Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
407 csendben, s oly komoly állásban, mintha semmi sem történt volna. A tentatartó oly szendének látszik, a mint csak sötét arczu- latjától kitelik; a porzótartó azonban oly szelesen vágta be magát szokott helyére, hogy mai napig is csorba bele. Tolikés, olló, irón és tolltörlö, mind oly ártatlan képet vágnak, mintha garázdálkodásaik által soha keresztény lelket nem botránykoztattak volna meg. A tele irt papirszeletek, melyek előbb oly szemtelenül röpkedtek orrom körül, egy pillanat alatt szép rendbe összebújtak és irótárczám legrejtettebb osztályába húzták meg magokat. S mindezt egy fiatal ember megjelenése okozá, kire jelenleg — és pedig méltán! — többen haragusznak, mint a mennyi haja- szála van; és a kiknek száma veled is nyájas olvasó, hihetőleg még szaporodni fog, ha megtudod, hogy e sorokat is, mint amaz annyiszor említett, a Pesti Napló fent idézett 61. 62. és 65-ik számában közlött czikkek szerzője, ö idézte elő; — ki ezen czikkei által több epelázt okozott, — mint mennyit Carlsbad összes gyógyforrásai az idén jóvá tenni bírnának; ki oly kebellázító sérelemmel illette az emberi nem gyöngédebb felét, hogy még az ereszen csiripelő verebek is fel- jajdultak rá; ki, hogy róla a legiszonyubbat elmondjuk : minden Írónő tollát fözökanállá akarná átváltoztatni! — ki zsarnok és hóhér egy személyben, mert minden létező és létezhető Írónőt törvényen kívülinek nyilvánított, s ezenfelül minden magyar írónőt egyszerre, egyetlen tollvonással eltörölt a föld színéről; — egy különös lény, ki az elősorolt borzasztóságok daczára a világon a legjobb, legszeretetreméltóbb ember, kit minden ismerőse szeret és tisztel, kinek én örvendezve nyujtám kezemet, — és kinek neve : — találjátok ki! SZENDKEY JÚLIA. JER KEDVESEM ___ J er, kedvesem, ki a szabadba, Hol ránk mosolyg minden virág, Minden fűszál jó ismerősünk, S köszöntve int a lombos ág. Mint bájos szűz , mosolyg a hajnal, Sugárcsók ömlik ajkirul, A harmatcsepp tükrébe pillant, S önbájaira elpirul. Jer, kedvesem, ki a szabadba, Hol fülemile énekel, S dalolva boldog szerelemről, Pacsirta száll az égbe fel; Hol tarka pillangók repülnek, S csókolják a virágokat, Tanitván életbölcseséget : Elvezni, a mi élvet ad. Jer , kedvesem , ki a szabadba , E hely korlátolt, szűk nekem; Boldogságomnak édes terhét Magam el nem viselhetem; Szeretnék átölelni mindent, Tengert, földet, csillagokat, S beléjök öntni lelkemet, hogy Erezzék boldogságomat! Jer, kedvesem, ki a szabadba . . . De képzelmem hová ragad ? Rajtad csüggvén, nem vettem észre, Hogy ottkün az eső szakad. Oh kedvesem ! ne csudálkozzál, Hogy niitsem látok kívüled, Hiszen te magad egy világ vagy : A lelkem eltelik veled ! Oh kedvesem, mi szép az élet, Mi végtelen boldog vagyok! így még a fájdalom is édes , S könyemben is öröm ragyog. Hogy örökké tartson ez üdvöm, Szeress, szeress , egyetlenem, S az angyalok sorsát a menyben, Nem lesz miért irigylenem! VIDA JÓZSEF.
