Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
A HUSZÁR BOSZÚJA. 255 — Hagyj békét nekem, Jancsi, mindig féltem tőled, mikor gyanakodni kezdték Sokszor megbántad már, hogy ártatlanul rosszat fogtál rám. — De mért félsz tőlem, ha ártatlan vagy ? Tettem-e rád csak egyszer is kezeimet, miként pajtásaim szeretőikkel tesznek ? Hátha most igazam van, midőn rosszat teszek föl felőled ? Hátha rajta kaplak, hogy megcsalsz ? — Hagyd el, Jancsi! Sok bort ittál, különben nem rémítenél így el. — Tudom én jól, mit beszélek. Régen szorította már ez a szívemet. De hallgass reám! Az élő istenre és minden szentjeire esküszöm, ha megcsalsz, elevenen szakítom ki a szívedet! Ijedt sikoltás repült ki a leány ajakán e szörnyű eskü hallatára. Könyekben tört ki rémülete. Hátuk mögött rezegni hallá egyszerre a bokrokat, s eszébe juta szerelme, s hogy ezt megmenthesse, szükség ismét tettetéshez, hazugsághoz folyamodni: tehát oda ment Jancsihoz, nyakába borult és a zokogástól megszaggatva így szólt hozzá: «Hiszen tudod, hogy szeretlek, mért ez az örökös gyanú? Tudod, kivüled nem szerethetek senkit. Jó éjszakát! Már most nem késhetem tovább. Jancsi magában mormogd: — Hátha most is csalódom és szegény leány ártatlan. Mit tehet ő róla, ha az a pelyhes szájú asszonycsábító rávetette a szemét. De mégse tudok nyugodni, míg bizonyost nem tudok. Nyugtasd meg a lelkemet, szerelmem, Erzsikéin, esküdjél meg itt az isten szent szinére, a ki verjen meg, ha hamisan esküszöl, hogy csak engemet szeretsz, hogy nem csalsz meg engemet! Hosszan hallgatott a leány. Szinte hallani lehetett szívének kemény dobogását és lázas, sebes lihegését. — Hallottad ? — kiálta rá a férfi, — hallottad és hallgatsz ? Keményen ragadá meg leány karját, ki leroskadt előtte félelmében, s a fajdalomtól e szorítás alatt. Ismét zörögtek hátuk mögött a lombok és újra győzött a szerelem a leány szívében minden fölött. Ijedve, de erős hangon mondd: — Esküszöm! — Isten veled hát, édes angyalom! De ha szeretsz, jöjj haza, jöjj velem! Susogtak a lombok, mintha a szellő futott volna el közöttük, s erre a leány összeszedd ez utolsó ellentállásra minden erejét, fölegyenesedett, piros kis kendőjét fejére igazítá, nemet intett és elindult ellenkező irányban. Sóhajtva nézett utána a huszár, aztán egy szomorú nótát fütyülve, a sűrűség melletti úton ment vissza. Erős, nehéz lépteit hallani lehetett az éj csöndében. Egyszer csak elkezdett halkabban, halkabban fütyülni, csendesebben menni, végre egészen elhallgatott és megállt. Azután a földre ereszkedék és hosszában lefeküdt és figyelt, figyelt, füleit szorosan a földre illesztve. Aztán előre mászott, nesztelenül, mint a kígyó, közeledett azon hely felé, hol előbb Erzsi elvált tőle, hol két út keresztbe vágd egymást. Itt egészen összehúzd magát egy bokor alá és hallgatózott. alig véve lélegzetet, és szemeit kimeresztve az útra. Nem sokára lassú kopogást hallott az úton, és rá mindjárt egy halk füttyöt a sűrűből. A közelgő erre gyorsabban kezdett jönni, s a sűrű felé irányzá lépteit, azon hely felé, honnét a fütty hangzott. Épen Jancsi mellett ment be a bokrok közé. A hold fénye egyenesen Erzsi halvány arczára világított, kinek piros kendőcs- kéje lehanyatlott fejéről és így Jancsi kiveheté szeretőjének födetlen arczát. Kötényét sokszor szemeihez emelgeté Erzsi, még most is omló könyeit letör- lendő. E látványra mindkét kezével eltakard arczát Jancsi, mintha a villám vette volna el szemefényét. Nehány pillanatig öntudat nélkül kerengett vele a föld, de aztán magához térvén, szájára szorítá öklét, hogy elfojtsa a kiáltást, mely kebléből kitörni akart. Vérig harapd kezeit, de végre elbődült, mint a megsebesült vad s felugorván, elfelejtvén kínjának okozóit, csak ennek ostorzását érezvén, elnyargalt, mint kit kísértetek űznek, az úton előre.