Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 17-es doboz
4 PESTI HÍRLAP 1933. márcins 14., kedd. EGY SI-CSALÁD NYOMÁBAN. — Sí? — kérdezi megbotránkozva az olvasó. — Bát ki sizik olyankor, mikor elolvadt a hó? Hasonló kérdés járt nekem is az eszemben tegnap a Szénatéren, a hűvösvölgyi villamos megálló vaskorlétai között. A nap szikrázva sütött a Vízivárosra s bár az északi szél nagyokat csipett közben az ember arcán: köröskörül a legárnyékosabb háztetők se őriztek annyit a tél hermelinjéből, amennyivel egy szánkó beérte volna früstökre. A tél illúzióját nem is a hó keltette, hanem egy sítalpakkal megrakott család. Egy si-család — ha szabad a sportszótár kifejezéseit ilyen zabigyerekkel szaporítani. Gőgösen álltak a járdamező szélén s várták a villamost. Elől az apa: egy második Tarasconi Tartarin, aki oroszlán helyett havat megy vadászni a budai hegyekbe. Nagy has, rövid pecsétes viharkabát, széles deréköv, benne termoszüvegek, rejtélyes kulcsok, vésők és srófhuzók akasztói s hátul a vállon a puska: a két sítalp. Azután a mama. Kilencvenöt megérdemelt kiló — bokáig feszes baka-nadrágban. Napfogyatkozást érdemlő látvány! A nap cl is bujt egy zsebkendő nagyságú felhő mögé, úgy látszik, nem akarta látni, hogy az ilyen kacér szülőktől milyen gyerekek származhatnak. Rosszul tette. Ibolya •— igy hívták a leányt —, maga volt a téli szivárvány. Narancssárga ujjas gazdagon meghintve kék. zöld és rózsaszín virágokkal, — alatta tubákszinü salavári, melyet a néhai török szultánok bordó selyemzsinórja között a szögestalpu cipőkhöz. Haja a csövesedni kezdő csemegekukoricáé. Ajka egy vérengző tigrisé — gazellaevés után. Oh, és a tartása! ... Istenem, hogy is kezdjek hozzá! A vállát fel- görbitette, a derekát leeresztette, a keresztcsontját behúzta, a csípőjét kidüllcsztette —. hogy mire a bokájáig jutott, éppen háromszor szédült el az ember. — Másként Alfréd, az öccse. Rajta már nem volt semmi nagyvilági. Egyszerű kamasz volt. Ripacsos arccal, egészséges, duzzadt orral s határtalan természetességgel. Amikor megszólalt, mintha ráspolyt húztak volna végig a villamos síneken: — Apa! Jól zár a pofavasad? A „pofavas“ — szakértők szerint — igen fontos része a sí lécének s a családfő mégis olyan gyilkos pillantást vetett Alfréd fejére, azután a lábára, azután külön a hátán telvő sítalpakra, hogy a megnézett fej és négy talp jónak látta az anyai talpak védőszárnyai alá húzódni. — Szenzációs, hogy áll neked ez a nadrág, mama! — Tetszem? — mosolyog vissza a mama, köny- nyedén megemelintve a két liszteszsák közül a nehezebbet. — Ha nem volnál az anyám, becsületemre feleségül vennélek. Szerencsére megérkezik a 81-es villamos. A család felkászálódik, én utánuk. Nem vissz arra az utam, de most már velük mennék St Moritzig is azért a látványért, amit ez a kirándulás ígér. A villamos robog, a családtagok önelégülten szemlélik magukat és, egymást, az apa összeráncolt homlokkal néz ki az ablakon. — Szenzációs gondolat volt a fölszerelést Félix bácsiéktól megvenni —- mondja Alfréd. — Nem az volt a szenzációs — szól közbe a mama —, hanem hogy ennyiért adták. — Bach! Egy hét múlva úgyis lepecsételték volna. — Hallgassatok! — súgja bőszülten a családfő. — Fogalmatok sincs róla, hogy kell ilyénkor viselkedni. — Mi az, Róbert? Te reggel óta nem csinálsz egyebet, csak veszekszel. Mi bajod neked? — őrültek! — sziszegi az apa, egyik öklével Alfréd, másikkal a mama orra alatt hadonászva. — Hát mi szükség azt egész Budapestnek tudtára adni, hogy ma van rajiunk először ez a fölszerelés?! A villamos megáll . . . Végállomás . . . Leszál- lunk . . . — Apa! Felcsatoljuk? — kérdezi fehér ajakkal Alfréd. — Ostoba! Hát nem megmondtam, hogy a Dúz- nófőig gyalog kell menni? — És hol az a Disznófő? — áll meg két botra támaszkodva a mama. — Tudom is én. Valahol az Anna-kápolna alatt. — És hol az az Anna-kápolna? — Biztosan a Disznófő fölött. Megyünk szótlanul a hegynek. Elől az apa, hátul a mama, én húsz lépéssel a mama után. — Apa! — csavargatja a nyakát Ibolya. — Én itt nem látok sehol havat. — Hát aztán. Ha nincs hó, legfeljebb visszafordulunk. — Micsoda?! — kiáltja, feje fölé emelve mind a két kerekes botját a mama. — Róbert! Te képes volnál visszafordulni?! — Hagyjatok nekem békét! Mindennel engem abajgattok! Hát mi vagyok én? Hófaragó? Igenis visszafordulok. Ha nincs hó, hát nincs hó! — Apa! Hó! Hó! — ordítja Alfréd. Csakugyan ... a kapaszkodó baloldalán, egy nyárfáktól védett árokparton felbukkan a keresve keresett hó. Olyan seíyemfehér, mintha valami da- masztabroszt terítettek volna halványzöld gyepre. — Éljen! Éljen! — sikoltozik Ibolya. — Ez kevés! — mondja sebesen az apa. — Feljebb még több van! — jelenti boldogan Alfréd. — Hm . . . Megálljatok! ... — törli meg verejtékező homlokát az apa — Talán mégis elég lesz... Alfréd, Ibolya... Ne tovább ... Kezdőknek veszélyes a sok hó! A család hirtelen elhallgat, mint a dunna alá dugott ébresztő óra. Szorongva pillantanak a hóra, azután egymásra, azután apára. Arcuk csupa habozás és tanácstalanság. — Róbert! Kösd hát fel a talpaidat! — Én kezdjem? — dörmögi kedvetlenül az apa, — Érdekes! Hiszen te voltál legénykorodban si- bajnok. — De ez a hó túlságosan puha. — Inkább kemény! — rikoltja Alfréd. Olyan, mint a csont! — Annál rosszabb. A fagyos hó nem alkalmas a sízésre. — Apuskám! — könyörög Ibolya. — Tegye meg, édes! — No, apa... igazán. .. — siránkozik Alfréd. •— Róbert! — mondja figyelmeztető hangon a mama. — Soha többé nem, hiszek neked! • ' Hiába... Még, kell lennie!. . . Szegény apa félfohászkodik s rááll a kölcsönvett talpakra. Mialatt Alfréd és Ibolya szorgos kézzel kötik a lécet alatta, olyan arcot vág, mint Leonid ász halálraszánt katonái. Előre — a becsület nevében! Még egyszer körülnéz, mielőtt a hóra lépne. — Milyen szép is a világ! — Azután elindul — siklik — rohan — karikázik orral, fejjel, égig csapkodó botokkal, hanyatbűmlok be egyenesen az árokba. — Apa! — Róbert! — sikoltoznak a parton. — Ne arra! Könnyű azt mondani, hogy ne arra, mikor a megveszekedett talpak teljes erővel azt követelik, hogy de bizony arra! Arra, amerre a hó visz. ■MSHBsaaaasassesM Az árokból hatalmas orditás hallatszik: — Se* gittig! — De hát legalább kelj fel! —• sopánkodik « mama. — Hogy keljek fel?! Nem engednek ezek a nye* morult izék! Összeakadtak! — üvölti az árok fenekén! egy emberi szörnyeteg s kínjában hol hasra fekszik, hol oldalt fordul, hol négykézláb fetreng a feltúrt hóban, mint a meglőtt vadkan. Közben kifordítja a bokáját, a saját orrára tapos, a térdén gubbaszt s az átkozott talpak még mindig nem eresztik egy tapodtat sem. — Mit bámészkodtok? Inkább szedjétek le a papucsaimat! Ezek a hitványságok is csak a te feltűnési vágyadnak kellettek! Igen, te akartad magad mindenáron nadrágban mutogatni! Hatakós nadrágban! — Hazugság! Nem te mondtad mindig, hogy ifjúkorodban síbajnok voltál? Gyönyörű bajnok! Most már tudom, miért nem akartál soha kijönni, mik« esett a hó! Hát ezek bizony súlyos leleplezések voltak s ha fásukat csak öregbítette, hogy a kalodába szorul* apát utoljára is muszáj volt lábakkal fölfelé hanyatt-1 fektetni s ebben a legkevésbé se méltóságos helyzetben szabadítani meg az óriásoknak való korcsolyáktól. — Végre! — sóhajtotta a saját lábára állva szegény ember. — Adjatok valamit ennem! —- Hogyne! — mordult rá a mama. — Egy pillanatig se maradunk ilyen életveszélyes helyen! * A Szénatéren véletlenül újra találkoztunk. Az én embereim éppen a 4-es villamosra szálltak fel. Hangosan, frissen, jókedvűen. — Soha ilyen sípálya nem volt a Jánoshegyen! — dörögte Alfréd. — Apa szaltói szenzációsak voltak! — mondotta büszkén Ibolya. — A legszebb téli sport! — lelkesedett a mama. — A legszebb... — dörmögte az apa s utánozhatatlan mozdulattal igazította meg hátán a sítalpakat _________ Maróthy Jenő. B r. MacseU és Korosec ellen megindítják a bűnügyi eljárást. Belgrad, márc. 13. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata7) Úgy látszik, hogy a kormány legújabban erélyesebben szándékozik üldözni mindazokat, akik az utóbbi időben aláírtak vagy terjesztettek oly nyilatkozatokat, amelyekben Jugoszláviának szövetséges állammá való átalakításáról volt szó. Most már nem éri be a kormány azzal, hogy kényszertartózkodással sújtotta dr. Macsek Vladimírt, a horvát ellenzék vezérét és dr. Korosec Antalt, a szlovén néppárt fejét, hanem megindította ellenük a bűnvádi eljárást is.' Dr. Macsek ellen, akit — mint jelentettük — e hónap 11-én Belgrádba vittek a rendkívüli államvédelmi bíróság börtönébe, az államvédelmi törvény 3-ik szakasza alapján, a fennálló államforma elleni izgatás miatt, indult meg az eljárás. Dr. Korosecet egyelőre meghagyják kényszertartózkodása helyén, Vrnjac'ska- Banján és ott hallgatta ki a vizsgálóbíró. Dr. Korosec kijelentette, hogy nem Ő az úgynevezett laibachí nyilatkozat szerzője, majd megjegyezte, hogy az állam- védelmi bíróság előtt semmiféle vallomást nem hajlandó tenni. Államszövetségi mozgalmakban való részvétel miatt vasárnap a hercegovinál Mostarban letartóztattak óO horvát embert, köztük Barisa Smol- jan volt Radics-párti képviselőt is. Alakok a falumból. Irta: Pahots József. Akkoriban egy országúti házban laktunk. Sárgára meszelt régi épület volt, elöl az utcára nyitott tornáccal, amelyet vastag faloszlopok tartottak s a padlója vörös téglákból volt kirakva. Előttünk vezetett el a gyulafehérvár—szászvárosi országút, amelynek életét én, a hatéves gyerek, mindig nagy izgalommal figyeltem. Különös fantasztikumban kavargóit le előttem az országút élete. A szekerek, amelyek messziről jöttek és tovamentek, mindig valami titkot vittek magukkal s én sokszor magamban egész történeteket éltem végig. Örökösen ott lógtam a tornácon, amely nyáron liüs volt és amelyről az utcára tégla- lépcsők' vezettek le. Ha erre a házra gondolok, az orromban égett kukorica szagát érzem. Ez onnan van, mert alig néhány száz lépésre tölünk kőfalakkal körülvéve, de örökké nyitott, óriási kapuval ott terpeszkedett a Glüok-féle szeszgyár. Még mindig látom magam előtt a végtelen magas gyári kéményt füstsapkájával, kormosán. Sokszor nyújtogattam a nyakamat, hogy megbámuljam a sötéten, gyászosan bodrozódó füstöt, amely aztán szétoszolva kékes fátyolokban húzódott el a Maros völgye felett. — Borvizet tessék! Borvizet tessék? — visszhangzik a fülembe ma is egy elnyújtott kiáltás s már futok le a téglalépcsökön és megbámulom a kóberes székely szekereket, amelyek halaványzöld üvegekben viszik a borszéki savanyu vizet végig. a hegyes-vőlgyes világon le Aradig, sőt még azon is túl. Kocognak a lovak, a bakon ott ülnek a feszes, fehér szörnadrágos, kajlán lecsüngő bajuszu góbék és invitálják a vevőket. — Istálom, nem drága. Két krajcár egy cilin- deres üveggel. Szalad ki az anyám és vesz is nehányat belőlük Milyen nagy világot látnak, gondolom magamban és sokáig elnézek a púpos fedelű, elzörgö szekerek után. Egy napon az egyik elkocogó székely szekeres megáll a házunk előtt, megvakarja a füle tövét és tisztességtudóan megkérdi az anyámtól: — Tekintetes asszony, hol van itt a doktor? — Miért bácsi? — Ahajt a saroglyábán egy urféle beteg, doktorhoz kéne vinni. — Mi baja? A süly tudja. Az országúton találtam, Ma- rosvásáralján innen. Az árok szélén ült s ebben a kánikulában úgy rázta a hideg, hogy az én hátamba is beállt tőle a hideglelés. Hátég fölvettem. Én kíváncsian álltam lábujjhegyre és bekukkantottam a kóberes szekér homályos belsejébe. Egy hosszú, fekete hegyesszakállu férfi ült benne. Összekuporodva, féltesttel a borvizes üvegek közt és lankadt fejjel dőlt a szekértetö belső falának. A sápadt, finom, szenvedő arca szinte világitott a homályban. — Szén majdnem félholt szegény ... — sajnálkozott az anyám. — ügy mutatkozik, hogy sárgasága van. — vélekedett a góbé. — Menj hátrább! — tolt el ijedten az anyám a szekértől. Már nem emlékszem, hogy és mint történt, de az bizonyos, hogy az országúti beteg hozzánk került. Ott feküdt heteken át a tiszta-szobánkban. Súlyos láz gyötörte, önkívületben, zavaros szemmel bámult szenvedő finom arcával folyton maga elé Senkit sem vett észre közülünk. Az apám aggodalmasan mondta az anyámnak: — Még meg talál halni s azt sei tudjuk, ki ijafija? Én sokszor surrantam be a félhomályos betegszobába és a sarokból megbabonázottan néztem fekete hegyes szakállát, amely már hosszabbra nőtt. Ki lehet? Merről jött, hova akart menni? Furcsa történeteket eszeltem ki a hatéves fejemmel. Egy délután zavaros tekintete rám fordult. Sokáig nézett s én moccanni sem mertem. Jaj, mi lesz? Aztán rekedten megszólalt: — Hol is vagyok én? Szepegve motyogtam: — Az édesapáméknál. Elmosolyodott, amitől felbátorodtam és elkezdtem kotyogni a székely szekeresről, aki idehozta, aztán mindenféléről. Nem hagytam ki az iskolát, amely már nagy esemény volt életemben, hiszen kijártam már az első elemit, beszéltem Priku- licsról, a faluvégi bolondról, Haneszröl, a tótról, Krisztina urfiról, a csizmában járó és szivarozó kisasszonyról, aki a patak mellett lakik, a Marti- nuzzi-kastélyról, ahol olyan kitűnő búvóhelyek vannak a pincékben, az anyámról, aki azt mondja, hogy belőlem püspöknek kell lenni és az lesz a legboldogabb napja, amikor kezet fog csókolni a fiának. — Hát te.mi akarsz lenni? — kérdezte hirtelen a fekete szakállu ember. — Tüzoltóföparancsnok! — feleltem fölgyult szemmel. — Helyes pocok vagy, te verébszáju . . . — mondta mosolyogva. — De te költő leszel. — Ettől megriadtam. Fogalmam sem volt róla, hogy mi az és sirósan mondtam: — Nem, nem akarok az lenni! Ezen nevetett: — Hát ebben igazad lehet. Akkor légy egyetemi tanár! Az nagy ur. Ez már jobban tetszett. Aznap az édesapám sokáig ült benn a tisztaszobában a beteggel négyszemközt. Este a vacsoránál aztán félfüllel elcsíptem, amint az édesanyámnak elmondta: — Most már tudonj, hogy hivják. Valami Gi- dóíalwnak. Nagyon megköszönte, hogy nem hagyí
