Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz

lük. A hegyforrásnak ezüstszinü hideg vizej volt az italuk. A beteg sebeire messzi bérczekről c.iszehor- dotta a vén Hargita-hegységnek ezerféle jobbnál- jobb, hasznosabbnál-hasznosabb gyógyfüveit, virágjait, azokat megfőzte, levével borogatta, mig végre begyógyult a vad kozák lándzsájának mindenik döfés-helye, melyektől hőven elbontva esett volt a halottak közé Petőfi a segesvári csatamezőn.

Az ötödik héten már nyugtalankodni kezdett a beteg. Alig nyerte vissza eszméletét, már ismét a hazája sorsa volt az első, a miről tudni akart. Elküldte ezért a székely leányt, hogy vinne hirt neki a világ állásáról, addig ő magára hagyatva is meg fog élni, hiszen volt összegyűjtve eleség.

Elindula hát a székely leány. Mene két nap elé, jőve két nap vissza, hozott betegének jó lágy kenyeret, erősítő küküllővölgyi bort, irósvajat s még ki tudná előszámlálni, mennyi minden jókat, hanem ha kérdezte a világ sorsáról, hát egy szó nem sok, de sem annyit felelt. Csak kérte kedvesét, csak ma- rasztgatta betegét, hogy el ne hagyja a biztos helyet, mert baja eshetik.

Petőfi sejtette, gondolta a valót s annál inkább vágyott megtudhatni a hazában folyó eseményeket. Kérte könyörögve a hü székely leányt, de az nem beszélt semmiről. Utoljára csak három kérdést kívánt tőle, hogy csupán három kérdésére válaszoljon, mig végre megalkudtak a három feleletre.

— Van-e hazám ? — kérdező először.

— Volt! — felelte a székely leány csöndesen, mire a költő szomorú lett, könnyei megeredtek.

Hol van, a ki engemet igazán szeret ? — kérdező nagysokára Petőfi a székely leányt s ez vala második kérdése. • \

— Itt vagyok ! — volt a felelet.

A harmadik kérdés ez volt:

— Hol vár reám az én drága kis feleségem ?

— Sehol! — válaszolt röviden a leány.

Ezért az utolsó válaszért megneheztelt reá a költő. Szavát vádolásnak vélte. Mert hogy az ő drága kis felesége nem várja, azt el nem képzelhető. Követelte tehát a válasznak bebizonyítását a székely leánytól, mert mindaddig nem birja tisztelni őt, mig erről meg nem győződött.

Könnyes szemekkel vállalkozott a bebizonyításra, mert tudta, hogy ez igen nagyon fog fájni az ő költő-kedvesének, azonban hosszú vádolások után mégis megígérte. De Petőfinek meg kellett fogadnia erős esküvel, hogy azalatt a három nap alatt, mikor ő bizonyítani akar, a költő alá kell, hogy vesse magát minden parancsának, engedelmes kell, hogy legyen minden cselekedetében s a székely leány akaratán kívül nem szabad azon a három napon tenni semmi lépést, egyetlen szót!

Petőfi elfogadta és megesküdt reá. Az idő nem volt meghatározva. A székely leány jött-ment. Lejárt a vén Hargitáról a völgyekbe eledelért és hírekért a saját maga részére, mert akármit hallott, azt nem mondotta el Petőfinek.

Végre eljött szörnyű vádaskodásának bebizonyító három napja. Álruhában levezette szeretett, imádott kedvesét Kereszturra, hol egy székely házikóban szállottak meg. A szerencse kedvezett a leánynak. Még azon a napon a délutáni órákban Petőfi meghallgathatta a folyondárokkal dúsan benőtt székelyház tornáczárói, hogy miket beszélt az őt ápoló székely leány a feleségével ott kívül az utczán.

Meghallgathatta feleségétől, hogy férjhez készül

és a Petőfi Sándor halotti bizonyítványáért fáradott le Kereszturra. Meg is találta s most hazasiet vele, hogy megesküdjön uj hitvesével, — a kit nagyon szeret.

A székely leány bejött. Petőfit a tornácz czifra rostélyában fogőzkodva mereven találta. Csak bámult, csak bámult a folyondárok sötét leveleire, s azok olyan porosak, szennyesek voltak, mint a gyarló emberek . . .

A leány könnyes szemekkel borult le előtte. Vigasztalta, átkarolta, suttogott neki szerelemről, boldogságról és addig csábítgatta a szerencsétlen költőt, mig sikerült elvinni magával újra föl a hegyek közé, a bérezek árnyai alá, hol báránykák legelnek a zöld pázsiton vígan ugrándozva, hol madárdal zeng a fákon, s párosával vonulnak meg a meleg fészekben minden östve. Oda, hol egyik csermely a másikhoz siet, hogy egymást átölelve folytassák tovább vándorutjukat: oda, a hol minden, de minden szereti egymást .... még az emberek is.

Rengeteg erdőnek sötétzöld árnyában esküdtek egymásnak örök hűséget: a szerencsétlen költő, meg a székely leány. És ott élnek mindez mai napig boldogságban; ott élnek, hol ugrándozó vidám báránykákat őriz a vén Hargita-hegy oldalán Petőfi s hal'gatja a madarak kedves dalait, a csermelyek csókolózásának édes csobogását, s ledülve a virágos hegyoldalon, elmereng a magyar haza tisztán kéklő egén, mig kedvese ott a túlsó oldalon egy rozzant kis kunyhóban ízletes vacsorát készit és azzal várja haza östvére őt — a székely leány.