Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz
fordításában, ellenben benne van legalább kétszáz olyan vers, ami a Petőfi legrosszabb óráiból való, amelyek reá éppen nem jellemzőek s amelyeket ma — ha még testben is élne — bizonyosan ő maga hagyott volna ki a költeményeinek egy olyan pompózus kiadásából, mint amilyen a Schnitzer-forditás s amilyenről életében soha még álmodni sem mert, de most bizonyosan felébred rá és szétrugja maga körül a fejéregyházai föld göröngyeit. Beszéljünk részletesebben, sőt beszéljen maga a fordítás. A félreértésekről, fordítói önkényességekről, konfúziókról, ellapitásokról, nem is beszélve a szárnyalás teljes képtelenségéről és az együttérzés hiányáról, amiről már fentebb esett szó, példákat idézek itt, olyanokat, amelyek reá világítanak e fordítás teljes kártékonyságára. Amelyek megmutatják, hogy Petőfinek egyik legszebb ragyogását, a képek, hasonlatok, antitézisek páratlan szépségeit sikkasztják, vagy lapítják el. Avagy pedig betoldásokkal, sokszor stró- fányi hosszúságú »Schuszterfleck«-ekkel« teszik tönkre azt, amire a Petőfi-tömörséget a limonádé-vállalkozás nem volt képes átfordítani. A »Te az enyim, én a tied . . . .« kezdetű versben, amely pedig Petőfire egészen jellemző, magyarul hat strófa van. de Schnitzer itt megtoldotta a tehetetlenségét egy lépéssel és németre hét strófát csinált belőle. Miután az utolsó két sort: Eszemadta Juliskája, Szivem arany koronája, nem volt képes lefordítani, tehát hozzáfűzte a vershez a következő és teljesen önkényesen csinált befejező strófát: Meine Krone aber kriegt Einen goldnen Schrein Denn ich schliesse hochbeglückt In mein Herz sie ein ! Julchen — rasch den Kusz dazu, Krone meines Herzens du ! Egy árva betű nem sok, de ebből annyi sincsen benne Petőfiben. Kissé komikus -— most még csak a kisebb komikumoknál vagyunk -— a nagy Petőfi-jelszónak, az idézni igazán felesleges »Szabadság, szerelem . . . «-nek a fordítása. így szól; Die Freiheit, die Liebe, Tun beide mir Not : Mit Lust für die Liebe Geh’ ich in den Tod, Doch opfr’ ich auch sie, Wenn die Freiheit bedroht ! A rémséges ellapitottságon, a földön mászó lendülettelen- ségen túl mir scheint, hogy itt Jemandem etwas um ein Reim hat Not getan. De menjünk csak tovább. Most már jön az a komikum is, amelylyel Schnitzer hajdan, vagy huszonöt esztendővel ezelőtt a Jókai »Czigánybáró«-jába is kuplékat alkalmazott. íme a »Tiz pár csókot. . .«-ból egypár sor; Schliessen wir die Ehe jetzt, Das ist etwas, was ergötzt — Das hat immer Froh gemacht, Morgens, mittags und am Abend, Ja, sogar um Mitternacht! Tojás, tojás, akarom mondani, ej, ej, hiszen Petőfi is csintalankodott ugyan néha, de orfeum-kuplékat csak mégsem énekelt ! Ezernyolczszáznegyvenhétben Szatmáron megírta Petőfi azt a versét, amelyben kifejezi azt a véleményét, hogy jó költőnek tartják. Ennek a versnek az utolsó strófája magyarul igy szól: Egy mosolygásodban is több Költészet van, kedvesem, Mint az ötszáz-ötven versben. Melyet írtam összesen. Ez a Schnitzer németsége szerint igy hangzik : Und jedes Lächeln, das du spendest Ist mehr von Poesie durchweht, Als jene fünf-, sechshundert Lieder, Die ich geschrieben — der Poet ! így válik a magyar sorok finom hódolata, megható tiszteletadása németül éretlen henczegéssé. Mutatóul a »Kis-Kunság«-ból: S.J * , L- ■ <_ £<?1, A-j Wohin mit Herz und Seele , / Stets und wo ich war, Ich mich zurückgesehnt, Ich sah sie wieder: Die heimatliche Erde, Das schöne Klein-Kumanien. Mi ez, mi ez ? Hiszen ez nemcsak hogy magyarul nincsen, hanem még németül sincs és nemcsak rimtelen, hanem még ungereimt is ! — Az erőtlenségnek, kimondásbeli ellapulásoknak és szilaj- sághiánynak a példájául ugyan az egész könyvet kellene idézni itt, de elrettentő példája ennek a »Vörösmartyhoz« irt költemény fordítása. Ezzel a verssel kapcsolatban egész kis fejtegetést lehetne Írni arról, hogy mi a refrén, hogy mikor felesleges szépelgés a versirótól és hogy miért olyan megdöbbentő erejű, még a »Never more«-nál is lélek- rázkódtatóbb hatalmú a »Nem én téptem le homlokodról, Magad tépted le a babért!« Ennek a versnek semmiféle objektiv igazsága nincsen, szinte közönséges gorombáskodásnak hangzana, ha oda nem következnék minden strófájára múlhatatlan gondolatbeli és technikai szükségszerűséggel a refrén, amelynek értékhasonlóság szerint csak egy párja van az egész világirodalomban : »Akaszszátok fel a királyokat!« A paroxizmusnak, a szent őrületben való tombolásnak ugyanaz a kifejezője a költészetben a refrén, mint a tébolyo- dott embernél folyton visszatérő fixa idea. A bolondokat pedig csak az igazolja, hogy egészen individuális világuk van, amelyben az anthropos csak három részre tud szétoszlani, vagy a mindent kiröhögés »Hahaha«-jára, vagy a »Never more« kétségbeesésére, vagy pedig az »Én« irtózatos átérzett- ségére. Abban az »én«-ben, ami ebben a versben a »nem én« negativ hatalmával fordul elő, abban van benne Petőfinek csaknem egész karaktere. A nagy, lírai, teljesen szubjektív egyéniessége. Ami lehet ellenszenves, vagy rokonérzést keltő, de egészen bizonyosan becsületes, mert olyan őszinte, mint a Petőfi koldusságrakész becsülete volt. És ezt a refrént Schnitzer fordítása teljesen elejti. Az első strófa vége ez : Musstes du den Lorbeer dir Selber von der Stirne reissen ? Azután jönnek a még gyöngébb refrén-kisérletek : »Um den Lorbeer ist’s geschehen !« »Auch dein Lorbeer schreit um Rache !« »Und dein Lorbeer is dahin, ach für alle Zeiten!« Szóval minden kísérletet megtesz Schnitzer arra, hogy a refrént valahogyan pótolja, — a pótolhatatlant! — csak éppen azt az »én«-t hagyja ki a végző sorokból, amelyik »én« pontosan Petőfi Sándort jelenti. Most azután kellene a félreértésekről beszélni. A hangnak, a levegőnek, sőt magának a szövegnek, mi több, a
