Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz

1902 február 18.

BUDAPESTI HÍRLAP. (48. sz.)

,tlse, hogy ez az anomália Petőfi köztudomású fogazathibáját fedi-e, vagy sem, tudományos fogászaink elé tartozik. 13. A koponya homlokán, a fényképen ez még az eredetinél is jobban látszik, különféle Írások is észlelhetők. Ezek megfejtése nem az é.n föladatom. Nagyságos Uram! A fontiekből folyólag sem én, sem más, a természettudományok légkörében nevelkedett szakember sem merné a megvizsgált koponyát határozottan Petőfi koponyájának kijelenteni. A természettudomány igazságai más természetűek, azok meg is másíthatok, ez, ha egyszer kimondjuk: nem másítható meg többé. Mégis kijelentem, hogy az összetett bizonyíték megalkotásánál adataimra mindenkor támaszkodhatnak. A 'koponya valódiságának határozottan ellenmondó anatómiai adatom — nincsen. Petőfi szelleme velünk!

Jszlay József dr. egyetemi tanár a fogazat dolgában adott véleményét a következő nyilatkozatban foglalja össze:

A mai napon megjelentek előttem Ohetianu Ambrus dr. és Bonfiniu-Bánfi Oktavián főgimnáziumi tanár urak, s fölmutatták a balázsfalvi főgimnázium, szertárában őrzött állítólagos Petőfi-koponyát megvizsgálás végett. Megvizsgálván a koponyát, a következőket konstatáltam: 1. A koponyán a hal szemfog-meder eltérő a jobboldali szemfog-medertől, a mennyiben a jobboldai normális szemfogra enged következtetni, mig a balfelöli meder arra mutat, hogy a belőle kihullott fog zömölcebb és vastagabb volt, mint a jobbfelöli. A bal szemfog medrének falai sem elől, sem hátul szándékos vagy mesterséges horzsolást, illetve reszelést, sem pedig véletlen sérülést nem mutatnak, mit az is bizonyít, hogy melső fala feltűnően vastagabb, mint az ellenoldali melső fal. 2. A baloldali melső bicuspis gyökerének megfelelő fal vékonyabb, mint az ellenoldali és mögéje kanyarodik a szemfog alveolusának, a miből kostatálható, hogy a baloldali szemfog előre lett billentve.

Kelt Budapesten, 1902 január 24. Iszlay József dr. egyetemi rk. tanár a fogsázati propedentikából a budapesti tud. egyetemen. A vizsgálatnál jelen voltak még: Hosszú Vazul dr. pápai prelátus, kanonok és Kéry Gyula, a Petőfi-Társ&ság megbízottja.

A társaság végül közli Ivánná Fischer Lujzának, Reichenberger Bemát főorvos unokájának bátyjához, Fischer Károlyhoz intézett levelét magyar fordításban. A nagyőrdekü levélben Ivánné előadja mindazt, a mit a Petőfi koponyájáról tud, s levele végén hangoztatja, hogy állításait szükség esetén esküvel is kész megerősíteni. Levele igy hangzik:

Kedves fivérem Károly! Pölszőlitásodnak engedve, Írom neked ezeket a sorokat. Eleinte nem akartam ebbe az ügybe személyesen belekeveredni, mivel azonban látom, hogy nagyapánk jövendölése beteljesült és valóságos ujságháboru dúl, s kételyek és ellen- vélemények tornyosodnak egymásra, tehát megírom neked, a mit erről a koponyáról tudok. Minthogy én voltam nagyapánk egyedüli leányunokája, öreg szüleim igen szerettek engem. Zsenge gyermekkoromtól fogva, a mig felnőttem, náluk nevelkedtem. Mint gyermek velük aludtam az ő ágyukban. Egy éjszakán fölébresztettek beszélgetésükkel. Nagyon fiatal voltam még, s akkor nem bírtam annak értelmét kellőképp fölfogni. Később azonban megértettem. Nagyanyánk körülbelül ezeket a szavakat mondta:

— Bernát, kérlek, távolitsd el azt a koponyát, nincs nyugtom tőle. Temessük el, nem tud nyugodni, mihelyest keresik. Kekem rettentően borzalmas. Nem akarom többé látni. Esetleg tedd máshová.

— Hogy gondolhatsz ilyet, Évi, — szólt nagyapánk, — ennek a koponyának nem szabad a földben elporladnia, nem szabad eltemetni, ahhoz nekem nagyon is drága és értékes. Eljöhet még az az idő, hogy oda adom nekik. De ha már nem hagysz nekem békét, holnap elmegyek Sulutz érsekhez és beszélek vele róla. Odaadom nekik a múzeumba megőrzés végett.

Többet is beszéltek még ezután, a miből sok mást is megértettem, például: a

második Schiller, Magyarország büszkesége, vitézség stb. Másnap a koponyát már elvitték a múzeumba. Erről gyakrabban is beszéltek a családban, de akkor ez nem érdekelt engem. Később, a mikor felnőttem, mint minden fiatal leány, én is rajongtam a költeményekért és sokat olvastam. Egyebek közt Petőfinek egy költeményét is elolvastam anyámnak, mire ő a következőket beszélte el nekem:

1849-ben, tizennégy-tizenöt éves leány voltam, mikor apám egy éjszaka a harctérről hazajött. Ez alkalommal sok mindenfélét hozott magával. Több kocsi állt udvarunkban minden őrizet nélkül, csak egy kis zsákot hozott be a tisztiszolga, s azt gondosan helyezték el egy sötét kamrában. Nagyon kiváncsi voltam, hogy vájjon mi lehet benne, bizonyosan valami nagyon értékes dolog. Kíváncsiságom már tetőpontjára ért, midőn belopóztam a kamrába, megtaláltam a zsákot, kioldoztam és belenyúltam abban a biztos hiedelemben, hogy drágaságokat találok. Először papirosra akadtam, ezt föltéptem, de leírhatatlan volt rémületem, mikor egy emberfejet érintettem meg. Eölsikoltottam ijedtemben és félelmemben, s félholtan vittek ki a kamrából. Ugyanazon éjszakán a fejet kifőzték és nagy vigyázattal gondozták. Többé már nem féltpm tőle, mert apám oly gyöngéden bánt vele, sőt nagy vonzalmat is éreztem a tiszta csont iránta a melyről apám számtalanszor nagy dicsőitéssel beszélt és melyet órákhosszat szemlőlgetett. Azt mondta nekem, hogy az volt ám az okos ember, én jelen voltam, mikor egy költeményét szavalta, s azóta szerettem meg őt, a minthogy a szép szellemet mindenki szereti. — Ig.v maradt a koponya a családban, mig bosszú idő múltán a balázsfalvi múzeumba kellett vándorolnia. Jó anyámnak e közlése után nem volt többé titok családunkban, hogy ez kinek volt a koponyája, mert nyíltan és igazán megmondta nekem, hogy „Petőfinek, a nemes .magyarnak feje volt.“ Ez a titok égette a lelkemet, s gyakran elbeszéltem már sokaknak abban a reményben, hogy illetékes embereknek a fiilébe is eljut, azonban senki sem törődött vele. Nagyapám előtt is szóba mertem hozni, de mindig elutasító választ kaptam. Néhány évvel halála előtt egyenesen megmondtam neki:

— Nagypapa, miért nem akarod megmondani, hogy Petőfi feje hol vanCsodálkozva nézett rám, s azt kérdezte:

— Honnan tudod te ezt ?

— Anyámtól.

A nagypapa hallgatott, én azonban folytattam:

— Hiszen a magyarok tisztelnének, szeretnének téged hálából azért, hogy ilyen kincset megőriztél nekik.

Az öreg erre mosolyogva mondta:

—- Csalódol, mert meglincselnének, a börtönben kellene meghalnom. Valóságos ujságháboru törne ki. Jóindulatú tettemet kegyetlenségnek minősítenék és elitélnének engem, mert osztrák voltam, elitélnének azért is, hogy miért hallgattam ilyen sokáig. Nem, ezt nem tehetem, mert öreg vagyok és én ágyban akarok meghalni.

Ezzel beszélgetésünk véget ért.

Családunkban nem is volt ez titok s nagyon sok embernek elmondtuk, sőt egyszer én egy üzletben is elbeszéltem bevásárlás közben a kereskedőnek, nemkülönben barátnőimnek is.

Az esetben, ha levelemet föl akarod használni, mivel a dolog most már komoly, szükség esetén az eskü szentségével is kész vagyok mindezt megerősíteni. Tsten veled! Szívből üdvözöl szerető nővéred: Ivánné, szül. Fischer Lujza.