bocsáss meg, hogy kissé várakoztatálak, de az elfytől csak most szabadulhaték, mivel hólnap Mehemet-Alihoz megyünk tanácskozás végett a Vachaliták elleni harcz ügyében, s ennekfolytán ülést tartánk a végett : elfogadjuk-e az alkirály meghívását, kiben teljes bizodalmát vetnünk nem igen lehet. II. — S elfogadtátok? kérdé Émine, feszült figye lemmel várván az ifjú feleletét. — A többség elfogadá, — ennélfogva hólnap korán megjelenünk a citadellában, s onnan, mint értesültem, a nagy moschéba szádunk alá, hol az ulemák Allah segélyéért könyörögnek számunkra, s aztán azonnal elindulunk az ellenséget a már elfoglalt Mekkából s Medinából kiszoritni. Egyidőre búcsút kell venni tőled drága Éminém! — Amin-bég! — szólt Émine csengő zenehangján, átölelve gömbölyű karjaival ifját, — képes vagy-e Éminédért egy kis áldozatot tenni ? Oly áldozatot, melytől mindkettőnk jövő boldogsága függ? — Kivánj bármit, szembeszállók érted, ha kell ezernyi vészszel. Parancsolj! — Épen előreláthatlan vésztől óhaj tlak elvonni. Almom vala múlt éjjel, mely rémképeivel szünetlenül üldöz, s számunkra, belőle semmi jót sem jövendölhetek. Egyik kérésem tehát ez : ne jelenj meg hólnap a citadellában, hanem jöjj, keress fel engemet. Bátyám egész nap távol leend hazulról. Ölelő karjaim várnak reád! Eljövendesz-e? — Lehetlenséget kívánsz tőlem. Nekem, az elfy öcscsének ily nagy tanácskozásról, és szertartásról elmaradnom nem szabad! S másik kérésed? — A másik oly szoros kapcsolatban van az elsővel, mikép, ha az egyiket megtagadod, a másikat lehetlen teljesítned. — S mi lenne az ? — Még holnap, napnyugtával, Kairót mindketten idahagynánk, elmennénk messze, messze, Albania gyönyörű völgyei egyikébe, s ezentúl ott élnénk, élvezve szerelmünk boldogságát. . . Bele- egyezel-e szökésünkbe? — Mit mondanának a büszke bégek, megtudván, hogy Amin-bég az elfy öcscse, gyáván megszökött a vachabiták elleni csata elől ? Mig ők a dicsőség mezején aratnak, nevem meggyalázva leendne mindenki előtt. Émine! követeléseid túlzottak, ------én nem teljesíthetem azokat. — Megértélek, — szólt Émine bánatos hangon, de lelkesült arczczal — s most még inkább tudlak szeretni. Eredj tehát! légy jelen a szertartáson, végy részt az arábiai hadjáratban, s ha visz- szatértél tied — tied vagyok, örökre, válhatlanul!
