Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz
HÁZ. TAR Kakas Marton levelei. CXXXI. Levél. „A ploermeli búcsú— „Eljegyzés lámpafénynél“ és a veszedelmes concurrentia. A fentemlitett búcsúval úgy vagyok, mint a Csíki székely, ki a Csik- dombjói búcsút annyiszor hallván emlegetni az ott történő jó mulatságok felől, ráhatározta magát, hogy ő is elmenjen oda; nem lévén azonban ismerőse ahelyt, senkise hivá magához vendégségre, étien került haza a szomszéd faluba; ott aztán felesége kérdésére, hogy milyen volt a búcsú, igy szól : „Papot láték eleget, éneket is hallék eleget, de biz én egy csepp búcsút sem láttam.“ Van ebben a dalműben is sok szép ének, sok szép zene, sok szép diszitmény; de magva semmi. Egy titokszerii románcz, a búcsújárók éneke; a többit mind sokszor hallottuk már, részint Meyerbeer saját operáiban, részint egyéb dalművekben; még a „Sevillai borbélyának is kellett hozzá adakozni; sőt Birchpfeiffer „Tücské“-nek is áldozatul kelle hozzáadni ismeretes holdvilági árnyéktánczát. Bele van szőve a zenébe kecskecsen- getyü, ásitáshang, didergésdal, vizomlás-zaj, mennydörgés, szélzizegés, kaszaköszörülés, a mi a jövő zenéjének bámulói előtt kétségtelenül nagy bra- vour, és a zenésziől, ki azt kivitte, nagy virtuozitás, hanem a régi módi emberek, kik azt nem kivánják a zenétől, hogy az a természetet photogra- phiázza, jobb szeretnének annál egy kis melódiát, a milyenekről „Zampa,“ „Borgia,“ „Norma,“ „Sevillai borbély,“ stb. emlékezetesek maradnak. Hanem hát azért a „Ploermeli búcsú“ hires darab marad, s valószinüleg behozza busásan azt az 5—6000 forintot, a mit az igazgatóságnak előlegesen rá kellett költeni. Úgy hiszem azonban, hogy a múlt szerdán szinre hozott tréfás Operette : „Az eljegyzés lámpafénynélsokkal hamarább ki fogja magát keresni. Két nevezetes dolog fordul benne elő, egyik : hogy egy drámai művészünk ebben az operában „énekel“, két énekesnőnk pedjg „játszik;“ mert a játékot nem igen tartották nálunk az opera kellékének. És még hozzá kell tennünk, hogy jól is játszanak; a fiatal művésznő, ki e genreben először mutatta be magát, ezúton kedvenczévé válhatik a közönségnek. A szinházat most mindenre jól látogatják, a közönség ellen nem lehet panasz; az igazgatóság iparkodik mindenkinek eleget tenni; Egressy kon- servatorium alapeszméjének kezdetével van megbizva; — aztán — meg egészen más levegő is kezd lengedezni, úgy, hogy én most már a nemzeti szinházat egy cseppet sem féltem. A színház belügyei innen onnan majd csak rendbejőnek; ha pénzünk nincs is sok, van a magyarnak hitele, több mint egész — Törökországnak. Hanem fel kell emlitenem a nemzeti színháznak azon viszonyait, melyek a külhatalinasságokra vonatkoznak, s a mikre nem árt koronkint egy egy felderítő gázvilágitást vetni. Budapesten a magyar nemzeti színházon kivül még van négy szinház; e négy utóbbi mind német. Ezek mind nemes Budapest városai helyhatóságának pártolása alatt állanak. És énnekem ez ellen egy szavam sincs. Budapest városának németajkú közönsége nem fér meg egy szinházban, építsünk neki nyolezat! Ha a városi közönség birtokos és adófizető részének többsége úgy kívánja, subventionáljuk mind a nyolezat; s ha Budapest polgársága úgy óhajtja, hogy e sok német szinház mind vetekedjék fényben és művészetben a kerepesuti magyarral, markoljunk a házipénztárba : arra való a communalsteuer. — De nem igy állnak a téi.yek! A budapesti német közönség annyira elfér egy szinházban is, hogy az is csak úgy kong az ürességtől; a pesti házbirtokosok igen nagy többsége magyar és magyarérzelmü polgár; s a budapesti házipénztárak állapotja egyátalában nem óhajtja a civilisatio e nemű költségeit beprotokollálva látni. És mégis négy színháza van Budapestnek német, és csak egy magyar. Ebből először is az a baj származik, hogy Buda városában magyar színművészet soha meg sem szállhat! nemhogy megtelepülhessen. Tavaly a budai közönség kivánatára folyamodott Molnár, vidéki színigazgató, csak tizenkét magyar előadásra való engedélyért; megtagadtatott tőle. Miért? Az illető hivatalnok, akkoriban Budapest Geszlere, ezt mondá; „majd persze! „DieKerls“ mégBudán is gyökeret akarnának verni!“ Tehát a Kertnek, a magyarnak, nevezetes dolog volna még Budán is gyökeret verni. A folyamodót utóbb fenyegetőzve kergették ki az illető hivatalból. A nemzeti szinház igazgatósága évek óta koptatja az illetők küszöbeit avégett, hogy engedjék meg neki egy magyar nyári-szinház épithetését; még eddig mindenünnen elutasittatott vele. Ugyanakkor német nyáriszinházat emeltek kettőt! A pesti német szinházat részvények utján igyekeznek fenntartani, ugyanakkor a nemzeti szinházra nyitandó országos adakozástól megvonják a nyilvánosságot. Nagy zajt csináló külföldi szinmüvek előadását a német szinpadon megengedik, a magy arban betiltják, s csak akkor hajlanak rá, mikot amott már végkép el van koptatva (igy történt a,,Kavennai viador“- ral, melyet a magyar színpadról azért tartóztattak vissza, mivel a magyar közönség majd mindenütt, a hol e szó fordul elő „germán“, azt fogja érteni „magyar“, s e helyett „római“' ezt, hogy „osztrák“). Végre a pesti német szinházat Pest város helyhatósága magához váltotta a részvényesektől, ugyanakkor pedig a nemzeti szinházra vetett adó 1851. óta négyszerezve lett; a mi a tagok fizetéséből egyszerre levonatik.De volna hát legalább Pest város tanácsa maga a vállalkozója a német színházaknak; de nem azt teszi, hanem keres maganak egy tapasztalatlan fiatal embert, ki nagyravágyá- sától ösztönözve, s vagyonosságában bizva, aláírjon egy szerződést, mely őt kötelezi a legnagyobb áldozatokkal járó erőfeszítésre, építkezésié, beruházásra, fényes kiállításra, operaszervezésre, pusztán azon dicséretes végczélért, hogy az egyesült német színházakkal azt a „solo“ kerepes-utit alól lehessen keriteni. A dolognak kimenetele persze az, hogy a nagyravágyó fiatal igazgató egy jó csomó elölt pénznek az árán megtanulja azt, hogy Pest városa közönsége még négy szinház által sem gerraanizálható, s igyekszik ezentúl takarékosabb lenni : a pesti kerepesi szinházat persze meg nem buktatta; de az erők árverelésével mégis csak okozott nehány ezer forintnyi fölösleges kiadást. Ilyenek a mi viszonyaink a pesti német színházak irányában. Egyfelől megvonják tőlünk a concurrentia minden helyeselhető eszközeit, letiltanak a jogos térről, másfelől szüntelen uj meg uj concurrentiát támasztanak ellenünk, eszközt nyújtanak, tért nyitnak az ellenünk való küzdelemre; sőt még áldozatokat is — nem hoznak ugyan, de csábítanak ahoz a s ént munkához, mely a német elem túlsúlyra hozását a magyar felett művészeti téren is bekoronázza. Reméljük, hogy miután e nemes törekvés alól minden téren ki van rántva a gyékény, ez utóbbi is elcsendesül. Mi nem vagyunk a concurrentia ellenei, s ha egykor négy magyar szinház fog Budapesten a kerepesutczaival versenyezni; szót sem emelünk ennek a védelmére. Kakas Márton. Adatok Petőfi halálához. Ugy-látszik, kutatásaink, több lelkes hazánkfia szives közremunká- lásával mégis czélhoz vezetnek. Minél többen szólnak a hivatottak közöl a tárgyhoz, annál közelebb jutunk az eredményhez. Minden arra mutat eddig, hogy Petőfi halálát illetőleg Lengyel József urnák mindjárt első felszólalásunk alkalmával közlőit előadása (III. szám) járt legközelebb az igazsághoz s ha van még némi homály, ez leginkább a költő „külön sirját“ illeti, melyet múlt alkalommal Gobóczy Károly ur emlitett. Ezúttal három tudósítással szolgálhatunk, melyek mindegyike a IV. helyen közlött névtelen kolozsvári levél azon állitásának czáfolatával foglalkozik, hogy a levél Írója Petőfivel „a segesvári csata után“ találkozott; s ezáltal szintén a Lengyel ur adatait támogatják. E levelek irói teljes avatottsággal szólnak a tárgyhoz : VIII. Barabás Károly második levele. MárkosTalva, nov. 12. Petőfinek Segesvár alatt történt halála feletti hitem várnégyszögét, a Kolozsvári levél nyitányának olvastával örömemben szinte feladóm, de tovább olvasva, már a negyedik s azt követő sorokban — daczára a tisztelt szerkesztőség azon megjegyzésének, hogy legkisebb oka sincs az iró hitelességén kételkedni — oly állítások merültek fel, melyek eleven emlékezetem, s falumbeli Mihály Elek barátom jegyzései szerint, az akkori időben történtekhez, nagyon hűtelenek — vagy hogyis fejezzem ki magamat, hogy az irót meg ne sértsem? kitől, ha valami nagyur lesz, kétszeresen kérek enge- delmet, egyszer, hogy rangjához illőleg nem czimzem, másszor azért, hopy vicefrájter létemre állítását megczáfolni bátorkodom. Bármily körülmények közt élünk a jelenben, a tárgy méltósága igéayli, hogy nevünket ne titkoljuk, midőn tanuképen nyilatkozunk, mert itt csekély véleményem szerint, nemcsak az a kérdés, mint más vitatkozásoknál, hogy mit mondunk? hanem az is, hogy ki mondta? Midőn a kérdéses levelet elolvastam, a magyarnak azon nemes tulajdona jutott eszembe, hogy a kit igazán szeretve tisztel, azért élni halni kész, s ha hallja, hogy nincs többé, azt semmiképen sem akarja elhinni. — így vagyunk a közelebbi legnagyobb magyar halottunkkal is; országosan sirattuk meg s temettük el, mégis azt hiszik 3okan, hogy él, s helyette szegény öreg inasát lőtték meg. — így vagyunk Bemmel is, rég nyugszik már, mégis azt hiszik sokan, hogy az a hires Garibaldi nem lehet más, mint Bem; mert csak őt nem járhatta a golyó. — Ezen kegyelet csalta meg talán a kolozsvári levéliró emlékezetét is, s szorittatott kezet a segesvári csata után, Petőfivel, — mely eset ha valósággal megtörtént, az a segesvári csata előtt volt, mert akkor nemcsak a kolozsvári levéliró, hanem mások is sokan láttuk, hogy elutazott. De nem fárasztom a tisztelt olvasó becses figyelmét az efféle kitérésekkel, a tárgyhoz szólok, még pedig nem hallomásból — mint ezt a minap tevém, — hanem mint a Bánságból Erdélybe a Borgói táborhoz visszaparan- csolt, s 1849. évi julius 22-ik napján Szász-Régenbe a Damaszkin ezredes parancsnokságához megérkezett, s másnap, azaz 23-án a Régeni hídnál ágyu- fedezeten volt Mátyás-huszár század őrmestere. — Ezen nap máig is eleven emlékemben van, mivel akkor oly időtöltésbe elegyedtem volt, hogy a szórakozás közben csákómat is ott felejtettem. Szász-KégentőlErdő-Sz.-György felé hátráltunk, innen julius 26-ik napján (s ezt jól megjegyeztetni kérem), Vásárhelyre megérkeztünk; — másnap, volt királyi táblai ülnök mlgs Bállá Mihály urnái tisztelkedni jártam, (mint a kinél három évig irnokoskodtam volt). A tisztelt ur igen szivesen fogadott, s a közelebbi vasárnapra ebédre parancsolt, de én — minthogy nem tudhattam, meddig lehetünk Vásárhelyt, nem Ígérkeztem, mire azt mondta: „nohát minden nap jőjön hozzám ebédre, mig itt lesznek!“ — Használtam is az alkalmatosságot s vasárnap is, azaz 1849. julius 29-ik napján is ott ebédeltem. — Ebéd után az utczára kimentem s más két bajtársammal találkozván, holmiról szótváltottunk; egyszer csak Víl. %, *
