Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz

Nagyvárad, 1899.

II. évfolyam. 147. szám.

Kedd, június 27.

w

k'. 1 o fi 7. e l é h i I elintelek :

Nagyváradon: Postai küldéssel:

Egész évre. 12.— j N egyed évre 3.— Egész évre. 14.— Negyedévre 3.50 Fél evre . . i Egy hóra . t.— i Fel évre . . 7 —- 1 Egy hóra . 1.20

Egyes szám ára 5 k r a j c z á r.

Megjelenik mindennap, hétfő és ünnep után való napok kivételével.

>taerlie»7.Ci»Kég es kiadOliivatal:

Bémer-tér, Mayr-ház I. emelet, a hova úgy az előfizet««

pénzek, hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető levelek küldendők.

Elégia a vármegyéről.

Nagyvárad, junius 27.

Vannak intézmények, a melyekre elmondhatjuk, hogy a régi dicsőség kamataiból élnek; a vármegyékre, az alkotmányosság lerombolt bástyáira még csak ezt se íBondlmljuk. Olyan a mai vármegye, mint az ősi, nemesi kúria. Régi gazdája, a romlásnak indult hajdan erős magyar nem törődik vele, mert hiszen már kifelé áll a rudja s a gazdája se vet rá ügyet, mert hiszen még nem az övé.

Romlik, bomlik a czimeres kastély s a granárium üres ; a gazdatisztek, a cselédség lehangolt kedélylyel, megszonlyo- rodva tesz-vesz. A régi gazda nem törődik vele, ha éhen vesz is, az újnak meg semmi köze sincs hozzá. Szűk a konven- czió, szemét a búza, díiledezik a hajlék, se elül, se hátul s nincs kihez folyamodni. A régi gazda a leendő gazdához utasít, hogy az majd megjavítja a járandóságot ; ez meg azzal vág vissza, hogy a régi gazdának a kötelessége személyzetéről gondoskodni. Évek óta nyomorognak már a vármegyék s nem tudnak se fölépülni, se kimúlani. A tisztikar a legnagyobb zavarban van; nem tudja, hogy kit tartson gazdájának, nem tudja, hogy bajával kihez forduljon orvoslásért. Ha a vármegye uraihoz fordul s véletlenül meghaligattatásra talál, akkor odafönn a kormánynál verik el

rajta a port; ha a kormánytól kér segélyt, akkor visszautasítják a törvényhatóság képviselőtestületéhez. így tart az állapot évek óta s igy fog tartani mindaddig, mig az államosítás át nem lépi azt a bizonyos küszöböt, a melyen 1895 óta áll. A hírhedt Szapáry-lex alaposan agyonütötte a régi vármegyéket. Azóta mindig »küszöbön áll« az államosítás ; de még egy lépést se tett előre.

Minden kormány fölveszi programm- jába s a mikor megvalósítására kerülne a sor, uj kormány lép a régi helyére, a melynek derogál átvenni az elődök örökét, e helyett alkot uj törvényjavaslatot s mire ismét a ház asztalára kerülne a nagy elaborálum, bukik a kormány s a közigazgalás államosításának örök moz- gonya kezdi működését élűiről ; a vármegyei tisztikar kétség és remény közt várja, várja a megváltás óráját, de hiába várja, mert biz az késik a bizonytalanság sötét homályában.

Most már annyira jutottunk az alkotmányosság hires védbástyáival, hogy a szegény zsoldos sereg; mely a bástyák közt szolgálatot teljesít, könyöraclomámjokra szorul. Nógrádvármegye példája a meg- botránykoztatásig meggvőzőleg szól a vármegyék nyomorúságáról. Az éhínséggel küzdő diurnisták nyomorának enyhítésére tiz százalékos drágasági pótlékot szavazott meg a vármegye közönsége s a kormány megtagadta a közgyűlés határozatától a jóváhagyást. Zubovics Fedor, a vármegye törvényhatóságának bizottsági tagja, fölháborodva a méltatlan elbánás miatt, neki ment az államtitkárnak s keserű és maró gunynyal illette, igen jellemzően mondván, hogy a kik fáczán-pecsenyével élnek, nem tudják megérteni, hogy mit tesz a koplalás, mit tesz a nélkülözés. Csak azt tudják, hogy a fáczán pecsenyén kívül a paszuly is, meg a pityóka is eledel ; de azt már nem tudják, hogy sok embernek erre se jut abból a hitvány fizetésből, a melyet a vármegyétől kap.

Páratlanul áll az eset a vármegyék történetében Nógrádvármegye esete, a hol Zubovics Fedor vármegyei bizottsági tag a diurnisták javára könyöradománvok gyűjtését indította meg, maga jó példával járulván elő, száz koronával nyitót!a meg az aláírási ivet. íme, ennyire sülyed, eny- nyire elzüllött a nemes, nemzetes és vitézlő tens, tekintetes vármegye. Ez a féltett önkormányzat, ez a hires autonómia! Alamizsnákból tartja fönn Nógrádmegye közön "égé a köztvrhatóság hivatalos személyze- tét. S ha igy megy tovább, Nógrád titán következik a szomszéd vármegye és szép sorrendben, vagy soron kivüi, Biharvármegye ke:ü! ugyan arra a szomorú sorsra, a mely most Nógrádot sújtotta. A mi máskor szégyenünkre volt, most vigasztalásunkra lehet, hogy t. i. Bihar vagyon utoljára.

.A NAGYVÁRADI NAPLÓ TÁRCZÁJA

PETŐFI EMLÉKEZETE.

A Szigligeti-társaság emlékünnepén előadta De. Imi i/, Vétet'.

Mélyen tisztelt közönség!

Az élet egy pénzdarab. Ki miként értékesíti, akként használ vele magának és embertársainak ; szerez érdemet és dicsőséget magának és nemzetének s állít emlékoszlopot az utókor hálás szivében.

Ezeknek az igazságoknak ereje nyilatkozik meg abban a napról-napra észlelhető jelenségben is, hogy a 300 spártainak emlékezete túlragyogja a Napoleon diadalainak fényét; túlragyogja, mert Napoleon az ő nagy csatáit önmagáért vivta, diadalait százezrek életének és vagyonának árán szerezte, az a 300 spártai pedig egy nemzet életéért és szabadságáért és egy világrész műveltségéért védelmezte a thermopilei szorost s hullatta vérét annak védelmében.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok szállnak fel telkemből az élet jelentőségéről most, midőn azokra az eseményekre gondolok, a melyeknek hazánk földje ftlszázad évvel ezelőtt szintere volt!

Igen! ütvén éve mull, hogy az a föld, a melyet a honszerzők vérükkel öntözének, hősökkel népesült meg! Ötven éve múlt, hogy az a tűz, a mely a Hét vezér előtt az Attila örökségébe vezető utat mutatta, szétrugta a hamut és lángra lobbant s világánál megzendiilt a nemzet nagy dalosának lantján a »Talpra magyar!«

Ott villogott ez a tűz a szabadság védelmére kivont kardok élen; ott dörgött az ágvu szavában; mert a szivekből áltól az erős meggyőződéstől csapott ki: »Áldjon vagy verjen sors keze, itt élnünk s halnunk kell!«

Foljegyezle a történelem: »Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel, sujta le kegyteienül a riadó csatavész!» Följegyezte: menynyi virágát a reménynek perzselte cl az a láng! Elhamvasztotta az irodalmunknak Európa nagy nemzetei által megcsodált büszkeségét: Petőfi Sándort is, a ki űzetve az »Egy gondolat«- tói, szivének óhajtása szerint ott esett el szintén »a harcz mezején«

Elesett meglalálhatatlanul, mert: Behanlolatlanul áll,

Mely hamvait födi a hely.

Hol, merre nyugszik ő,

Nem mondja semmi kő,

Nem mondja semmi jel. (Arany.)

De az olyan ember emlékét, minő Petőfi Sándor, nem is takarhatná el a hant! Emlékének megőrzése végett arra sincs szükség, hogy sírját emlékoszlop jelölje. Szellemének és szelleme által nemzeti dicsőségünknek fénye átragyog a haza határain. Mert, mint a költő mondja: A derék nem fél az idők mohától, a koporsóból kitör és eget kér; érdemét a jók, nemesek s jövő századok áldják. Bizonyságom ebben az a nagy és díszes közönség, a mely a Petőfi Sándor eltűnésének ötvenedik évfordulóján a Szigligeti- Társaság állal rendezett ezen az ünnepélyen megjelent.

Ki volt Petőfi Sándor?

0 yan egyszerűnek mondhatná valaki, szinte olyan feleslegesnek tetszik ez a kérdés, mintha

arra a kérdésre keresnénk feleletet: ki volt nagy Napoleon, vagy mi az a Himalája? Hát van közöttünk. aki erre a kérdésre azt felelné: nem tudja ? £s mégis Petőfi Sándornak emberi és költői alakját szavakban ugv megrajzolni, hogy a ki életéről, vagy müveiből olvasott, azt mondhassa : ez ö\ nem oly könnyű, mint első pillanatra gondoljuk.

Avagy előttünk áll e a Himalaya képe, ha olvassuk, hogy csúcsait örökös hó födi; ha olvassuk, hogy magasságra a többi hegyeket meghaladja. Bizonyára nem. Látnunk kell, sőt fel kell mennünk tetejére s felfegyverezvén szemünket a látó erőt fokozó műszerekkel, csak ekkor sejthetjük inkább, mint tudhatjuk: mekkora az a vidék, amely fölött ez a hegyóriás uralkodik.

Ennek oka magában a nagyságban van, a mely úgy a természeti, mint a szellemi világban nem számtani méreteivel, hanem a benne rejlő s szemléletünkben, vagy képzeletünkben megnyilatkozó tulajdonságaival hat ránk. Ily álláspontból vizsgálva a szellemi nagyságot, azt megmérhetet- lennek találjuk.

A szellemi világnak ilyen nagyságai közé tartozik Petőfi Sándor is. Jelentőségét, szerepét és hatását ahhoz a veszteséghez mérik, a mely az ő korai eltűnésével nemzeti irodalmunkat, sőt a világirodalmat is érte. De meghatározhatjuk-e ennek a veszteségnek mértékét, midőn annak a nagyságnak meghatározására sincs mértékünk, a melyet Petőfi Sándor még életében elért! Avagy meghatároztuk-e ezt a mértéket, ha azt mondjuk, hogy 26 éves életkoráig, a mikor ellüntT költői teremtő ereje olyan termékeny volt, hogy azt a világ egyetlen költőjéé sem múlja felülr meghatározluk-e ezt a mértéket, ha azt mond-