Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

nem vette, miatta akár a faköpönyeget is ellophatták volna. így természetesen az elő­léptetésből soha sem lett semmi. A katonás­kodástól egy derék katonaorvos közbenjá­rása mentette meg. — Színész is volt; hanem e pálya dicsőséget nem, csak töviseket ter­mett számára. Más lélek talán megtört volna, — az ő erős lelkét a nélkülözés évei csak méginkább megaczélozták. Érzé, mire van hivatva, s a nyomor közt biztató reményt csepegtetett szivébe egy nemtö, a ki már bölcsőjében homlokon csókolá, — a költészet nemtöje. Petőfit — ezen írói nevet vette föl Sán­dor — müvei után már ismeré az ország, midőn végre Pesten telepedett le, hol élet­állása is jobbra fordult. 1847-ben megnősült, de a családi élet boldogságát nem sokáig élvezheté, mert a másik évben a szabadságharcz őt is a hon­védek soraiba szólitá, s Erdélyben mint ka­pitány szolgált Bem tábornok seregében, ki őt hadsegédévé nevezte ki. — 1849. jul. 31-kén Segesvárnál túlnyomó orosz sereg­gel harczolt a magyar; a vitézség nem használt, a csata elveszett. Ekkor látták utolszor Petőfit, a mint egy kukoriczaföld felé menekült, — hihetőleg a kozákok dzsi­dái átverték a szabadságért dobogó szivét, s most ott aluszsza örök álmát számos fegy­vertársával együtt valamelyik jeltelen közös sírban, senki sem tudja, hogy hol? .... De nem! Petőfi él, él müveiben, s inig lesz magyar: hazát és szabadságot szerető, — addig a hazaszeretet és szabadság költője élni fog! Kis magyar. Magyarország az én hazám, Magyar szivem, magyar a szám, Magyar az én születésem, Igaz magyar az érzésem. Magyar vagyok, az maradok, Akár élek, akár halok, Kicsi szivem feldobogva ' Csak azt mondja, azt dobogja. Áldom is az Istent értté, Hogy méltatott kegyelmére, S hogy magyarnak teremtett ő, — Áldva legyen a Teremtő! A világon — mindhiába — A magyarnak nincsen párja; Azt az Isten választotta: Legyen neki választottja . . . Magyar vagyok, büszkén mondom, Megmutatni lesz is gondom, — Ha felnövök azért élek, Hogy hazámnak híven éljek. • Addig pedig hozok neki, A mivel a szívem teli, S a mit adnom most is lehet: Forró érzést, — szeretetet! A madarak mestere. — Elbeszélés. — IP iS erike egy derék ácsmester fia volt, ki gyermekeit jól nevelte, iskolába járatta őket, és a hosszú téli estéken nem ment a korcs­mába, mint a többiek, hanem odahaza csa­ládja körében tölté idejét, s minthogy ö le­génykorában inessze földön járt, katona is volt, sokat látott és tapasztalt a világban : sokat is tudott mesélni idegen országokról, emberekről, állatokról, csatákról és tenge­rekről. A gyermekek közül Feri volt a legöre­gebbik, egy szelíd, értelmes gyermek, kinek legnagyobb öröme az volt, ha atyja lábainál ülve elbeszéléseit hallgathatta, mig édes anyja szorgalmasan varrt vagy kötött. Feri nagyon szerette az állatokat s kü­lönösen a madarakat; mindig összeszedte a kenyérmorzsát s egyéb maradékokat, és etette a kis madárkákat az udvaron és a kertben. Hanem ezen boldog élet nem tartott so­káig. Hat éves korában majdnem elveszté életét egy borzasztó tűzvész által, mely pe­dig úgy támadt, hogy egy gonosz fiú kén­szálakat kötött egy kutyának a farkára, s aztán meggyujtóttá azokat. A szegény állat eszeveszetten futkosott, s rémületében és fájdalmában az ácsmesterék udvarába is be­szaladt, s ott elbújt egy nagy rakás apró

Next

/
Thumbnails
Contents