Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
1 150 — Nincsen-e megmérgezve? — Azt akarod, hogy elől járjak ? — Utána esik nekem jól. — Mi hir faluszerte ? — Az isten verje meg a dolgát, nincsen is semmi jó; kínlátott ember vagyok én nagyságos uram ! Anikó leányomat megütötte a szél, csipön alól nem érez semmit. Tudja : én dolgozom mint a marha, megszerzem az övéket s a magamét is, de most már dolgozni sem tudok. — Hogyhogy Imre ? — Ha gyalulok, majd meghasad a feje, ha fűrészelek, azt épen ki nem állja. — Tudod mi: költözz be ide a mühelylyel. — Hát aztán, ha én itt vagyok, ki néz utánok? — Hát Beta. — Az is beteg; beteg nálunk minden ember. Asztalos Imre nagyot sóhajtott, én is elhallgattam. * Asztalos Imre példánya a falusi becsületes mesterembernek; nem árt senkinek, használ, a kinek használhat. Mikor behozza hozzám a kontót s végignézem, rendesen azt mondja: — Azt hiszem, ez itt né egy kicsit drága, de ezt meg amazt ingyen referáltam. Mint árva gyermeket a múltkor, — ezelőtt negyvenhárom évvel — apámnak akkori gazdatisztje örökbe fogadta, s ott lá- batlankodott a konyhán, meg az istállóban, együtt játszottunk, s néha-néha együtt kaptunk egy-egy nyaklevest. Szenvedélye volt a fúrás és faragás. Mikor csak lehetett, faricskált; — sündisznct csinált fogvájókból, pillangót falevélből, eltanulta Pila czigánytól a tojásra patkót és sarkantyút verni; házakat építettünk agyagból, födelét takácsmetélő kóróból, s befedtük fa-mohával, hómentekor malmot csináltunk a kis csermelyekre, olajtörővei, zúzdával vagy ványolóval; összegyűjtöttük a Magyar Kurír t s cs'náltunk belőle repülő sárkányt, hosszú, lombos farkkal, madár-fogókat csaptatóra vagy billenőre ; kaliczkákat stiglicznek vonókuttal, mókusnak forgatóval ; cserebogárból szélmalmot, szarvasbogárnak jármot kis szánkó elébe, s főleg a tilinkóknak volt nagy mestere. Apám beküldte Kolozsvárra asztalosságra. Nagyon jó legény vált belőle s roppant szenvedélylyel dolgozott. Márfelsza- badulóban volt, mikor Kossuth azt izente, hogy nincsen elég regimentje; felcsapott ö is önkénytesnek s szolgált a 74-dik zászlóaljnál. Jelen volt mindenütt Kápolnától Déváig s látta, hogyan tűnnek el a csillagok, hogyan sötétül az ég, s milyen nyomorúságosán pitymallik szürkületre. * — Bégen nem voltam itthon; sokáig voltam oda, mi történt azalatt ? — kérdém Imrétől. — Semmi jó, majd megfagytunk a télen a nagy hidegben ; a repcze, a rozs kiveszett, elkéstünk a tavaszi munkával, szántani, isten tudja, mikor lehet, pénze még a zsidónak sincsen, nem dolgoztat senki, a marhák döglenek méhtejben még a disznók is, hallott-e már olyant? Magamról tudom. — Hogyan tudod te magadról a disznó sorát ? — Csak onnan, hogy nekem is elhullott két darab. Akkora féreg van a májában, mint a kis ujjam. Nagyságod is tudhatja magáról, mert a nyájának fele nem fog röfögni szent György napján! * — Ej, Imre, jó az Isten ! — Jó ám, csakhogy messze van, s rósz az adóvégrehajtó s közel lakik; Isten bocsássa meg bűnömet, én ugyan most sem kívánom vissza, s ott pusztuljon; a hol van, s még fia se maradjon ; de jobb volt a német alatt . . .-— Hogyan mondhatsz már ilyent ? — Na! na ! hiszen mondom, hogy ott pusztuljon, a hol van, de nem nyekezsáltak annyit, mint most. Soha sem tartoztam én senkinek semmivel, s a télen még a fejős tehenemet is lefoglalták. Fizetném én, csak hogy ne lássam; de ha nincsen miből. Pedig az ősz óta nem ettünk négyszer fris húst; egy- egy kis ázalékkal pótolgatjuk. A pálinkával is felhagytam s csakis egyszer-másszor vehetek egy kis pakli dohányt, de az olyan, hogy megvesz tőle az ember. — Nagy-e az ínség a faluban ? — Hop ! csak az tudja, a ki látja. Uram ! Nincsen hat gazda a faluban, a ki jóllakásig egyék. Milyen jó gazda volt az én öcsém, Sebestyén György; nincsen hogy mit egyenek. Összementek azok, mint a tót orgona; nekik is jobb dolgok lenne, ha élne Petőfi Sándor. — Mi köze van Sebestyén Györgynek Petőfi Sándorhoz ? — kérdém bámulva. — Nem tetszik tudni? — Petőfi volt az édes kereszt- komájok. — Nem én. — Pedig úgy van. — Mondd el hát, hogyan van ? — Hát, azt már tetszik tudni, hogy mi Sebestyének mindig az udvarhoz huztunk. — Tudom, mi mindig jól éltünk egymással. — ügy is fogunk. Hát Sebestyén Györgyöknek leányok született. Eljön hozzám s mondja, hogy szaporodás van a háznál, s nem tudom-e, mikor jön haza Sándor urfi ? mert őt hívná meg keresztapának. Én akkor bent dolgoztam az udvarban; valami ajtókat készítettem az istállóhoz. Mondom: «azt ne várd, mert tavaszig nem látod.» «De kit hivjak:» kérdi. «Tudod mit ? hívd meg Petőfi Sándort». «De eljön-e ?» «Meglátod, — mondom. — Miért ne menne, nem hordja az fenn az orrát, s megbecsüli a szegény embert. Kittig úgy is tett, bement, meg- hitta és mind a ketten elfogadták. Harmadnapra összegyűltünk, elmentünk a templomba, s a kis lányt megkereszteltük. A bábának adott öt forintot, s mivel Sebestyén Györgyné beteg volt, nálam tartották fenn a keresztelést, s olyan jó volt, hogy eljöttek hozzám egy kis kolláczióra. Nálam terítettünk fel a csűrben, s egész késő estig mulattunk. Még beszélt is! Jaj de szépen mondta ; de úgy, csak kádenczia nélkül, a szülőkre meg a kis lányra köszöntött poharat. — Imre ! Mikor haza miégysz, szólj be a tiszteletes úrhoz ; kéretem, jönne be egy szóia. * A tiszteletes ur szives volt, s eljött. Megkértem: Írná ki az anyakönyvből a kivonatot. Beküldte s én ideirom. ERDÉLYI EV. REF. ANYASZENTEGYHÁZ. 14—1880. KIVONAT a Koltó-Ivatalini ev. ref. nemes és szent eklézsia KEKESZTELŐ KÖNYVÉBŐL. I. kötet’ 9. lap. Ezernyolczszáznegyvenhét (1847) September huszonötödikén (25) született és ugyan e hó huszonhetedikén (27) meg- kereszteltetett Sebestyén György és felesége Sebestyén Juliannának gyermekük KATA. Keresztszülők Tekintetes Petőfi Sándor és hitvese Szendrei Juliánná úrasszony. Bába : Kiss Györgyné. Keresztelő lelkész: Vincze Péter. A nevezett helyről hivatalosan kiadta Költőn, 1880. márczius 29-én. Szabó Lajos, ev. ref. pap.
