Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
Kedd, 1882. október 17. 238. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. X. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 irt. Negyedévre ......................4 frt. M egjelenik &z ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI A A Pl KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A z ünnepi ó d a. (A Petöfi-szobornál. *) Szabadság, szerelem. Legyen e nap a lelkesedés napja, A diadal, az öröm ünnepe ! lm, köztünk áll a nagy költő alakja S örök tanúságul a múlt vele. Mint hogyha szárnyát a fe'ny összekapja S felhőkön villog át tekintete: Való is, álom is. A tenger-árnyból Szelleme az, mely felcsapkod s kilángol. A tüneményes, szilaj, büszke szellem, Fölöttünk fénylő, mint az ideál! Látunk reszketni fenn a végtelenben Szikrázó csillagok sugarinál, Egyedül, magán, utolérhetetlen És mégis közelebb mindannyinál, Osztozzék fényeden a föld, az ég, Meleged mindörökre a miénk ! Még ott látjuk a zord sivatagot, Melyeu át ínség, nyomor vert keresztül, De hirtelen — mily változás az ott ? A tájon láng-fuvalmak árja rezdül, Búgnak beszédes csacska patakok, Milljó madárnak bűvös dala zendül, S pezsdül, bimbózik az egész tavasz Egyetlen hangra . . . Lantod hangja az ! Ti dalok, lánglelkének alkotási, Ti csodálatos, örök énekek ! * Harcnak dicső, munkának óriási, Mit érttünk, e hazáért tettetek ; Nem*is dalok — a század katonái, Megannyi tárogatók,Tegjfverek," Mert a mi áttündöklik azokon, Csak félig bübáj, félig: hatalom. st, Ti dalok, lelke zengő szárnyai, Ti emeltétek őt is fel az égbe; Nézzétek, hogy mer, hogy tud szállani, A szétszakított láncokkal kezébe’ ! Vele röpülnek szilaj álmai, Sötét haragja, zúgó szenvedélye . . . Mi fog történni, ha oda belép ? Utána egy titán nyomul: a nép ! . A szabadságnak, hazaszeretetnek Őrtornya volt ő. Szent es tiszta tűz. Csak lángja érje : mozdul, él a nemzet, Széttöri láncát bús Brometheüsz. S míg sorsa minden vért arcába kerget, Szeméből minden rémálmot kiűz. 0 az, ki bátran várva a viharra, A vészharangot megkobditja : »Talpra !« • » S felharsog a hadi trombita hangja Bömböl az ágyú. Csatára csaták. Ott villog a vészben szelleme, kardja, Ott zengi viharzó harci dalát. Aztán — oh ! lehukik léres alakja S holt tetemén át futó paripák Száguldanak el — őt ősszetiporva . . . — A merre néztek, az mind sirja orma 1 lm itt is egy pont széles e hazából, Jelölni — mely betöltse nincs — helyét; Ismerjetek rá büszke hcmlafeárój, Sejtsétek újra lúngtekiutetét! Magasztald őt ta közel Js te távol, Az égig harsogtatva nggy nevét! Hadd világoljon fenkölt glóriája A merre zúg a népek óceánja . . . Tekints arcára, csiiggedezö nemzet, Én viharverte népem, níízz oda ! Dobogj, buzdulj, lángolj fel szobra mellett, Ahogy nagy lelke értte-i, lángola! Oh legyen ez a hazaszeretetnek, A szabadságnak örök oszlopa, S ha tán itélet-vész nyomulná rád : Özönében a mentő ATar it! Mert nem csupán itt,e kis helyben van, Talapzatot egy ország neki ! Eszméi gyújtsanak hát szakadatlan S ragyogjanak irtunkra tettei; Folyjon a munka napfényben, viharban Az ő álmáért méltó küzdeni: Hadd teljesüljön az, hogy igazán Dicső, hatalmas, nagy lehess, hazzám ! Endrödi Sándor. —r~s— A vörös kakas meséje. (Történeti elbeszélés.) irta P. Szathmáry Károly. Remegjen hát az Olymp gőgös orma S pusztuljanak a bitor istenek ! Kuszszék repkény a kőrózsás romokra, S támadjon új világ az ó felett! Az alkotó, teremtő bzó kimondva S ott áll a kunyhó, hol a nyilt egek, A mithószból nincs más csak ingoványa : De fenn ragyog a puszta s délibábja! S röpültek, szálltak a dalok tovább, Velők a bűvölet, inosolygva, áldva. A nemzet, mint tükörben, önmagát Először tisztán e dalokba’ látta, S e nemzetet az ámuló világ Ezekből szenté meg és csodálta . . . így hódította meg a szent sereg E hont, a nagy világot, az eget! Tegyetek róla fényes tanúságot Ti bércek, rónák, messze tájakig, A hol ábrándok, búk, szerelmek, álmok — Palotában, kunyhóban — B,,iv lakik ; Népek, kik boldogabb időre vártok S remény közt hallgatjátok dalait, S kiknek világa büszkén fenn ragyog: Ti is, örök, lobogó csillagok ! Mert Sappho nem dalolhat édesebben, Ha lantján zendül a szerelmi dal, Sem a fuvaloin, mely susogva lebben S ingó virág fejecskék közt kihal; Hulló sugár a titkos éji csendben, S ha kell: dübörgő, mennydörgő vihar, Tyrthéus lelke támad föl vele S szétarad az időkön szelleme! *) A Petcfi Társaság pályadijával koszorúzott s Nagy Imre által elszavalt költemény. (Vége.) Szomorúan tért tehát vissza, s legalább azzal vigasztalta magát, hogyha helyzete csakugyan szoron- gatottá válik, e titkos és talán a parancsnok által nem ismert lépcsőt menedékhelyül fogja használni. Mindent úgy helyre igazított, hogy ott jártának nyomaira senki sem ismerhetett s a kockát is helyre illesztve, a közelében talált eszközökkel és ponyvákkal eltakarta. így némileg megnyugtatva tért vissza szobájába, hol gondolkozóba esett s úgy találta, hogy félelmében talán kissé túlzó is, mert hiszen Rubigallus eddig más sal, mint jóakarattal nem volt iránta, félelmét tehát csak rendkívüli helyzete igazolhatta. így megnyugtatva magát, ágyába tért s mintán édes anyjától gyermekkorában tanult esti imáját elmondta : lelkét lassanként megnyugtatva érzé s végre elaludt. Midőn reggel fölserkent, önmaga előtt is nevetségesnek látszott tegnap esti aggodalma. Az édes álom visszaadta lelki erejét és vidámságát. A várnagyné által felküldött reggelit jókedvűen költó el. De a mint szobájában figyelmesebben körültekintett, úgy tűnt fel neki, mintha az ajtó elé állított szekrény kissé kilett volna mozdítva helyéből s midőn ez iránti gyanúját lassanként lekűzdte s délben a várnagyné ebédjén Rubigallussal találkozott: úgy tetszett neki, mintha ez még szokatlanabbá hosszasabban nyugtatná rajta tekintetét; ebéd után pedig nyájasabb, mondhatni tolakodóbb volt, mint ezelőtt bármikor. Még jobban meglepte az, hogy szobájába érve, a szekrényt előbbi helyére visszarakva találta, mi nyilván arra mutatott, hogy a parancsnok ott járt és nincs Ínyére, hogy a szekrényt az ajtó elé helyezzék. Ez már nem volt többé alaptalan félelem, hanem oly nyilvános jel, mely sorsa fölötti gondoskodásra in- té. Sokáig gondolkozott, mig elvégre a legvakmerőbb menekülési tervet gondolta ki. Papirt és tollat vett elő s a következő sorokat vetette rá: »E torony aljában egy ajtó nyilik, melyet ha betörtök, könnyen a vár birtokába juthattok. Ed az ajtóban várni foglak és Útmutatóul szolgálok nektek. Jutalmul nem kívánok egyebet, mint hogy megszabadítsatok és oda szállítsatok el biztonságban, a hová kívánom. Hajnóczy Sára, fogolyuő a lipcsei várban.« E levelet egy előkeresett zsinegre kötötte s a mint az est leszállóit a kerek torony egyik ablakából lebocsátotta egész a vár aljáig. És midőn a várbeliek elcsendesedtek, némi szünettel több ízben kilobogtatta mécsét, hogy azzal az ostromló seregnek jelt adjon. E kísérletet többször ismételte az éj folytában, de mindannyiszor sikertelenül; mert hasztalanúl hall- gatódzott: alulról nem hallott semmi neszt. Terve fölöt kétségbe esve, visszatért szobájába s elhatározta magában, hogy a bosszú éjét álmatlanúl fogja tölteni, s legrosszabb esetben, készebb lesz a vár ablakán kiugrani, bogysem megtámadója kényének adja át magát. Mint buzgó protestáns nő, mindig magánál hordott ima-könyvét vette elő és szorongatott állapotában istennél keresett vigasztalást. így telt el az idő körülbelül éjfél tájig. Ekkor egyszerre megcsikordúl a kulcs az ajtóban és a megrémült leány előtt Rubigallus állott, oly fényesen öltözve, mintha nászmenetre készülne. Hajnóczy Sára fölsikoltott és széke karjába fogózva, mereven tekintett a vakmerőre. — No ne ijedjen meg, szép galamb — mondta hízelgő hangon a parancsnok; — nem ijeszteni jöttem kegyedet, hanem nyugtalanító hírek érkeztek az ostromról. Éjjeli meglepetésről beszélnek s csak ez oldalról, a kegyed ablakából lehet megfigyelni a törté- nendőket. Különben azt hittem, hogy kegyed már régen alszik és igy minden zaj nélkül folytathatom szemlémet — Ha igy áll a dolog, — mondá a szép leány, magát valamennyire összeszedve, — vitessen a parancsnok ur engem vissza a várnagyné szobájába. Nem akarok kötelességeinek útjában állani. — Kegyed nagyon is idegen hozzám, — mondá Rubigallus kipirúlt arccal, — pedig már gondolom, sejthette, hogy én különös vonzalommal viseltetem iránta. Tegnap azt a hírt kaptam, hogy nőm már két hét előtt meghalt; én tehát szabad ember vagyok [s kegyed előtt, kedves Sára kisasszony, kérő áll. — Csudálkozom, — mondá elpirulva a leány, — hogy kegyelmed ily körülményt és időt választott különös nyilatkozata megtételére. Most túl vagyunk éjfélen s én egészen a kegyelmed hatalmában. Ily föllépés nem lovaghoz és nem parancsnokhoz illő. Szállíttasson kegyelmed oda, a hova kértem, várja begyásza végét s várja Bzabad elhatározásomtól válaszomat. — Meglehet, — mondá Rubigallus szenvedélyes hangon, — hogy föllépésem nem eléggé lovagias; de nem számítom magam a félistenek közé; azt hiszem, hogy tettemet eléggé kimenti a kegyed szépsége s az én forró szerelmem, valamint az a körülmény, hogy kegyedet a sors mintegy nekem ajándékozta. — Meglehet, — mondá tartózkodó hangon a szép leány, miközben az egyre közeledő Rubigallustól pár lépést hátrált és az asztalról egy kést vett föl, — hogy balsorsom hatalmába adott kegyelmednek; de mivel úgy látom, hogy kegyelmed azzal vissza akar élni, ime kijelentem, hogy szívem többé nem szabad, hogy jegyese vagyok Baloghy Lászlónak, ki meg fogja boszúlni magát azon, a ki jegyesét a halálba taszitá. Mert tudja meg kegyelmed, hogy inkább leszek a halálé, mint bárki másé, jegyesemen Baloghy Lászlón kívül! A leányka igy, az elszántság könyűivel szemé-
