Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

1516

a legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhetőalakban adni elő«.

E tant Arany János harminchat évi költői pályáién a legmagasb érvényre emelte. A nép nyelvét ő művészivé emelte, az erő, a szépség, a nemzeti szellem hatalmas nyelvévé.

»Murány ostroma« című, 1848-bán kiadott költői beszélye hatásának nem kedvezett az akkor már íorrongani kezdő idő. A forradalom alatt nem sokat dolgozhatott; hivatala is nagy bajjal járt; a haza sorsa fölötti aggódás szintén nyomta nemes szívét; majd vágyat érzett Pestre jutni s iró barátai, köztük Petőfi körébe jutni. Alkalmazást kért s 1849. tavaszán belügyminiszteri fogalmazó lett, de midőn az oroszok már Debrecen alatt voltak, Szalontára vonúlt. Ott értesült a nagy katasztrófa híréről. Ez időben Tisza Lajos, (a kormányelnök apja,) meghívta Gesztre, hogy fiát, Domokost, ki a költészetre szép hajlammal birt, a poétikában oktassa. Ekkor irta kedves növendékéhez »Domokos napján« című lélekteljes, férfias költeményét. Majd 1851 őszén a nagykőrösi gimnázium irodalmi tanára lett s az is maradt majd kilenc éven át. Kitűnő és tanítványai által igen szeretett tanár volt, s ez időben lyrai verset, mester balladákat a lapokba, naptárakba, folyóiratokba sokat irt. Kiadta a »Nagy- idai cigányok«-at, a hazafiúi keserv e szilaj humorú termékét, majd a remek »Toldi estéjé«-t, mely aztán akadémiai jutalmat nyert, »Katalin«-t, »Keveházá«-t, az örökmintáúl szolgáló balladákat, majd kisebb költeményeit két kötetben s nagybecsű értekezéseit az asszonáncról s a magyar nemzeti versidomról.

Mikor a Kisfaludy-társaság 1860-ban újra meg- kezdé működését, őt választá meg igazgatójának. Eleinte vonakodott ez állást elfogadni. Azt mondta: nem nagyravágyó többé; kétszer esett e hibába,mikor színész s mikor fogalmazó lett s mind a kétszer meglakolt értté. Harmadszor óvakodik hasonlót tenni. De barátai: Kemény Zsigmond, Csengery és Gyulai rábeszélték. Nem csak igazgató lett, hanem egyszersmind szerkesztő is. Lapjai: elébb a »Szépirdalmi Figyelő,« majd a »Koszorú« mindig kitűnő tartalommal jelentek meg, s irt bele ő maga is sokat, remek költeményeket és magvas bírálatokat. Azon kívül a magyar Shakspeare-be három mesteri fordítást adott: a »Szent- ivánéji álmot,» »Hamlet«-et és »János király«-t; irt nagy tanulmányt »Zrínyi és Tasso«-ról, magasztos ünnepi ódát »Széchenyi emlékezeté «-re, s megírta a »Buda halálá«-t, mely szintén akadémiai jutalmat nyert, mely nem rég a »Niebelung-ének« hazájában is bámulatot ébresztett.

Mikor 1867-ben Szalay László meghalt, őt emelték az akadémia főtitkári székébe. A koronázás után pedig az a kitüntetés is érte, hogy b. Eötvös miniszter ajánlatára a király feldiszité a Szent-István renddel. Midőn ezt a miniszter megpendítő előtte, azt mondta: »Szülővárosom meghívott képviselőjelöltnek s én nem fogadtam el; nem volna helyes, ha fejedelmi kegyet elfogadnék.« Eötvös rábeszélésére azonban nem utasitá el, de kiköté, hogy se megköszönnie, se viselnie ne kelljen. És a Szent István rendet nem is látta az ő mellén senki; el volt az zárva asztalfiókjában.

Ez időben jelent meg összes költeményeinek nagy kiadása Rátli Mórnál, arcképpel s más képekkel. Noha drága díszkiadás, mégis nagyon kapós volt. Minden műveltebb magyar ember gyönyörködött az ő bámulatos nyelvű, erőteljes alkotású műveiben. Gondolatai, érzései, komoly szelleme, találó szatírája, gazdag kedélye s velős magyarsága úgy hatottak, hogy a magyar ember, ha olvasta, magasabbnak érezhette magát. Kitűnő irók közöltek róla tanulmányokat. Szóval ünnepelték.

De nem látták máshol, csak az akadémiában munkálkodni a tudósok, a családi körben a szeretetnek és költészetnek élni a bensőbb barátok, s olykor mások a városligetben vagy Dunaparton egyetegyet sétálni vagy ülni a margitszigeti »tölgyek alatt.« Magában járt rendesen, mélázva, gondolkozva. Személyesen nem ismerték valami sokan, mert nem volt a társaságok, könnyű érintkezések embere. Igazi önzetlen nagyság volt, (párja Deák Ferencnek,) s nem szerette, ha dicsérték műveit, emlegették magán dolgait, a tömjéntől pedig futott, mert hiúság nem lakozott soha szivében. Az igazi férfi példaképe maradt, kinek egész életében nem lehet találni egy fonák, hibás vonást, mely erkölcsi lényének bámulatos harmóniáját megzavarta volna.

De mint a hiúság, épp úgy a ridegség is távol maradt tőle. Mély kedélye aranyának csillogását, ha fölmelegűlt, jól ismerték családjának tagjai és benső barátai. Jóízűen tudott beszélni élményeiből, mondott jellemző adomákat s elő-elő vette guitarre-ját, pengetve és dalolva hozzá. Szerzett magyar dallamokat is — magának.

Szivét, mely nemes érzések és jó indulatok meleg tárháza volt, évek előtt nagy csapás érte. Szeretett lányát: Széllné-Arany Juliskát igen korán kellett eltemetnie. Ez megtörte kedélyét. Nyomasztó bánata elvette munkakedvét is. A mi nehány komoly szót irt a »Toldi szerelme« elöljáró beszédében, s nehány halhatatlan strófát annak egyik énekében e csapásról: az egy férfias lélek mély fájdalmának szívig ható kifejezése. Ekkor fordult, mintegy menedéket keresve, a gráciák neveletlen gyermekéhez : az ó-görög Ariszto- fáneshez, lefordítva valamennyi vígjátékát. íme, e fájdalma is mily kincset termett az irodalomnak. Nincs a világon nyelv, mely oly kitűnő fordításban bírná a klasszikái hajdankor e komédiáit.

A sors a családi veszteségért nyújtott kárpótlást. Leánya szeretetét volt kire átruháznia: unokájára, Piroskára, ki öreg és beteges éveinek egyik főöröme é3 vigasza volt, s a kit szeretete felmagasztalt, örökített ama kimondhatatlan mély érzésű versszakokban, melyek a »Toldi szerelme« egyik énekének előhangját képezik s a bánat és szeretet, ihletében fogantak. S volt kárpótlása egyébb is.. Öröme telt fiában, ki szakpályáján és a költői irodalomban kitűnő sikert aratott. S oldala mellett egy melegen szerető hitves s nem egy odaadó igaz barát állott. Éreznie kellett ama mély hódolat levegőjét is, mely a külső világból áradt tűzhelyéhez. Egyetlenegy szigorú kritikusa volt csak ő neki, a ki ritkán elégedett meg műveivel — saját maga. Oly magas eszményei valónak, hogy azoktól rendesen távol érezte magát. Sok kitűnő művet, töredéket találhatnak az ő szekrényében elrejtve, mert nem találta méltóknak a közlésre. A mit az utóbbi években kiadott, nagyobbára Gyulai Pál küzdötte ki tőle.

Mikor nehány év előtt a »Budapesti Szemében számos uj költeménye jelent meg, a »Főv. Lapok« szerkesztője is meglátogatta s szintén kért tőle egyet. »Szívesen adnék, — monda, — de a mi van, az már nem igen érdemes a nyomdafestékre. Különben megpróbálok keresni.« Pár naji múlva aztán levélben küldte meg a »Kozmopolita költészet« című költeményt, melyben erős magyar érzéssel .inti az uj költőket, hogy ne szűnjenek meg e haza talajából szívni ihletöket. Azt irta levelében e vers mellé: ha nem jó is, de lehet hasznos, föltéve, hogy meghallgatják, ezért tehát átengedi a közlésre.

Mindnyájunk emlékezetében van még 1879-ből a Kisfaludy-Társaság amaz ülése, melyen Gyulai Pál azzal lepte meg a közönséget, hogy bemutatta a »Toldi szerelmét,« a trilógia e középrészét, melynek elkészültéről mit sem tudott a világ. Arany nem akarta, nem szerette, hogy ily meglepő módon történt e könyv bemutatása; de végre is jól eehetett szivének az az ujjongó öröm, melylyel a sajtó és közönség e szépségekben oly dúsgazdag művet fogadta s példányait oly gyorsan elkapkodta. S jól esett mindnyájunknak a beteges költőt még mindig az alkotó erő ily magas polcán látni. 1

Mert beteges^-u.ykor kedvetlen volt már évek óta. Májbaja támadt, mely ellen több ízben Karlsbád- ban keresest gyógyulást és talált is enyhülést a minek emléke szintén meg van örökítve a »Toldi szerelme« egyik énekében. Majd szembaj fenyegette, úgy hogy olvasnia, Írnia nem igen lehetett. Ifjú korának ama komoly szenvedélye, hogy estéit s éjeinek jó részét nyelvek tanulására s a világ legnagyobb költőivel való megismerkedésre fordította: késő korában megboszulta magát. írás, olvasás nehezére esvén: kijelenté, hogy lemond az akadémiai főtitkárságról. De nem fogadták el lemondását s pár éven át helyettesiték mással. Nem volt azonban rábírható, hogy főtitkári fizetéséből csak egy fillért is fölvegyen. Azt mondta: »Nem illeti meg, mert nem dolgozik értté.« Később a sokra gyűlt ösz- szeget úgy akarták kezéhez juttatni, mint az akadémia által kiadott »Prózai dolgozatai«-nak tiszteletdiját. Akkor meg csak annyit fogadott el, a mennyivel más irók munkájának iveit díjazni szokták. Nem kívánta magát kiváltságosnak tekintetni.

Önzetlen nemességéről, férfiasságáról, példányszerű gondolkozásáról és szivének mely érzéseiről mennyit beszélhetnek majd azok, a kik közelében éltek!

A mit Napoleon mondott Göthéről, elmondhatjuk mi is ő róla: »íme egy ember!« Csak hogy a mi költőnk nem a megjelenés imponáló embere volt, mint Gőthe, hanem a nemes összhangu élet következetes, hivságoktól mentt embere.

S milyen szerény!

Önéletrajzi levelét azzal végzi: »Egyszerű élet az enyém, de még sem nyugodt, csöndes, mint némely gondolná; folytonos küzdés, melyben én voltam a gyöngébb fél.«

így irt a férfi, ki mindenben oly nagy erőt mutatott. Nehéz körülmények közt élt s mégis kiküzdé magának, hogy már ifjan széleskörű irodalmi képzettség birtokába jutott. Alig maradt ideje az élet fentar- tási gondja közt s mégis időt hódított el az álomtól lemondott mulatságokról, hogy idegen nyelvek megtanulásával kulcsot szerezzen magának Shakspeare, Aris- tofanes, Ariosto, Göthe, Dante kincstáraihoz. Hivatalokkal vesződött majdnem egész életén át és a prózai gondok áradata ellen folyvást megtudta védelmezni költői erének tisztaságát és fenségét. Honfibánat súlya nyomta szivét: s mégis a legmagasabbra emelkedett e bánat közepett. Majd családi csapás érte leggyöngé- debb érzelmében, de a csüggedés ellenében nemes munka által fel tudta vértezni magát. Nagy betegségek sújtották s a világ jótehetetlennek hitte, midőn keze nyomán uj kincsek támadtak, lelkiismeretes és hosszú munka kincsei: »költői beszélynek« nevezett epikai

remek, páratlan műfordítások egész gyűjteménye s a régi mesteri balladáknál még mesteribb példányok: »Éjféli párbaj«, »Tetemre hívás« sak Élete utolsó négy éve folytonos betegség volt, se álma, se été, rosszul lát, rosszul hall és még sem bírták ágyba fektetni s utoljára is ülve hal meg.

Ilyen volt a küzdésben ez a »gyöngébb fél.»

Az élet nem bírta őt megtörni lelki erejében; a halálnak kellett jőni, hogy megfoszthassa a lelki erőtől. A kit mi most siratunk, nem csak nagy költő, hanem nagy példa is.

Eltűnt boldogscág.

(Francia elbeszélés.)

irta Louis Dépret.

(Folytatás.)

— Ez nem az én hibám; de mindazonáltal szükségesnek tartom, elégtételt adni neked; elmondom, mind ama rosszat, a mit Robertin felől gondolok. Annyi bizonyos, hogy nagyon ármányos fickó ez; bizonyos, hogy lehetetlen romlottabb jellemet és “utálatosabb álszenteskedést rejtegetni a simaság álcája s a költészet és művészet ürügye alatt. Ebben én tökéletesen egyetértek veled. Azonkívül, s ebben rejlik eredetisége, megvan benne a művész és nyárspolgár avas elméletének a vegyüléke. Az a ki megfizeti saruit, reggelijét, könyveit, színházi zártszékét, ő előtte hitvány filiszter és áruló. Robertin igen előkelő, régi családból eredetinek vallja magát. Elhiheted, hogy én ilyesmit nem vettem rajta észre. Ő azt hiszi, az által mutathatja ki legjobban a származását, ha gorombáskodik a pincérekkel s több efféle néppel, melynek kötelessége a hizelgé3, hogy megélhessen. Fennen kérkedik ő, mennyi vagyont áldozott a művészetnek, holott senki sem látta őt, hogy még azt a szivart is megfizette volna, a melyet elfüstöl. Mások elfogodva, félve szánják el magokat az élősdiségre, ingyenélésre, mig ő nála pedáns rendszerré vált az. Ő igy szól: »Tekintsenek rám önök, egy tönkrejutott embert látnak bennem . . .« De hol? Mikor ? Azok közé az emberek közé tartozik ő, a kik azt hiszik, eleget tesznek a társadalomnak, ha valakit minden csekélység miatt tintával befecskendezhetnek, homályba vonhatnak. Ö ösztönszerűleg erkölcstelen ember. Megkisérlé, a kisebb napi lapokban irogatni. De mivel nehéztermészetű s hiányzik nála a szellemesség, csakhamar kiadták neki az utat. Majd tökéletlen versekkel s unalmas elmélkedésekkel árasztotta el a szerkesztőségeket; a szerkesztőségi szolgáknak meg volt hagyva, hogy ne bocsássák be többé. Jelenleg, nem tudom minő névtelen és olvasókban szűkölködő lapokba irogat a szobrászatról, melynek abc-jét sem ismeri. Jaj annak a tapasztalatlan vidéki kezdőnek, a kinek jó szimatja nincs, ha az ő kezébe kerül! Robertin csupa méz lesz vele szemben, mig csak ki nem zsákmányolja. Ha a jámbor fiatal ember némi sikert arat, Robertin, az első találkozásuk alkalmával, ezt fogja neki mondani: »Ej, a kis ármányos!« Ugyanezt mondja ő egy fiatal ügyvédnek is, a ki a törvényszéken első pőrét megnyeri. Hogy bebizonyítsam előtted, mily ostoba ő, ha ugyan még nem tudnád, s mily szegény az ötletekben: mondj neki társalgás közben valamely csinos szóvirágot, Robertin másnap már fölhasználja azt, a saját neve alatt adva sajtó alá. 0 nagyon jól tudja azt, hogy azok az emberek, kik önmagokat becsülik, nem fogják félreverni zz irodalmi tulajdonjog harangját egy-két szó miatt. Épp efféle eset történt velem e napokban. B . . . őrgrófné egy pompás, nyomtatásban még meg nem jelent adomát beszélt nekem el, korunkbeli egyik tehetséges költőről, Azt a bohóságot követtem el, hogy újra elbeszéltem azt, futólag említve a forrást is, oly helyen, a hol Robertin szintén jelen volt. Nos, harmadnap múlva az a semmiházi oly vakmerő volt, hogy azt mint saját termékét tálalta föl egy társaságnak, melyben én is jelen valék. Meg nem állhattam, hogy föl ne szólaljak:

— Ohó, édes Robertin uram, nem úgy beszélték el önnek azt a történetet.

Ő erre nyersen kacagott föl s torzképet vágva igy szólt:

— Ej, ej, hát Despaul az, a ki szerzői joga megsértése ellen óvást tesz!

így beszélt Despaul. Eközben Arcadius csupa szem-fül volt, a nélkül hogy mindazt megérteni látszott volna, a mit hallott. Oly nevetséges hüledezés mutatkozott egész lényén,hogy nekem ugyancsak nagy megeröte-