Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz

105

Most Schlechter doktor kezd merengni És gondol mindent, ami szép,

S két nap alatt csodát fog tenni :

Az egyik bástyával kilép.

Ülnek tiz évig, húznak sokszor,

A játszma vége lesz remis És Lasker doktor. Schlechter doktor Elölről fogják kezdeni.

Pack.

Az ezüstbánya.

Irta: LAGERLÖF ZELMA.

III. Gusztáv király Dalekarlián utazott át. Sietős volt a dolga. Szinte röptében szerette volna megtenni az egész utat. S amint a kiséretével oly őrült sebesen vágtatott tova, hogy a táltosai kifeszitett szíjak gyanánt nyúltak el az ut hosszában s a kocsija csaknem fölborult a kanyarulatoknál, kidugva fejét a hintó ablakán, rá-rákiáltott a kocsisára : »Mért nem hajt kend jobban? Azt hiszi, tojást szállit ?«

Ily őrült vágtatás mellett a hepe-hupás országutakon szinte csoda lett volna, ha lószerszámnak, kocsinak baja nem akad. Akadt is. Egy meredek hegység lábánál eltörött a kocsirúd s ottmaradt az útban a király. A kíséretéhez tartozók kiugráltak a kocsiból, szidva a kocsist, mint a bokrot, de ezzel nem segítettek a bajon. A király nem utazhatott tovább, mig ki nem javították a hintáját.

Amint a kíséretében levő urak körüljártatták a szemeiket,, nem lelnének-e valamit a veszteglésre kárhoztatott király mulattatására, észrevették, hogy az ut mentén a közeli erdőből templom tornya nyúlik az ég felé. Azt ajánlották hát a királynak, üljön át egy másik kocsira, melyen a kísérete utazott s hajtasson a templomba. Vasárnap van, részt vehet tehát az istentiszteleten. Legalább telik az idő, mig elkészül a királyi batár.

A király megfogadta a tanácsot. Elhajtatott a templomba. Az imént órákhosszat utazott komor, erdős vidéken, most kiesebb táj terült el előtte : tágas rónák meg nagy falvak s a hatalmas egerfaerdők közt harsányan, méltóságosan tovahömpölygő Dal folyó.

Csupán annyiban nem volt szerencsés a felséges ur, hogy mikor a templomdombon kiszállott a hintájából, épp abban a pillanatban kezdte rá a kántor a kijövőre szóló zsoltárt s a hívek már szállingóztak kifelé az istenházából. Amint a templomból kijövet elhaladtak a király mellett, ez ottmaradt állva, egyik lába a hintóbán, másik a hágcsón ; meg se mozdult, csak legeltette rajtok a szemeit. Csinosabb népet nem látott soha. A legények egytől-egyig magasabbak a közepesnél; okos, komoly az arczuk. Az asszonyok pedig kényesen és méltóságosan lépdeltek, ünnepi áhitat ömlött el rajtuk.

Az egész előző napon a sivár vidékről beszélgetett a király, a sivár vidékről, melyen keresztülvitt az útja. S nem győzte mondogatni a kíséretének : »Bizonyára ez a birodalmam legkoldusabb része«. De amint meglátta e népet pompás ünneplő ruhájában, eszébe se jutott a szegénység. Sőt repesett a szive s igy szólt magában ; »Még sem áll oly rosszul a svéd király dolga, mint az ellenségei hiszik. Amig igy festenek az alattvalóim, addig bizonyára meg tudom védeni a hitemet is, meg a birodalmamat is«.

Es meghagyta a kíséretéhez tartozóknak, hogy tudassák a néppel, hogy a királyuk a köztük megjelent idegen s gyűljenek köré, mert beszélni óhajt velük.

És beszédet intézett a néphez. A sekrestye magas lépcsőjéről beszélt s az a keskeny garádics, melyen állott, megvan még ma is.

A király elkezdte fejtegetni előttük, mily rosszul áll az ország dolga. Elmondta, hogy a svédeket háborúval fenyegetik az oroszok, meg a dánok. Ez nem volna olyan nagy baj más körülmények között, ámde a hadseregben sok a pártütő s a király nem bizhatik a katonáiban. Nem tehet hát egyebet, mint hogy bejárja a tartományait s megkérdezi az alattvalóitól : a pártütőkhöz szitanak-e, vagy pedig hívek maradnak a királyhoz, emberrel, pénzzel készséggel segítik a hon védelmében ?

A földmivesek csendesen viselkedtek a király beszéde alatt. Sőt a szónoklata végén se árulták el, tetszett-e nekik, vagy sem.

Maga a király úgy vélte, nagyon ékesen szónokolt. Szemei többször is könybe lábadtak a beszéde alatt. De mikor a földmivesek még mindig nyugtalanul ötölve- hatolva álltak a helyükön s nem tudták elhatározni magukat a feleletre, ránczba szedte a homlokát s boszusan nézett rájuk.

A földmivesek elértették, hogy a királynak terhére van a várakozás. Végre hát előlépett közülök egy.

— Tudd meg, uram király, hogy mára nem vártunk királyi vendéget a gyülekezetünkbe — mondta a földmives — s ezért nem is felelhetünk hamarosan. Azt tanácsolnám, fordulnál be a sekrestyébe s beszélnél a papunkkal, mig meghányjuk-vetjük, mit válaszoljunk a beszédedre.

A király belátva, hogy bölcsebb választ úgyse kaphat, legokosabbnak ítélte: követni a földmives tanácsát. Befordult hát a sekrestyébe. Földmi vésnék látszó magános öreg embert talált ott. Magas, kövér a termete, csontos, durva a keze s kérges a kemény dologtól. Nincs se gallérja, se ködmene, csak bőrnadrágja, meg hosszú, fehér bárányprémje, mint a többi férfinak valamennyinek.

Fölkelvén, meghajolt a belépő király előtt.

— Azt hittem, itt találom a lelkipásztort — mondta a király.

Az öreg egy kissé elpirult. Azt gondolta magában, csak nem árulhatja el, hogy ő a gyülekezet lelkésze, ha egyszer földmivesnek nézi a király.

— Úgy van. A lelkipásztor ilyenkor itt szokott lenni — mondta.

A király leereszkedett egy nagy, magas karszékbe, mely akkoriban ott volt a sekrestyében s ma is ott van változatlanul, csak egy aranyos királyi koronát csináltatott a támlájára a gyülekezet.

— Jóravaló ember-e a lelkészük ? — kérdezte a király, megpróbálva részvétet tanúsítani a földmivesek sorsa iránt.

A király e kérdésére szinte lehetetlen volt a lelkésznek elárulnia a kilétét. Jobb lesz, ha a király továbbra is megmarad abban a hitben, hogy csak földmives vagyok, gondolta s azt felelte, hogy a lelkipásztor elég derék ember. Tisztán és világosan hirdeti az Isten igéjét s úgy igyekszik élni is, ahogy tanít.

No, ez ínyem szerint beszél, gondolta a király, de jó füle lévén, némi ingadozást vett észre az öreg ember hangjában.

— Mintha mégse volna oly nagyon megelégedve kigyelmed a lelkészükkel — mondta.

— Egy kissé akaratos, igaz — szólt az öreg, azt gondolván, ha a király mégis megtudná valahogy

2