Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

245. szám

Tizenkilencedik évfolyam.

Szerda, 1882. október 25.

Szerkesztői iroda:

Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet.

Előfizetési dij:

Félévrt ....... 8 írt.

Negyedévre

......................4 írt.

H

l égjelenik

as ünnep utáni napokat kivéve mind ennap.

SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY.

Hirdetések

szintúgy

mint előfizetések

(Budapest, barátok-tere, Athsnaeum-épület)

a kiadóhivatalba

küldendők.

Arany János ravatalánál.

Szász Károly gyászbeszéde.

Nem saját szivem ösztönéből, — mert az csak félreállva hallgatni s a sírokkal sírni készt, — hanem a magyar tudományos akadémia parancsából állok itt ez emelt helyen, hogy az akadémia érzelmeinek Arany János ravatalánál tolmácsa legyek.

De mert e ravatalnál az egész nemzet, a koronás királytól kezdve a nép legkisebb fiáig, együtt érez s együtt siratja le'gfényesebb csillagának lehuny tát az Akadémiával, — mely mindig hivatásának s dicsőségének tartotta, hogy a nemzet nagy érzéseinek és aspiratióinak kifejezője legyen, — tolmácsolhatom-e az akadémia érzelmeit anélkül, hogy saját fájdalmaimnak is tolmácsa ne legyek ? Szólhatok-e a szív azon elfogódása nélkül, mely csak töredezve ejti a szót s érzelméhez mérve, a mit mondania kell, sokat akarna mondani kevés szóval s hangja végre is fuldoklás- ba vész.

Mert bár azon szerencsések közé tartozom, — vagy tán éppen azért — kik nem csak lángelméjét bámulták s szelleme dicső műveiből gyönyört merítettek (ebben milliókkal osztozom), hanem a kik szivéhez is közel állottak (harminckét évi benső barátság kötvén hozzá) — e percben a sokszoros vesztés súlyától lenyomva, arról sem tudok számot adni, a költőt és tudóst, vagy az embert kell-e jobban siratnimk benne?

Maga az akadémia is, mely a költőt ismételten megkoszorúzta s a tudóst tudósai első sorába ültette, mely lángelméje örökre maradandó alkotásait oly gyakran kisérte tapsaival — maga az akadémia is nem egyszer meghajolt a fényébeír oly szerény és igénytelen ember nagysága előtt s érezte, hogy nagy elméjénél, még nagyobb szive s lángeszénél még tiszteletet parancsolóbb jelleme. Úgy járt-kelt soraink között, mintha közöttünk ő volna a legkisebb, s nem akart tudni arról, a mit mi mindnyáján éreztünk: hogy Ő a legnagyobb. Mikor az akadémia főtitkári székén ült, melyen egy Toldy és Szalay voltak elődei, halhatatlan eszméinek ruháiul szolgálandó betűit az akadémia legegyszerűbb határozatainak hű és engedelmes kifejezőivé tette ; s mikor onnan, betegsége miatt, le- szállni kényszerűit, az ókor rómaijához méltó önzetlenséggel még azt sem fogadta el az akadémiától, a mi őt az alapszabályok szerint jogosan megillette volna. Koszorúink és tapsaink elől, a hol lehetett, önkényt kitért, s ha ki nem térhetett, lehajolt fővel, majdnem tiltakozva fogadta a babért, mely homlokát és lantját díszítendő vala. Ragyogóbb szellem soha sem járt igénytelenebb ruhában. Még a mivel a királyi kegy és elismerés, a nemzet egy nagy napján meg- ajándékozá, bár hódolottal fogadta, azt sem viselte soha, távol akarván tartani a maga egyszerűségétől a külső fénynek legkisebb csillámát is s úgy érezvén, a mint egy költő társa jellemezte a költőt, a pacsirta képében, mely

Alázva van porig,

Kopott fakó ruhát hord

S az útfélen lakik.

Valóban, tisztelt gyászoló gyülekezet, Arany Jánosban, a nagy költőnél az ember sem volt kisebb. Érzületének kristálytisztaságát és nemességét, jellemének egyszerű és igaz nagyságát — mert az talán, még a lángésznél is ritkább — lehetetlen volt nem bámulni s e részben őt csak nagy kortársával, nemzetünk feledhetetlen nagy fiával, Deák Ferenccel lehet összemérni, kiben a szellem és ész fénye a jellem szint- azon egyszerűségével és önzetlenségével párosult, mint benne.

Hajh, de a kik őt ismertük s benne az embert szerettük és bámultuk, — rendre egyenkint mind elmegyünk utána, s ezt a nagyságát nem lesz a ki érezze és emlegesse többé. — Halhatatlan művei azonban fenn fognak maradni s dicsőségei lesznek nyelvünknek, mig a Duna és Tisza partjain magyar él s magyar szó zeng. S állítson bár a nemzet kegyelete ércszobrot halhatatlansága emlékének, az a szobor előbb el fog mállani az idő vasfogai alatt, mint azok az alakok, melyeket a költő képzelete teremtett s művészete a nyelvnek viasznál fogékonyabb s ércnél tartósabb anyagába szobrászi erővel és biztossággal vésett ki.

Mert elfelejthetik-e a mig magyarul beszélnek és olvasnak, sőt azon túl is, a mig emberek élnek s az

emberi természet nemesebb vonásai iránt fogékonyság lesz a szivekben, Toldi Miklóst, a ki éppen ply nagy és épp oly egyszerű sftnaga nagyságában, mint költője, a ki őt a hagyomány ködéből kiemelte s jellemmé megteremtette ? s az anyaszív igazsága Toldi anyjában s a királyi szív nemessége Nagy Lajosban nem örökös életű képek-e, a mint őket,Homér-Arany János (a mint Petőfi nevezi) festette ? És a kit saját szive vérével festett, a kinek alakjában forrón szeretett s örökre siratott leányát, nevében ma koporsójára boruló unokáját halhatatlanitotta: az ő Rozgonyi Piroskája, nem él-e örökre? Oh Toldy Miklós— a tudomány bebizonyíthatja s be fogja bizonyítani, hogy te nem voltál mese, de az oklevelek adatainál s a történelmi bizonyítékoknál biztosabb létet és kétségbevonhatatlanabb igazságot a költő adott neked; adott látnoki hitével, melylyel létedben nem kételkedett, mielőtt az be lenne bizonyítva s — mint Kemény Zsigmond mondá — óh mily sokat köszönünk annak, hogy Arany János oly erősen hitt benned!

Olyan erősen mint Homér Achilleuszban, hitt ő világbiró Etelében s a Hadúr kardjában is, melyet az négy szélbe suhinta, s vele nem csak magának, hanem utódainak is, Árpádnak s maradékainak, nekünk is örök országot hódított a Duna mentén. Az epikus e hite a próféták és az apostolok hitéhez hasonló, erőre és hatásra nézve. Ez feltámasztja a múlt nagyságot s országot épit annak alapján. Hiszen az istenben, a ki a nemzetek sorsának intézője s hiszen a hősben, a ki az istennek végzetes eszköze. S a mi egy nagy költő lelkében megfogant és gyökeret vert, az sajátjává lesz általa egész nemzetének, mely azontúl nem szakadhat el a múlt hitétől, melyre jövőjét építi.

De mi nekem Hekuba ? mondhatná valaki Hamletiek Ismertem én Toldi Miklóst s vén Bencéjét és ifjú Piroskáját, ismertem én Etelét s Budát, Krim- hildet és Gyöngyvért, Csabát és Aladárt s a furfangos Detrét, hogy együtt érátlsk velők? Nem értünk-e nagy és komor időket magunk is, melyekből egy eposz s egy tragédia egyaránt kitelik ? S nem az-e a költő első feladata, hogy korának szóljon s kora érzelmeit és küzdelmeit fesse s a maga fájdalmában és vágyaiban egész nemzete búját és törekvéseit megörökítse? Arany János a múlt nagy énekese, éppen oly hű és művészi tolmácsa volt saját korának is abban az időben legkivált, mely a költő vigaszára oly nagyon rászorult; mikor az »enyésző nép — méla kedvvel múltján borong« s nem kell neki Homér fénydus ege, csak Ossián ködös, homályos énekével, a húnyó dicsőség lantosa; mikor lelkét csak borongó ég, kihalt tusa érdekli s emlékhalom a harc fián, ki az utolsók közt esett el remény nélkül. S mikor »A dalnok búja« elzengett és a ködös, borongós ősz után, a tavasz egy langy luvallatára, az egész nemzet ajkán ismét meg- zendül a »Rendületlenül...«, de ő, a költő és hazafi int: Hallottad a szót: »rendületlenül ?«

Ábránd, hiúság, múló kegy, javak Lenn a sikamló te'r, nyomás felül Vész és gyalázat el ne rántsanak ! !

Oh értsd meg e szót: árban és apályon — Szírt a habok közt — hűséged megálljon.

S fejezte-e ki valaha költő egy nemzet érzéseit hívebben és erősebben, mint ő éppen itt az akadémiában, mikor Széchenyi halálán felkiáltott:

»Egy szó nyilallott a hazán keresztül . , .«

Ne tovább — a példa fáj, — mert most ismét: Egy szó nyilallott a hazán keresztül,

Egy röpke szóban annyi fájdalom . . .

Három nagy kor dalnoka az Etele és Nagy Lajos korának alakjait, saját korának érzelmeit és hangulatát véste kőbe örökre, maradandólag. S azonkívül mintha, mint az idő méhe, soha nem fáradna ki uj meg uj alakokat szülni, mennyi alaknak adott létet képzelete, mennyit tett halhatatlanná ecsete! Rozyo- nyiné, amint a harcra öltözik, Zách Klára, amint atyja elé borul, Ágnes asszony, amint fehér leplét véres leplét a futó hab elkapdossa, a Both bajnok özvegye, amint talpig gyászban ül Hunyad alatt egy kis házban, a Mátyás anyja, amint a hollót űzeti hiába, a Szondy két apródja, e bül-bül szavú rózsák két mennyei bokra, Török Bálintné, amint ki-kiül a bársony könyöklőre s Edward király, angol, király amint vágtat fakó lován .... És annyi még! Oh bizony nincs annyi tér és utca körülönk, hogy az Arany János alkotta szobrokkal mind be ne lehetne népesíteni.

Szobrok! A nemzet csak az imént állított ércszobrot egyik halhatatlan dalnokának; annak, aki a maga jól érzett nagyságában, oly önérzettel, mint sze- i rényen, jóslólag mondá Arany Jánosnak:

Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,

Folytasd te barátom, teljes dicsőséggel.

Arany betöltötte e jóslatot és a magyar irodalom évlapjai két egyenrangú nagy névtől ragyognak. Mindkettőnek igazi nagyságát az mutatja, hogy min- denik a másikat nagyobbnak tartotta magánál. S mind a kettőnek igaza volt. Mi pedig csak hálát adhatunk a gondviselésnek, hogy mig amaz a csaták viharában elveszett, mint egy harckiáltás, emez — még azután alkotta meg legdicsőbb műveit — megérhette költőtársa és barátja apotheosisát és úgy hunyhatta le szemeit az örök álomra, hogy abban a magáét is láthatta és érezhette. Amannak a dicsőségéből nem hiányzik semmi, bár ő hiányzik a mienkből — mint Moherről mondja a francia akadémia, — emezéből sem hiányzik semmi s ő sem a mienkből, mindketten pedig örök dicsőségei a ne űzetnek, mely őket nem csak szülte, hanem meg is tudta érteni.

Nem ! a te dicsőségedből, felejthetetlen barátunk s dicső társunk, semmi sem hiányzik. S mi is örök kincsünk gyanánt őrizzük a te nevedet és alkotásaidat. Tudományos irataidból fogják tanulni és megismerni ifjaink a nyelv és az ízlés törvényeit, irodalom- történetünk néhány kiválasztott kedvenc alakjának vonásait s a magyar próza remekségének példányait. Költői alkotásaid megtermékenyítették képzeletünket, újra élesztették honszerelmünket s az ősi dicsőség iránti lelkesedésünket. Emberi alakod nagysága pedig példányul marad előttünk az önzetlenségre, a munkásságra s a hűségre.

Oh, milyen nehéz ennyi kapocscsal ide kötve elszakadni ravatalodtól! Oly önzők vagyunk, hogy inkább akartunk volna szenvedni látni még tovább is, a hogy évek hosszú során át panasz és zúgolódás nélkül szenvedtél, mint a mi szivünk sajogjon elvesztéseden. Pedig, a ki a halálban megdicsőfilt arcodon, a kínoktól megszabadulva átszelidűlt vonásaidon a felséges nyugalmat látta: csak áldhatja azt a kegyelmes isteni kezet, mely megszabadított.

Mi is áldjuk. Tieid is, zokogva bár, áldják azt. Mert eddig, éltél bár, de fogyhatatlan hűségük és szerelmük gyöngéd ápolgatásai alatt is csak szenvedtél, most pedig nem szenvedsz már s mégis élsz örökre, halhatatlanul!

Eltűnt boldogság.

(Francia elbeszélés.)

irta Louis Dépret.

(Folytatás.)

Csakhamar Despaul körül csoportosult a társaság, mert mindenki épp úgy szerette szellemességét, mint nyiltszivüségét. Én aközben föl s alá járkáltam, várva az ebédre vonatkozó jeladást.

E tizenkét perc alatt a boldogtalan Arcadiusnak alkalma volt Robertinnel szóba eredni. Ez nem kímélte tőle virágos kifejezéseit s azt sem feledte el megjegyezni. hogy Arcadius kellő kárpótlást talál Párisban a vidékért. Ez eddig még hagyján; de Arcadius a legvilágosabb célzást tette harminc aranyára, meg a négyezerkétszáz alexandrinjára. Ez a szerencsétlen ember annyira ildomos, annyira közlékeny volt, hogy szinte sajnálatot éreztem iránta s szerettem volna ráriválni: balgatag!

Robertin, ki észrevette e miatt való boszusá- gunkat, gyönyörködött e fölött s egyre áltatta a költőt. Ebéd után Despaul távozott Arcadiussal, én pedig szintén hazatértem.

Azonban Arcadius, eme toulousei aszalt gyümölcs, e későn született troubadour, e nevetséges ember képe, kit én csak futtában vettem szemügyre, egy- ré üldözött. Meg nem állhattam, hogy ne beszéljek vele s föltettem magamban, hogy mielébb meglátogatom.

IX.

Ez események, már említettem előtted, akkor történtek, midőn szivemet egyszerre kimondhatatlan szerelem s mindenféle ábránd lepvén meg, az őrgróf- nétól megkértem fogadott leányának, Mariénak a kezét. A hivatalos választ Picardiában kellett megkapnom. Amiensbe utaztam, hol egy hetet voltam töltendő hatvan éves agglegény bátyámnál, ki kissé ellomhult a mit sem tevésben, de szellemes humora volt, a mellett a legjobb rokonok egyike.