Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
A HUSZÁR BOSZÚJA. 259 így hát észrevétlenül, szó nélkül mentek rajta keresztül az istálló felé. Mikor oda beértek, Jancsi betevé Erzsi után az istállóajtót s csak a keskeny nyílásokon, mik ablak helyett szolgáltak, jött be imitt-amott némi világosság, s így félhomályban maradá- nak. Szó nélkül ült le Erzsi a szalmanyughely mellé, várva, hogy majd Jancsi oda fog fekünni. Összetett kezeire nyugtatá fejét s elmerült gondolataiba. A huszár lova, jól ismervén a leányt, barátságosan nyerített feléje, várva a szokott kedveskedéseket, mert azelőtt mindig volt Erzsinek egy-egy hízelgő szava Jancsi kedves lovának, Szikrának számára. De most észre sem vévé azt, kezeit nem emelé föl, hogy megsimogassa és megveregesse a lovat, s a szegény állat lábaival kapálta a padlót türelmetlenségében, vagy talán, hogy őt magára figyelmeztesse. De Erzsi folyvást lehajtá fejét. Az isten tudná, miről gondolkodott, vagy mi fájt úgy neki, hogy szíve úgy elszorult bele, s majd megszűnt dobogni. Jancsi az abraktartó láda felé ment, belőle egy tárgyat vont elé, mely, midőn avval egy ablakhasadék mellett elhaladt, hosszú csillogást vetett, mint az érez, ha világosság éri. Aztán csizmája szárába dugá s odalépett Erzsihez, keményen megfogd annak kezét, és fölrántá őt magához. Föltekintett a leány e váratlan durva bánásmódra és elsikoltá magát, a mint a félhomályban Jancsinak elsötétült arczát és irtózta- tóan fenyegető tekintetét megpillantá. — Az isten szerelmére, mi lelt, Jancsi? meghalok félelmemben, ha így tekintesz reám! Nem kapott feleletet, oda vonszold őt Jancsi a jászolhoz, belőle kivett egy kötelet s a gyengén küszködő leányt oda kötözé a jászolgerendához. Egyetlen szó nélkül tévé ezt, csak sebes és nehéz lélekzete hallatszott, mely borzasztó volt, mint a halállal tusakodónak fuldokló véghörgése. Midőn egészen odakötözé a leányt Jancsi, leoldá fejéről a piros ünnepi keszkenőt és nyakáról is a kis kendőcskét, mi a hófehér ingváll fölé volt szorítva, aztán ki akard oldani, de káprázó szemeivel nem láthatván jól, durván fölszakítá a kis szűk mellénykét. Aztán lehasítá a fehér, hólyagos újjú inget, mire a leánynak síma fehér, s még a patyolatnál is gyengébb kebele, kerek- ded vállai és gömbölyű karjai egészen födözetlenül maradának. A szemérem, e haláltusa közepett is, pirosra festé egy pillanatra Erzsi arczát, de aztán ismét halovány lett és irtózattal mereszté borzalomtól kitágult nagy fekete szemeit Jancsira; félőrült kandisággal kiséré ennek minden mozdulatát, de ajkai nem bírtak egyetlen kérő hangot kiejteni. Midőn már csak a kis rövid rokolya maradt a leányon és testének egész felső része meztelen fehérlett keresztül a sötétes homályon, ekkor Jancsi keresztbe tett kezekkel állt meg a leány előtt, miként a kérlelhetetlen, szigorú, de igazságos biró a végítéleten, s így szólt a leányhoz: — Meg fogsz halni, Erzsi! Tegnap azt esküdted, hogy szeretsz; de hamisan esküdtél, hazudtál s engem megcsaltál. Én azt esküdtem, hogy ha bűnös lennél, elevenen fogom szívedet kitépni; én megtartom eskümet, és valót mondtam. Szívedet másnak akartad adni, miután az az enyém volt. Ez nem lehet. Ha enyém nem, másé sem lehet. Hóhérod leszek, a mint te ördögöm levél. Gyilkossá leszek általad, a mint te hazuggá levél csábítód által, hazuggá, hitszegővé, e fajtalan kölyökért. De mért is lennék én jobb náladnál? Te irgalom nélkül csaltál meg, én irgalom nélkül foglak megbüntetni. Jobban szeretlek anyám sírjánál, hová gyermekkoromban vasárna- ponkint imádkozni jártam. Téged is ott ismertelek meg. Könyezve tekintettél reám, mikor anyám fejfájáról fejemet fölemeltem. Azóta mindig szeretlek. Az isten látja lelkemet, csak a hazát szerettem náiadnál jobban. Ez ellen is vétettél, mert elraboltál tőle engemet, megöltél e tetted által engem. Már most nem dicsőséges és hasznos halállal a csatatéren fogok elesni, hanem
