Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz
4 nyughelyét, s talán éppen oda lett fölállítva, hol hajdan az ezüstfehér hajú gazdag Juon bácsinak a kincses kukorisza-földje volt. Csiszár Antal. Csillaghullás. Irta: Upor Gejza. — Orvos ur . . . Orvos ur . . . Az én csillagom . . . Nézze, nézze ! Ott rohan a felhők között . . . Látja ? Nem, ugyebár. Gyönge már a fénye nagyon, elhalványult a ragyogása s azért mégis folyton bolyong. Nincsen nyugta sehol, keres valamit . . . A beszélő sápadt, vézna alak, aki csak az imént lázban égő szemekkel bámult az égboltozatra, lehorgasztá fejét s félhalkan tette hozzá: — Igen, keres valamit. Amit sohasem tud többé visszaszerezni . . . Egy pillanatig úgy látszott, hogy a szegény őrült, aki két évtizedes lakója már e csöndes helynek, élőhalottak purgatoriumának, össze fog rogyni az izgatottságtól. Az orvos intett a közelben álló apáczának, aki gyöngéden karonfogta, hogy szobájába vezesse. A beteg fölemelte száraz fejét s szemeit rá- szügezte az orvosra. Azután — mintha az elborult agyban valami különös gondolat támadt volna, — esdöleg emelte föl kezeit: — Orvos ur, csak még egy félóráig ne bántson. Engedje, hogy itt maradjak. Oly szép ma az alkonyat; nemsokára ön is látni fogja az ég lakóit és a csillaghullást. Óh, hagyjon itt, orvos ur . . . Az orvos vállat vont s komoly arcza kedvetlen kifejezést öltött. Hanem azután félrevonta az ápolónét és néhány szót súgva neki, eltávozott. Az est csakugyan gyönyörű volt. Az alkony a maga szelíd szürke színeivel beboritá a pompás kert gyepes tisztásait, sötétzöld fáit, a tarka virágágyakat s a szoborcsoportozatokat és az egész képnek valami bus, de megnyugtató kifejezést kölcsönzött. A férfi megragadta az apácza kezét s maga után húzta. §§ fc@ —- Jöjjön. Ne veszítsünk egy pillanatot sem. Ma nem vagyok örült, ma jól fogom magamat viselni. Nem lesz oka panaszra. A nö fájdalmas lemondással kisérte. Hozzá volt ő már szokva az ilyen jelenetekhez. Szegény örült! A múlt víziói üldözték folyton. Ismerte e révedező tekinteteket s e kifejezéstelen arczokat. A vigasztalan lét hideg iapja volt valamennyi, amikről a szenvedés letörülte a betűket- Nem lehet onnan leolvasni semmit többé. Egy emelkedett helyen állapodtak meg. Törött márványszobor tövében fehérlett egy pad. A beteg leült s gyöngéden kérte maga mellé a nőt. — ügy. íjön csak le ! Hiszen önök az egye- düliek, akik megértenek bennünket. Szeretem a fekete apáezaöltönyt. Gyász az is, ugyebár? Én is gyászolok. Ne higyje, hogy őrülttel van dolga. Csak a szivem beteg, az dobog bennem lázasan, hosszú, hosszú idő óta . . . Az apácza elfordult, hogy egy könyet törül- jün ki szeméből. Nem tudta, hogy e köny miért tolakodott szempillái alá. Talán a férfi miatt, vagy talán önmaga miatt sirt. Mit tudta ö azt! Hiszen ő rosszabb az őrültnél. Mártír volt mindkettő ; csakkogy az egyiknek élete egy hosszú, rémes álom, a másiké egy örömtelen ébrenlét. — Egy képet fogok ön elé rajzolni. Mindig szemeim előtt van. Nem tudok szabadulni tőle. S úgy rémlik, mintha azon folyton önmagamat látnám. ígérje meg, hogy meghallgat. No, beszéljen hát. ígérje meg. — Meg fog ártani. Tudja, hogy beteg, nagyon beteg.-— Beteg ? Ki mondja azt ? Hogy tudják azt önök ? Azt én érzem legjobban, hogy nincs semmi bajom. Nagyon, nagyon szép kép az, amit el akarok mondani. Majd azután együtt tapsolunk fölötte. Hahaha ! . . . Hát csak hallgasson meg . . . Az örült végigsimitá ságadt homlokát s előbb halkan, majd utóbb folyton erősbülü hangon kezdett beszélni, Látszott, hogy a tespedő lélekbe valami csodás hatalom lehelt erőt s néhány piláfra visszaadta neki a gondolat fölötti renkezést. A szerelem volt. Az, ami őrültté tette. — Tágas, pompás templom rideg falai között, két alak térdel az oltár előtt. Egy nö és egy férfi. Barna kis lány az első, koromfekete szemekkel, bogárhajjal. Fején lenge myrtuskoszoru: az ártatlanság jelképe. Arcza valóságos madonna- arcz, a női báj eszményesitése. Nincs az egész alakon egyetlen határozat lan vonás, egyetlen színészi mozdulat. Valóságos cherub. Mellette térdel egy rajongó : a vőlegény, telve imádattal, istenitéssel . . . És hangzik az ima, megszólal a lelkész paranezise; a két ajak fohászt rebeg s a szerelmek istene csókját leheli homlokukra. Boldog mindkettő. A feleség és a férfj. Végre! Annyi küzdelem, annyi hányattatás megtermé gyümölcsét: a két szív egyesült egy forró, hosszú ölelésben, amelynek csak a halál fog véget vetni. Igen : a halál. Tudja-e mi az a halál ? Megmondom. A fogalmak legiszonyubbika. Egy halott szörnyeteg, akinek nincsen körme és mégis izt szaggat; aki nem ismeri a tüzet és mégis a kárhozat poklába taszít; akinek nem kell altatószer és bonczkés : altat könyörtelenül, hogy utána bonczoljon mindent. Legelső áldozata a szív. A temetők csendes telepitője a legkegyetlenebb élvhajhász. Ott kezdi, ahol a legnemesebb szerv rejtőzik, belényul a rejtekbe megragadja azt a rakonczátlan kis zsarnokot és szorítja addig, amig a verejtékcsöppek piros gyöngyházzá nem változtatták. Azután hallgatódzik. Egy végső dobaj, egy utolsó jajszó : s egy hideg korallkép- ződménynyel több s egy élettel kevesebb lett. Mindegy az. Ö azért siet tovább. Az*ö teendője sok. Ki tudná azt helyette elvégezni ? . . Nemde borzalmas ez ? A halál. Igen. De tudok én annál borzasztóbbat is, amihez képest e csontos rém megváltó. Mert a halál megmenti áldozatát a keresettől, ő hivatást tölt be : szabadit. Levesz rólunk minden terhet s utána legalább a fagyos, hideg nyugalom következik: de az, amitől én tanultam rettegni, kálváriát követel. A szív az! Óh jaj annak, akit a szív temet el. Ez az igazi sirásó. Szeszélye mérhetlen, kapzsisága ördögi. Valóságos moloch, amely embervérrel táplálkozik. Egy sátán, amelynek ezer átkos neve van ; s egy daemon, amit ezren be- czézgetnek. Messiás és Belzebub egy személyben! Óh, én tanúja voltam szeszélyének . . . Egy este siettem haza. Űzött valami. Kinos álomkép vagy gonosz előérzet volt, nem tudom. A boldogság incselkedő istennői suttogták fülembe: „Szeress, mert szerettelek. Siess, minden pillanat drágamost. Késlekedésed őrült pazarlás, amit soha vissza nem fizethetsz önmagadnak és soha nem fog visszafizethetni neked semmi “ És én siettem. De hajh! Képzelmem ez egyszer a kárhozat syrénjeit lánczoltatta szemeim előtt. Beléptem. Egy lépés a szobában s azután elborult előttem minden. Vérem lázongott s szemeimet elfutotta valami forróság. Könnyeim okozták azt. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy nem a harag, hanem a fájdalom facsarta ki telkemből azokat. Sírtam tehát. A férfi — először életében. A szobában remegett egy idegen s mellette ott ál't kihívó daczczal, halotthalaványan egy nő. A feleségem volt. Egy asszony, aki istennőm volt eddig s akiből egyetlen pillanat — Béliált varázsolt. Megcsalt. És azért én mégis összetettem kezeimet, mint azelőtt imádva sokszor és úgy könyörögtem : — Óh, Olga . . . Hát te ... te csalánt fontál a myrtusból ? Nagyon szerettem azt az asszonyt. Az a nö, akinek minden idegszála maró méreg volt: föl- kaczagott. A feleség, aki megcsalja férjét. Fájdalmam hidegen hagyta. Azt hittem, hogy mindjárt megölöm. — Asszony, asszony! Pokol fajzatja! Hát tudod te azt, hogy mit tettél mostan ? Megtagadtad önmagadat, sárhatiportad nevedet, eldobtad anyád bölcsődalát, amelylyel, téged, az ártatlant ringatott az életbe ; megcsaltad férjedet, akinek minden vágya a te boldogságod volt; kigunyol- tad esküdet, kikaczagtad az irgalmas istent s lecsaltad az ég haragos villámait, hogy azok a gyehenna tüzét szórják számodra . . . Asszony! Imádkozzál, mert meg fogsz halni! . . . A .HAZANK“ IRODALMI MELLÉKLAPJA.
