Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
annak kezét, forrón, lázasan szorította azt meg — őrület szülötte lehet az csak, a mit most végbevisz Riskó Ignácról. (Az elfelejtett irórúl.) A csillagok örökké fénylenek, a szövétnekek, bármily szépen világítottak is a magok idejében másoknak, kiégnek és hamvuk sem marad. így van a nagy költőkkel és az egyszerű dalnokokkal is. Amazoknak alkotásaival nem bir az enyészet sem, mert alkotójuk holta után is megmarad műveik és nevök fénye, míg a kisebbekre ugyanazt lehet mondani, mit Petőfi a színészekről énekelt oly búsan: »elmegy nevűkkel az idő hajója.« Riskó Ignácnak, kinek költeményeit egykor sokan olvasták, szerették, szavalták, mint Írónak, még busább sorsa lett. Élt, működött a főváros zajában még, s már az uj nemzedékek azt sem tudták róla, hogy valaha költeményekkel is feltűnt. Mi, a kik kortársai valánk egykoron, hittük volna-e valaha, hogy teljesen elfelejtik azt a költőt, kinek egyik mélabús hangú, szerelmi románcszerű művét annyian tudták könyv nélkül: »Találkozunk gyakorta A fürdő utain, En búm kíséretében, O férje karjain.« Ki tudja, ki ismeri ma már ezt a bánato sszép éneket PjLegfölebb egy pár ifjúkori társa, a ki még él. A sajtó, mely e napokban rövid sorokban érte- sité a közönséget elhuny tárói, azt följ egy zé róla, hogy egykor Szatmármegye jeles főjegyzője, 1848-ban egyik képviselője, a forradalom után kataszteri felügyelő volt, az alkotmány visszavivása után pedig a minisztérium osztálytanácsosa lett s bosszú szolgálat után miniszteri tánácsosi címmel vonult nyugalomba ; de azt egyik lap sem emlité meg, hogy fiatal korában kedvvel, tehetséggel szolgálta a múzsát. nevemben édes Ede és mondja, hogy jobbuiást kívánok neki. Nem panaszkép emlitem ezt, mert hiszen Riskó Ignác maga volt rajta, hogy elfeledtesse költői működésének emlékezetét. A szabadságharc megbukása után teljesen visszavonult a szépirodalomtól. A haza- fiúi bánat úgy szólván szárnyát szegte. Reményeivel együtt vége szakadt daloló kedvének is s mikor a jobb idők beköszöntének, akkor már elszokott a költői munkásságtól. Nem csoda tehát, ha negyven év alatt, miközben uj meg uj nemzedékek működése foglalta el a közfigyelmet és kritikát, Riskó Ignác egykori költeményei feledésbe merültek. Hisz a maga idejében sem volt ragyogó jelenség, hanem csupán kedves dalnok. De mivel van néhány olyan költeménye, melyeket antbológiák utján méltó volna megmenteni a teljes enyészettől, én, mint kortársa, utólag meg akarom említeni, hogy egykor ő a szépirodalom mezején is szép reményeket gerjeszte s inkább az idő szomorú forgandósága, mint a saját tehetsége okozta, hogy e reményeket nem válthatta be. A harmincas évek irói közül nem sokan élünk már, de az »Athenaeum« munkatársai közül is van még egy pár, például Tóth Lőrinc és Pulszky Ferenc, kik bizonyára emlékeznek még a Riskó Ignác feltűnésére. Én pedig, mint szintén szatmármegyei, ismertem őt fiatalkorom óta tetőtől talpig s van elég okom sajnálni, hogy nem élt kitartóbban a magyar múzsának. Bajza József, az »Athenaeum« egyik szerkesztője, élénken tudott becsülni minden föllépő poétái tehetséget. Meleg pártfogója lett ő mindjárt Vidor Emilnek, (családi nevén Kristman Frigyesnek Eperjesről ;) kit később a forradalom bukása tört meg s reménytelenül vándorolt ki Észak-Amerika vadonaiba, hol nyomtalanúl veszett el. Mindjárt eleve sokat tartott Bajza Petőfiről is, a korszak lírikus üstököséről, sem ÜKciLb iX JlV-AO ucíoq.1 mu>i uiüuuuiuiouii. vix• Elfogódással lépett most a szobába, a hol oly í ki a szabadságharc utolsó viharaiban esett áldozatúl. Bajza József a mi megyénkből is bárom fiatal irót karolt fel: ifj. Szabó József egyházmegyei papot és tanárt, ki néha Bihari Elek álnév alatt irt, JPapp Endrét, kinek neve ismeretessé vált s a forradalom országgyűlésén is kitűnt, s Riskó Ignácot, ki olykor Bugafő névvel irta alá dolgozatait. Bajza eleitől fogva szerette, buzdította, becsülte. S e buzdítás nem is volt hiába való, habár a Riskó Ignác irói termékenységét, mely soha sem volt széles körű, az idő változása megszüntette. De mindig édesdeden gondolt fiatalkorának eme tavaszára, mely neki is virágokat termett. Midőn már a közhivatal ki-kifáradó munkása lett Budavárában, ahol én is húztam az igát, csaknem naponként találkoztam vele, s jól esett neki, ha szépirodalmuk régi jeleseiről s az egykori kortársakról emlékezhetett. Úgy tűnt föl ez az idő neki, mint elveszített paradicsom, melyről már csak álmodhat. Lelkesült folyvást Kölcsey Ferenc emlékén, a ki valaha buzdította szintén s a kinek főjegyzői tollát utóbb az ő kezébe adta a vármegye. Régen volt az, midőn mi megismerkedtünk egymással. A gróf Károlyi György főszámvevőjénél: Horváth Dénesnél találkoztunk. A régi uradalmi tisztek híresek voltak arról, hogy a hazai irodalmat jobban szerették s a megjelenő könyveket is inkább vették, mint nagyuraik. Egyébaránt a Horváth Dénesé lelkes főur volt: az akadémia négy első alapítójának egyike Horváth Dénes a művelt lelkű irodalombarátok közé tartozott, a ki sokra becsülte a jeleseket és szívesen látott bennünket, kezdőket is. Megjelent a házánál Petőfi is, ki ott ismerte meg Riskót^akkoriban Szatmármegye jelei tollú főjegyzőjét. És bár ez a sokreményű fiatal megyei tisztviselő szintén a Szendrey Julia, (Petőfi későbbi nejének,) komply udvarlói közé tartozott,
