Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

4

rek adományaiból élni. Helyzetűk valóban nagyon is szomorú volt, de nem csüggedtek, és a jó Isten meghallgatta azoknak imáját, kik benne bíztak ; találtak jószivü embereket, kik gyámolitották s gondoskodtak róluk.

Ferit, ki a legidősebbik, ámbár csak hat éves volt, anyja elküldte az ismerősökhöz és barátaikhoz egy kis segélyezést kérni, s a szelid, jó gyermek ritkán jött vissza üres kézzel, mert mindenki szerette öt illedelmes, szerény magaviseleté miatt.

De nagyon nehezére esett a szegény fiúnak, ha valahol kemény szavakkal visszautasították. Sokat gondolkodott, nem lehetne-e valami más módot feltalálnia, mi által anyja és kis nővérei számára — kenyeret kereshetne, s lám! egyszerre eszébe jutottak jó barátai: a kis madarak.

Atyja néha szabad óráiban madárkalitkákat csinált. Feri gyakran segitett neki és egyetmást eltanult tőle. A kis fiú most kísérletet tett, vájjon nem tudna-e ő egyedül egy nagy kalitkát készíteni, — s erős akarattal és türelemmel sikerült a kisérlet.

De most még nem voltak lakói a madárháznak. Azonban nem volt oly nehéz, azokat is szerezni, s rövid idő múlva vígan csicseregtek és repdestek benne a czinkék, pintyőkék, sármányok, csízek, rigók, veresbegyek. Ezután hozzáfogott egy másik kalitnak készítéséhez, s abba megint más, nagyobb madarakat zárt.

Feri mindezen madarakat fel akarta nevelni, megszeliditeni és azután eladni.

De most már ö maga nem győzte a munkát, kis nővéreinek is kellett segiteniök; ők etették a madarakat, mig ö élelmet keresett nekik, vagy fűzfavesszőket vágott, hogy uj kalitkákat csinálhasson. Mert csakhamar belátta, hogy sok különfajú madár nem fér össze egy házban. Különösen azok a szép, furfangos, pajkos czinkék sok bajt okoztak neki, azok mindig bántották a többieket, sőt a vörös pintyőkék koponyáit is felvágták és kiették agyvelejöket.

A gyermekek szorgalma és fáradsága azonban megjutalmaztatott; nagy örömükre a madárkák szépen felnőttek és olyan szelídek voltak, hogy kezükre, vállukra ültek és szájukból kivették az eledelt, simogatni, megfogni hagyták magukat, ha hítták, azonnal előjöttek.

Azon madarakat, melyek már annyira megszelídültek, Feri egyszer elvitte a közel levő városba eladni. A csinos kicsike madarász, elfogulatlan udvarias magaviseleté, a sajátságos modor, melylyel kis növendékeivel bánt, sok kiváncsi embert vont közelébe, és némely madarat olyan jól megfizettek neki, a mint nem is merte volna remélni.

Ezentúl — nagy örömére — többé nem kellett neki koldulni; rendesen minden héten eljárt a városba, s nemsokára olyan ismeretes lett, hogy nem is kellett a piaczra mennie madaraival, hanem többnyire megrendeltek nála egy vagy más madarat, melyet aztán egyenest a házhoz vitt.

Mennyire örvendett a jó fiú, ha szegény anyjának annyi pénzt hozhatott haza. Ele- jéntén ugyan nem volt oly nagy a nyereség, hogy az egész család szükségleteire elég legyen, de annyi mégis telt abból, hogy az egész hétre vehettek kenyeret. Midőn az anya egészen felgyógyúlt, ő is dolgozott, varrt, mosott, és igy lassankint javult helyzetük, mert tudjátok, kedves olvasóim, az ínség és a szorgalom, ha ezzel erős akarat és egészség párosul, nem fér meg együtt egy födél alatt; e három szövetséges rendesen kiűzi azt, s helyében meghonosúl a jóllét — a még oly szerény lakban is.

A jó kis Feri örvendett, hogy módot talált kedves anyja sorsán könnyithetni, s az első siker arra késztette őt, hogy a jövőben még többet tehessen érette.

Egyszer, midőn ismét a városban volt s egy nagy úri házhoz vitt egy pár gyönyörű, különösen megszelídített gerlét, látta, hogy az inas kis kosárban kihozott a konyhából valami állatot, melynek hófehér hosszú se- lyemszöre volt, de a kis állatka mozdulatlanul feküdt s nem adott semmi életjelt.

— Hallod-e te fiú, — szóla Ferihez az inas, — vidd el ezt a macskát magaddal, s ha a folyóhoz érsz, dobd bele, mert már úgy sem lesz belőle semmi, az agár annyira megkínozta, hogy nem tud magához jönni; el- viszed-e ?

Feri elvette a kosarat a kis hófehér állattal, s az inas még egy hatost is adott neki, csakhogy neki ne kelljen a folyóig fáradni. De a jószivü kis fiú nem dobta ám a vízbe azt a gyönyörű kis cziczát, melynek olyan farka volt, mint a legszebb hófehér strucz-