Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
A HUSZÁR BOSZUIA. 2ŐI tör ki és sírt, zokogott keservesen, mint a gyermek, ráborult a leány hideg holttestére, végig csókolá arczát, véres kebelét s gyöngéden, mint anya gyermekének, Fogd be szépen, csendesen kimerevülni kezdő szempilláit, fölvevé a földről kis kendőcskéjét s avval betakard meztelen vállait és mellét. Ezt elvégezvén, leült mellé s egyetlen hang nélkül, mozdulatlanul ült ott, míg a háziak s nehányan pajtásai közül, kik öt látni akarák, hozzája beléptek. Amint ezek az elkövetett iszonyú tettet észre- vevék, mindjárt körülvevék őt s ő nyugodtan kelt föl, így szólván hozzájok: — Én tettem. Nem tagadom el, ne is féljetek, nem akarok elszökni. Temessétek el szegényt tisztességesen; minden vagyonomat költsétek reá. — Még egyszer végigcsókolgatá és meg- ölelé Erzsije hült tetemeit, ki egy hang, egy sóhaj nélkül halt meg, előbb a rémülettől, még mielőtt szívébe merült volna a kés. Békén követé társait kifelé. Az ajtóban találkozott Bandival, ki díszöltönyében, de arczán az ijedtség, a rémület sápadtságával rohant be az istállóba, meghallván a künn állóktól az iszonyú tettet. Rá sem tekintett Jancsira, de ez még hallhatá, midőn az benn egy irtóz- tató kiáltással a szalmára veté magát. Amint elgondold Jancsi, mit kell vetély- társának most szenvednie, még nyugodtabb lön; lassankint kezdett szívéből amaz iránti gyűlölete is oszolni. — Az igaz, — gondold Jancsi magában — hamar meg fog vigasztalódni, de most legalább szenved, és könyei keserűek és sóhajtásai kínosak, miként az enyéim. Mert Erzsit még szerette, még nem unta meg, mint Borcsát, meg a többit, hát szenvedni fog elvesztésén és meglakol végső napjaiban. Ezek pedig végső napjai lesznek, mert az igazságos isten nem fogja őt élni hagyni, míg ismét megvigasztalódik. Érzem jól, nem sokára ő is meg fog halni, búbánata közepében vesz el, mikor még nem lesz szeretője, a ki megsirassa, és ekkor olyan egyedül lesz halála óráján, mint én. Igen, ezt hiszem s ez megnyugtat. Kapitánya elé vezették, ki becsületes magyar ember volt és szerété Jancsit csendes, józan magaviseletéért és hősies vitézségéért a csatákban. Elrémülve tekintett reá, midőn a vádat hallá ellene; nem tudd megmagyarázni, mi vihette Jancsit e cselekedetre. — Igaz-e ez Jancsi ? — kérdé tőle. — Igaz, kapitány uram! — felelt reá Jancsi szilárdul. — Jó volt hozzám kapitány úr mindig, hát csak arra akarom most is kérni, végezzenek velem mentül hamarabb. Én bevallom, a mit tettem. Nem mentem magamat. Gyilkos vagyok. De hogy bűnös vagyok-e ? azért, a felől csak az Isten ítél.
