Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
a ESTI ÚJSÁG 1Ö98. március 15, eatk emlékezni. Kissé nehezen ment ez az emlékezés. Az ötven év előtti ifjúság sssózatos vezérének hangja el-elcsuklott az érzéstől is, az élet fáradtságától is. ■Végszavaiban azonban újult erővel föl- zendult a nemzetre Árpád szavaival áldást imádkozó hang. A fotográfus gépe egyet csettent s a jelenet meg volt örökítve, a mikor Jókai meghajtotta fejét a tapsoló és éljenző közönség előtt, a mely alig tudott betelni az ováció zugó kifejezéseivel. Bartók Lajos szavalta el ezután Apotheozis cimü ódáját lelkesítő hatással. Közöljük belőle ezt a három versszakot : Negyvennyolc Március, te valál a dalnak Legmagasb zengése s alkotál-e te ? A hős nép, honvédek, véres diadalmak S vértanuk — a nemzet hösköltészete. Oly költői nép hol, mint Petőfi népe ? Vagy dicső Árpádnak honszerző eszméje, Ezredéves egész léted, drága hon, A földön nem legszebb költemény vájjon ? Am a lant könnyen zeng kardok [pengéséhez, fjza’oadság viharban, ha zászlónk a sas; Oh, de ha sírodból szived ma fölérez, Tudnál úgy dalolni, hogy népedre hass ? Szabadság, szerelem dicsöült költője, Haragos Petőfi, zsarnokok verője, Tudnál-e dalolni ? vagy mint kezdheted, Előbb megszakadna föltámadt szived ? Tudnál-e dalolni, hagyna zokogásod? Sírban nyugszanak mind, kiket szerettél; Egy bajtársod él csak, utolsó barátod, Nagy múlt nagy tanúja, — de a múlt [nem él! Csak félszázad, — és mily messze estünk [tőle! Visszabüvölöd-é, Március költője ? . . . S nyílik sírja ajka s kél rajta riadás: „Március örök, •— az a föltámadás? Tapssal és éljenzéssel fogadta a közönség Rákosi Jenőt is, a ki a terem minden zugába elható szóval, ezt a beszédet mondotta el: Rákosi Jenő. Tisztelt ünneplő közönség! Azon a jogcímen állok itt, hogy az Otthon nevében társaim, írók és újságírók nevében ünnepeljek az ünneplőkkel, örvendezzek az örvendezökkel a sajtószabadság születése napján. De nekem úgy tetszik, hogy a sajtóról beszélni ma annyi, mint ha nagybeteg ember házában hangos léptekkel járnánk, fönhangon beszélnénk.Mert ne ámítsuk magunkat tisztelt ünneplő közönség, a mig mi itt bent ifjú lélekkel ünnepét üljük a sajtószabadságnak, addig ott künn sokan járnak és pedig azok, a kiknek gondolatát tett követheti, azzal a gondolattal, hogy nem érkezett-e el ideje annak, hogy a sajtószabadság gyámság alá helyeztessék? Mit kell a jelenségről gondolnunk ? Azt-e, hogy az emberek megcsalatkoztak ideális várakozásukban, vagy azt, hogy nem az emberek Ítélete a hibás, hanem a sajtó, a mely nem felelt meg a maga feladatának ? Vagy azt kell-e végre gondolnunk, hogy nem azok, a kik nekünk sajtószabadságot adtak, nem a sajtó intézői, hanem azok a gyarló emberek, a kiket újságíróknak nevezünk, hibásak abban, hogy a sajtószabadság népszerűsége megrendült a mai nemzedékben ? Én azt hiszem, tisztelt ünneplő közönség, hogy mind a három hibás és mind a három ártatlan. Azok az emberek, a kik valamikor vérük ontásáig lelkesedtek a sajtószabadságért, azért lelkesedtek, mert látták a rab sajtót, mert érezték, hogy a rab sajtó annyi, mint éles kard a hatalom kezében, melylyel szemben védtelenül, fegyvertelenül áll a nép, ők hát a védtelen állapotból sóvárogtak a fegyverért, a szabad sajtóért, az ideáljukért, Azóta elmúlt ötven esztendő. A ki nekünk akkor ideálunk, imádott menyasz- szonyunk volt, azzal immár ötven év óta közös háztartásban élünk. Tiszteljük, szeretjük, bájait, erényeit megszoktuk, ellenben apró hibái, hiányosságai az idővel mind tűrhetetlenebbeknek látszanak nekünk, mert más lelkesedni, elragadtatásban küzdeni, halálba, vészbe rohanni az imádott ideálok és más mindennapi prózai munkában, vesződ- ségben, aprólékos bajokkal, súlyos gondokkal birkózni, megőrizve ott az ideált. Más az, a mikor egy intézmény ideálképpen vágyainkban él, mint alig elérhető cél lebeg előttünk, képzeletünk által fölpiperézve és más az, midón megvalósítva polgári életünkben, mint a mindennapi nagy gépezetünk egy része fungál, rendes szolgálatot tesz, néha jót, néha rosszat, néha kedvünkre valót, néha kedvünk ellen valót. Ki mondja, hogy nem szép és kívánatos dolog az arany ? Gazdaggá teszi az embert, de elszánt., lázas álmokra csak azt serkenti, a kinek nincs, a ki küzd érte, a ki képzeletében rajzolja ki magának az üdvöt, a mit élvezni fog ha lesz: mig az, kinek van, lelkesedés nélkül vagy éppen unottan számlálja, nem becsüli, néha eltékozolja és azt hiszi, tán boldogabb volna, ha nem volna és most is küzdhetne érette. Ez a nagy közönség a szabadsajtokkal szemben. Talán képes lenne elprédálni csodálatos kincsét. De tudom, ha el ■ vesztené egy napon, újra hadba indulna érte, hogy visszaszerezze magának vére, élete árán is. De talán maga a sajtó a hibás abban, hogy szabadságának becsülése megrendült az emberek szivében. Tisztelt közönség a szabad sajtó is emberi intézmény, az sem lehet a gyakorlatban tökéletlenségek nélkül. De mikor az ember olyan körülmények közé van helyezve, hogy élete javai és szabadsága biztosítása végett botra van szüksége, botra, a melyre támaszkodik, botra, a melylyel dolgozik, botra, a melylyel védekezik; lehetnek-e annak a botnak olyan kényelmetlenségei, a melyekért eldobná magától? Ha a szabad sajtónak kényelmetlenségei vannak is, épp úgy feje és főorganuma az minden más szabadságnak, mint fejünk a testnek. Ki látott már olyan embert, a ki azért, mert feje nem volt formás, vonásai tökéletlenek, arca bőre szeplős, ezen úgy akart volna magán segíteni, hogy — leoperáltatja a fejét a testéről. így járna az, a ki vakságában a sajtó szabadságához nyúlna azért, mivel hogy ez is csak emberi intézmény és bírja a szabad ember erényei mellett a szabad ember hibáit és bűneit is. Mi nekünk, mi a világnak ma a sajtó? A kik vérüket ontották ötven év előtt azért, hogy nekünk ezt a kincset megszerezzék, nem is sejtették még azt a jelentőséget, a melyet ez intézmény elérhet. Nézzék meg ezt a szerény, kezdetleges alkotmányt, az első szabad prést ebben a hazában, melyből az első szabad szó Magyarországon kiröpült. A mi ma a Londonból Konstantinápolyba közlekedő nemzetközi villámvonal, a mi az utcáinkon száguldó villamos kocsi az atyáink meséiből ismert delizsánszhoz képpest, az ez a kis gép ma a mi rotációs szörnyetegeinkhez képpest. Iszonyú mennyiségben, kimondhatatlan gyorsasággal, összekötve egyest egyessel, osztályt osztálvlyal, nemzetet nemzettel, világrészt világrészszel röpköd széjjel az ujságpapiros minden nap újra, hirt, világosságot, tájékozást, tudást, érzületet hordva minden házba. Az emberiség minden vívmányát születése percében közkíncscsé teszi az újság. A tudomány tőkéit, melyekhez csak könyvek utján, nagy költséggel jutott régen a jómódú ember, ma apró pénzre váltja az újság és szegénynek, gazdagnak nyújtja egyaránt. Ezres bankót ritka ember lát, százassal sem igen dobálózhatnak. Az újság krajcárokra váltja az emberiség szellemi kincseit és ugv osztja szét, mert a krajcár a kunyhóba is el tud jutni. A modern újságban Krisztus csodája ismétlődik meg mindennap, de félelmesebb kiadásban. Krisztus urunk öt kenyérrel ötezer embert lakatott jól. Az újság tiz és százezreknek térit mindennap asztalt dús szellemi lakomára. De csak a szabad sajtó, uraim. A régi hatalmasok, mert arra, hogy igazságot halljon, mindenkinek szüksége van.- a régi hatalmasok magoknak udvari bolondot tartottak, a kinek szabad volt megmondani az igazat és ezéró fizettek. A ki elpártol a szabad sajtótól, az a legdrágább pénzért bolondot tart magának, hogy hazudjék neki. (Zajos éljenzés és taps.) Kihangzik ebből a tapsból is az a gondolat, mely titkon támad egyesekben és mosolyogva mondják magukban : elvégre a szabadsajtó is hazudik. Igaz. De hisz emberek vagyunk mi újságírók is, önökkel testvérek, testvérek emberi erényben és emberi bűnben, testvérek igazságban és testvérek hazugságban egyaránt. De a szabad sajtónak választása van abban, hogy igazat akar-e mondani, vagy inkább hazudik. És ki az a botor elvetemült, a ki hazudnék, ha megél az igazságból ? Ellenben a rab sajtónak nincsen választása : hazudnia kell a hatalom parancsából,. (Zajos helyeslés és taps.) És ezzel .itt vagyok az újságíróknál. Ezekre is azt kell ismételnem, hogy az újságírók is csak emberek. Azoktól sem szabad mást, mint emberi dolgot várnunk és azoknak is meg kell engednünk, sőt el kell viselnünk, hogy emberi hibák nélkül ne legyenek. A sajtó immár nem is tudom hányadik nagyhatalom. Azt mondják a hetedik. Ne tessék hinni, mert a szabadsajtó az első nagyhatalom a világon. A többi nagyhatalmak egész biztossággal csak a népek zsebéhez férnek hozzá. Á szabad sajtó hozzáfér az emberek lelkiismeretéhez. (Zajos helyeslés és taps.) Micsoda rengeteg dolog, micsoda iszonyú befolyás ez az újságíróra nézve, a ki pedig rendszerint nem olyan bölcsőben ringott, a melyben a világirodalom örökösei pihennek. Mennyi jellem és kötelességérzet, lelkesedés és önzetlenség kell ahoz, hogy e hatalommal a kezében, szerény és nagyobbrészt szegény polgári állásban meg ne tántorodjék az újságíró, hogy ne csak a hatalmát gyakorolja önkénye, szeszélye és tetszés szerint, hanem a kötelességét mások iránt is teljesitse. Le a kalappal uraim az ujságirók zaklatott céhe előtt. Az újság, tisztelt közönség, a szabad újság az egyetemes emberiségnek a legelső és leghathatósabb jótékony intézménye. Nem csak a gyámoltalanokon segít; nem csak a közjótékonyságot szolgálja ; nem csak a könyöradományokra egyesíti az embereket; nem csak a humánus és hazafias célok megvalósításában ve- zérkedik : hanem az egyes, a város, a nemzet, az emberiség összes anyagi, erkölcsi és szellemi érdekeit munkálja. Áz igét hirdeti, az eszmét kürtöli, a szabadságot védi és a végítélet trombitájának erejével rázza meg igazságával az embereket. A kalmár, a gazda, a mesterember, a cseléd, a tudós, a családapa, mind ón tőlem vár világosságot és utbaigazitást. A gazdag nálam keresi meg, hogy haza vigye a pénzét, a szegény én tőlem kérdezi, hol keresse meg a mindennapi kenyerét; az ingadozó én tőlem vár irányt és erőt, az érzület Ítéletet és táplálékot; a politikus gondolatot és segítséget ; ez irtóztató sokaság reggel a kezébe veszi a lapját és kiolvassa belőle azt, a mi az én agyvelőmön éjszaka keresztül szűrődött és mikor átolvassa, akkor megvirradt neki, lát és tudja, hányadán van és biztosan megy a munkájára, tudja, hová menjen, hogyan szolgálja érdekét, családját és a hazát. A nemzet minden gondja, gondolata, tóveteg érzülete mindennap mintegy rá- támaszkodó botját keresi az ón lelkiismeretem, az újságíró lelkiismerete szózatában és e lelkiismeretben megfürdik reggel és ezzel megy küzdelembe érdekeiért, hozzátartozóiért és hazájáért. Ez az ujságiró manapság tisztelt ünneplő közönség, de csak a szabadsajtó újságírója, mert nem az a nagyobb rabság mikor láncot csürget valaki a kezén, ha igazság van a szivében : nagyobb rabság az, mikor aranylánc van a nyakán és hazugság a szivében. (Zajos helyeslés és taps.) Azért ezen a magasztos ünnepen, a szabadsajtó ötvenedik születésnapján, kiáltsunk föl ugv, mint ma ötven éve a legmerészebb leíkü költő, kérdezzük meg a szivünkbe tekintve: rabok legyünk vagy szabadok ? Es az égre tekintve mondjuk: a magyarok istenére esküszünk, rabok többé nem leszünk. (Viharos éljenzés és taps.) A beszédnek nagy hatása volt. Több helyen viharozva zúgott a taps, a mely aztán perceken át tartotta befejező mondat elhangzása után. Kijutott a tapsból Ábrányi Emilnek is, a kit különösen az ifjúság fogadott zajosan, a mint szavalt. Ódájából álljanak itt ezek a sorok. Egy-két forduló még s a szoborhoz érnek. Haílga ! Most egymással ők ketten beszélnek. Válaszol a szobor : „Üdvözlégy, barátom! Érc-szemem könyezik, fejedet ha látom! Én korán lehulltam, hamar oda lettem, De te dolgoztál és szenvedtél helyettem! Belém egyszer döfött kozák gyilkos fája, S elkerült a jövő hosszú Golgotája . . . Egy seb — és gond, bánat mind, mind [semmivé lett. 0 de téged hányszor döfött át az élet! Mint két testvércsillag a fekete égen Úgy vagyunk mi együtt gyászban, dicsőségben ! S március azért lesz mindig szent és [drága Mert ez a mi lelkünk örök ifjúsága! Ez a nap azért lesz a napok legszebbje, Azért marad ünnep, a nemzet ünnepje, A mit az időből nem lehet kitörni, Mert mi tettük azzá — : Jókai, Petőfi! A versben több versszakon át zengett a költő Jókai Mórról is. A közönség tapsolt, egy ré*ze iolállott ülőhelyéből és úgy éljenzett. Ez a jelenet, többször megismétlődött. Az óda elhangzása után Jókai utána ment a pódiumról lelépő Ábrányinak s megölelte és kétszer megcsókolta. Erre tengernyi taps hangzott. Feszty Árpád a Népszabadság végrehajtó bizottsága nevében beszélt, igazán szépen. Szomorú akkorddal kezdte, rámutatván a pusztulásra, a melyet a szegény becsületes nép lelkében előidéztek a nemzettagadók. Mi őrzi meg és mi védi meg az egész nemzetet az internacionalizmus beözönlése ellen, ha a legnagyobb kincset, a nép lelkének erejét elvesztjük. Fájdalmas látvány, a mikor a fajmagyar népet üldözi, vándorútra kényszeríti a kapzsiság és a hazaszeretet nélkül való kormányzás. Szicília földje száz év előtt dús volt: ma kopár csonthalom, mióta ősi népét elüldözték. A magyar nép olyan jámbor és erős, mint az elefánt. Házat, hazát építhetni a hátára. De ne ingereljétek föl, mert egy szilaj mozdulatra összeomlik az egész alkotás. A nép, mig szelíd, vihar elől menedéket keres, legyen menedéke az alkotmány épülete ! Fölhivja a magyar írókat: ismerjék, becsüljék és védjék meg a magyar népet, az úri rend 1848-ban az egyenlőség, testvériség és szabadság zászlaját ajádókozta a népnek. Ez a három zászló nem boldogította egészen és minden időkre a népet; tiizziik a három zászlót a szeretet, igazság és a, kenyér bástyáira ! Zajos taps után Gál Gyula szavalta el Szabó Endrének Szabadsajté cimü költeményét, a melyet szintén lelkesülten fogadott a közönség. Endrődi Sándor beszédét mondta el ezután egy szép hangú és kitűnő előadási képességgel bíró ifjú ember, Junovics Ferenc betűszedő, a ki odaállott a 48-as géphez s ott ömledezett és lelkesült. Hosszasan tapsolták a szabadsajtéra mondott forró szerelmi nyilatkozatait. Jókai megölelte öt. A közönség újból tapsolta s a pódiumra hívta Endrődi Sándort is. A beszéd igy hangzik : Tisztelt ünneplő gyülekezet i Egyszerű munkása vagyok a szabadság nagy műhelyének, — félig magam is gép a gépek között. Napról-napra szedem azokat a kis ólombetűket, a melyek fölvértezik az eszmét s szárnyat adnak a gondolatnak. Mintha magot vetnék, mintha virágot ültetnék, ismeretlen földbe, de az óhajtott jövendők reményében. Viruljatok hát ti virágok, szálljatok világgá teremtő és • termékenyítő gondolatok, — siess felénk, szabadabb jövendő ! A Talpra magyar lelkes ritmusát immár régen fölváltotta a munka zugó prózája, — de a mai ünnepen leszakítok egy kis ágat a remény fájáról s folékesitelek vele téged, öreg gép, nagy idők pihenő sajtója, egykor nemzetem lelkiismeretének első lélegzet- vétele, örömének első szabad ujongása! Megilletődve állok előtted, —kegyelettel nézem alakod egyszerű szerkezetét s szinte álmélkodva látom, mennyire túlszárnyaltak utódaid ! Egy mai rotációs tünemény osoda a te kezdetleges formádhoz, szövevény nélküli lényedhez. Rövid félszázad alatt mily óriási haladás a gépek terén! Az uj ember ebben túlszárnyalta a régit, de a múltak erényeihez imádkozni és lelkesedni járunk s ez az ünnep, melyben az igazak és jók szive összeforr: nvilt bizonysága annak, hogy mi is magyarok akarunk maradni. Félszázad előtt az egv- szerü kézisajtó szabaddá tette a gondolatot ; — isten segítségével és a magunk erejéből a rotációsoknak is meg lesz a maguk hivatása: szabaddá tenni Magyar- országot! Éljen a szabad gondolat! Éljen a szabad haza! A mai dalos verseny negyedik ódáját, Jakab Ödön, a szerző szavalta el, zajos tetszést keltve. Az egyetemi ifjúság részéről magyar diszben Tóth Ödön beszélt, mondván: Édes hazánk egész fiatalsága szivéből és szivéhez szól, a mikor a kegyelet és hála érzéseivel üdvözli a márciusi tizek utolsó élőjét, Jókai Mórt, (Éljenzés.) a kinek csodaszép írásaiból ismerte meg és tanulta szeretni a fiatalság a hazát, a szenvedést, a legendás
