Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz

Petőfi forradalmi költeményei.

A Petőfi - társaság „Koszorú“' jának junius havi füzetében érdekes tanulmányt közöl dr. J a n c s ó Benedek. Petőfi költészetének összefüggését a forradalommal tárgyalja. Hogy csakugyan behatóan és alaposan ir, megítélhetik olvasóink a következő mutatványból.

A februáriusi francia forradalom hírét a modern közlekedés gyorsasága meghozta jókor Magyarországba is, hol a nemzeti és általános szabadsági törekvéseknek újabb és erősebb lökést adott. He különösen nagy ha tást tett Petőfi lelkére mely legfogékonyabb volt a forradalmi eszmék , forradalmi törekvések iránt.

Ő kezdettől fogva nem sokat remélt a loya- lis és törvényes haladás lassú reformjától ; érezte, ösztönszerüleg sejtette, hogy a feudalisztikus állapotból való átmenetei a modern állami élet terére katasztrophák nélkül meg nem történhetik. Szelleme ez időben már bejárta a íejlődési processzus amaz útját, mely forradalomhoz vezetett és azért, mikor észrevette, hogy a forradalom szele Ausztria határain is áttört, hogy az olasz nemzeti és demokratikus forradalom Ausztria olasz tartományaiban is kiütött, lelkesedéssel üdvözölte e forradalmat és egy ódái szárnyalásu dalában a maga forradalmi rokonszenveinek Olaszországgal szemben erőteljesen adott kifejezést. Üdvözli az olaszokat, mint a szabadság dicső és szent katonáit, a megrémült zsarnokságot pedig Caesar-gyilkos, Brutus szellemével fenyegeti. A szabadság küzdelméből ő is reményt merit s a jövőben helyezett szilárd hittel mondja:

Eljő, eljő az a nagy szép idő,

A mely felé reményim szállanak,

Mint őszszel a derültebb ég alá Hosszú sorban a vándormadarak ;

A zsarnokság ki fog pusztulni és Megint virító lesz a föld színe.

A költő lelke belát a közel jövőbe, hallja a szabadság szárnyainak csattogását a magyar puszták fölött is; de keserű lélekkel látja azt is, hogy azok, kiknek kötelességük volna az emberi szellem ez uj irányát tettel üdvözölni, csak beszélnek, csak vitatkoznak hiú és elmúlt dolgok fölött. — Ezért ellenük fordul haragvó lelkének maró gunyjával az „Országgyűléshez“ cimü versében. Lelke unja a sok beszédet, melytől a hon meg nem él s azt a visszásságot, melyet a hon bölcs atyái a tényleges helyzettel szemben tanúsítanak. De nem csak gunynyal ostorozza a nagy beszélők seregét, hanem meg is mondja, mit kellene legelőször tenniök, hogy méltónak mutassák magokat az uj idők szelleméhez. Követeli, hogy adjanak a népnek sajtószabadságot, mert most :

A szellem rab : s ronda légbe fúl.

A szellem rab : mint a hitvány kutyát A ház végére láncba szoriták,

S láncát harapva tördeli fogát,

A melylyel védni tudná a hazát.

Itt a forradalmi irány már nemcsak a tartalmon látszik meg, hanem a külső kifejezéseken is. Az a nyers hang, azok a durván mérges szavak, melyekkel az idézett sorokban találkozunk, a forradalom szellemének harsogó kiáltásai. Itt már a kifejezésekben is a demokrata neveletlensége izén hadat az előkelő kiváltságos

„ «w« szónomDá- !

'badság geniusával, olyan emelkedett szellemű, huma- . as forradalom volt ez a március 15-ikei magyar forradalom. És Petőfi nemzeti dala valóban méltó alkalmi költeménye volt a magyar nemzet és a szabadság ekkor tartott'kézfogójának. Van valami fenséges erő és magasztos egyszerűség e dalbau. Mintha az öntudatra ébredt nemzet férfias lelke szólna önmagához és az emberiséghez a rhetorika minden sallangja nélkül. Mig Vörösmarty Szózata a pathetikus szónoklat hatását kelti fel bennünk, addig Petőfi Nemzeti dala a maga férfias erejével, gondolatainak és érzéseinek fenségével a legméltóbban tolmácsolhatja a nemzet nagy érzelmeit. Azok a concert kifejezések, azok az apodiktikus, ellentmondást nem tűrő ítéletek, melyek a költeményeknek oly nagy erőt kölcsönöznek, összeha onlitva a Szózat abstrakt és szentimentális frázisaival, föltétien elsőbbséget biztosítanak Petőfi Nemzeti dalának, s hogy mégis nem ez lett a magyar nemzet nemzeti éneke, hanem a Szózat, azt némely társadalmi-politikai külső körülményeken kívül fajunk sallangós ízlésének, bőbeszédű rhetorizmusának tulajdoníthatni. Petőfi dala azonban e korszaknak mégis nemzeti dalává lett s a Talpra magyar sokáig úgy csengett füleinkben, mint harcra hivó a nemzeti szabadság és önállóság mellett.

Alig mult el a nemzeti ünnepszerü forradalom, a kivívott eredmények fölött érzett boldogságától áradozó szív 1848 március lö-ke című költeményben ad kifejezést érzéseinek. A költő gyermeteg kedélye a korlátlan csapon- gásu öröm hangján énekli meg e nagyszerű tettét az ifjúságnak ; annak az ifjúságnak, mely híven az ui idők intő szelleméhez, a tettek mezejére lépett, hagyván az országgyűlést : hadd beszéljen régi szokása szerint nagy sikeretlen.

Amint azonban a megnyert szabadság mámoros órái eltűnnek, kezd eltűnni a költő optimismusa is, helyet adván ama pessimisticus érzéseknek, melyeknél fogva a költő tudva, hogy ezután jön még a megpróbáltatás napja, kételkedni kezd, váljon a nemzet érdemesnek fogja-e mutatni magát a megnyert szabadság élvezésére és képes lesz e a további jogok kivivására ? A költő sejti és hirdeti a közelgő nagy napokat: Kemény szél fuj, lángra kap a szikra, Vigyázzatok a házaitokra,

Hátha mire a nap lehanyatlik,

Tűzben állunk már tetőtől talpig.

Azután a szabadsághoz fordul az ima és hódolat ama sajátságos hangján, mely a szabadság után epedő költői lélek természetes kifolyása. Elmondja, miként kereste az emberiség a bujdosó szabadságot, mig végre az elérkezett, elfoglalta királyi székét; most trónusánál ünnepelve állanak a népek, várván erőt s boldogságot kölcsönző pillantását. De a szabadság arca halovány. Miért? Talán a jövőtől félti koronáját ? Ne féljen ; mert csak mozdítsa meg zászlóját, ezernyi ezer ember siet megvédeni őt, vagy meghalni érte :

S ha elesnénk egy szálig mindnyájan, Feljövünk a sírból éjfél tájban,

S győztes ellenségepnek megint kell Küzdeni kisértő leikeinkkel.

De az imádság és öröm hangját a gúny és szemrehányás hangja váltja tel, mikor „A kir lyhoz“ cimü versében megtámadja a monarchiát és nyíltan kimondja, hogy nincsen többé szeretett király. Itt már a republikánus kebel keserűsége nyilatkozik a szenvedélyes szemrehányás hangján. Kijelenti, hogy őszinte szót fognak tőle kapni a királyok, mihez ritkán van szerencséjük. Ez őszinte szót aztán köszönje meg a király úgy, a hogy tudja ; börtönnel és akasztófával. Az ő szivében sem télelem, sem szeretet nincs; hiszen a szeretetet maguk a királyok semmisítették meg. Tudja, hogy csak egy szavába kerülne a világot fellázítani, hogy a népek a düh Sám- son-erejével rontsanak rájok; de nem akarja megkondi- tani a halálliarangot, mert erre nincs szükség; minek rázni a fát, hiszen ha a gyümölcs megért, magától is lehull fájáról. De később kénytelen belátni, hogy még nem olyan érett gyümölcs ez a királyság, hogy magától is lehulljon, különösen nálunk és ekkor „Készülj hazám“ cimü versében gúnyosan hívja ide Európa elcsapott királyait, mert hiszen ez a magyar nép dicsőségnek tartja, ha hizlalhatja a királyokat. A republicans dühével ront a királyoknak és kifogyhatatlan a királyság eszméjének ostromlásában. Szenvedélye nőttön nő, mig végre — hogy úgy mondjam — királygyilkolási mániává fajul!