Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 17-es doboz
A M llVtKA 6 A nemzetifyiSFés agrármunliája Irta: Csík József A nemzetgyűlés tagjainak részéről sokszor elhangzott az a felfogás, hogy i régi 'parlament tiz év alatt sem valósított meg annyi reformot, mint amennyit a nemzetgyűlés egy év alatt. Főleg mezőgazdasági téren csak úgy öntötte a törvényeket. és rendeleteket. Bár a közmondás szerint a megholtakról nem illik mást, mint jót vagy semmit mondani, a történelmi igazság kedvéért mégis erőt veszünk a kegyeleten és fontra tesszük a nemzetgyűlés agrármunkáját. Nem volt még nemzetgyűlés, mely elé oly nagy várakozással nézett volna az ország népe, mint a letűnt nemzet- gyűlés elé. Főleg mezőgazdasági téren vártunk tőle nagyon sokat. Hiszen r nemzetgyűlés tagjainak legnagyobb része agrárpárti programmal került s nemzetgyűlésbe s a földmivelésügyi tárcát kezdettől fogva agráriusok bírták. És vájjon mi lett a nagy várakozás eredménye? A nemzetgyűlés mindjárt kezdetének Kezdetén törvénybe iktatta a földreformot. Ezzel nagy várakozást elégített volna ki, azonban csak úgy, ha végre is hajtotta volna. Végrehajtásáról azónban annyira nem gondoskodott, hogy ma kevesebb parcella jut a szegény ember kezére, mint amennyi a törvény megalkotása előtt jutott. A mezőgazdasági egyeztető bizottságokat kétszer is megcsinálta a kormány a sajtóban — de egyszer sem a valóságban. Pedig erre az intézményre is oly szükség volna, mint a falat kenyérre. A mezőgazdasági bizottságok és kamarák létesítése is holtpontra jutott. Sok községben még meg sem alakították e bizottságokat. A kamarák székhelyeit ugyan kijelölték, talán már az elnökség is megvolna, de egyéb semmi sincs. A mezőgazdasági ingatlanok vagyon- váltságáról szóló törvény végrehajtása sem történik oly eréllyfel, mint amely- lyel kívánatos lemre. Az 1000 holdon felüli birtoknak eddig a hajaszála sem görbült meg, csupán a kis birtok és középbirtok rótta le a maga obulusait. íme az agrárius többségből álló nemzetgyűlés munkája mezőgazdasági téren. Amit alkotott, abban sincs nagy köszönet. Pedig még sok mindent alkothatott vohra, ha a nyugati ipari államok mezőgazdasági kultúráját csak megközelíteni is akarta volna. A közegészségügy terén óriási hiányok mutatkoznak a mezőgazdaságban. Sok birtokon különb a lóistálló, mint a cselédlakás. A rendezetlen lakásviszonyok következménye, hogy hazánk a tüdővész terén a többi államok között vezetőszerepet tölt be. Az anya és csecsemővédelem, a gyógyszerészet és orvosi kezelés országos kiépítése is elsőrangú feladat lett volna. A mezőgazdasági munkásbiztositás terén sem történt semmi, pedig itt igazán mélyreható reformokra lenne szükség. Égető szükség lenne a mezőgazdasági munkaközvetítés alapos kiépítésére, továbbá a munkabérnek szociális szellemben való rendezésére is. Mezőgazdasági téren bizony alig történt valami s ami történt is. végrehajtás hiányában, mit sem ért. Ezért elsősorban a nemzetgyűlés kisgazda- pártját tesszük felelőssé, mint amelynek legfontosabb feladata lett volna a mezőgazdasági szociális törvényhozás megválóatása. Reméljük, hogy a következő nemzetgyűlésbe olyan emberek fognak bekerülni, akiket nem a csizmájukról, hanem a tetteikről ismerünk meg, hogy a föld népének képviselői s akik a múlt mulasztásait jóvá fogják tenni. '• ***" | awéi» \ főváros, orfeum „‘S'“ ma és mindennap Kossary *-mmv és Király Ernő vondegleliépte pontban 8 _____órakor. Az előadás yg8 órakor Kezdődik. M e ad,a el ékszerét, 5* Äiä lAM&flíft ékszerüzletben uUÖI-ul á. Calvm-tei UHIWÜUn mellett, — Aranyat, ezüstöt, Driiiiansi nsmmsmm régiségét legmagasabb árban veszek. üasá/fiapi Irta fjarsányi Kálmán Xülh Ö Ieg6ár$yu6& tudomány 1922 február 19., vasárnap Valamikor azt hittem, hogy a filológus agyvelők végső kiszáradásának legbiztosabb jele az a bizonyos statisztikai táblázat, mely kimutatja, hogy valamely remekműben hány a melléknév, hány a kötőszó, hány a középrim és hány az alliíeráció. Mikor például, úgy húsz esztendővel ezelőtt egy, Az Ember Tragédiájáról irt félezer lapos könyvben megtaláltam ezt a statisztikai kimutatást, boldogan lélekzettem fel: ime, a magyar filológia eljutott végre a Nadir-pontig, amelynél alábbra már nem kerülhet, tehát a szellemi világ törvényeinek értelmében most már újra felfelé keli vennie az útját, mert lefelé már'nincs tovább semmi. Tévedtem. Megfeled keztem a nagy költők «olvasmány! ihlet-anyagának» gyűjtőiről, akik a szellemi tönkreaszottságnak e netovábbjával még hatszázhatvanezer né met filológiai mértfölddel vitték lejebb a Nadir-pontot a kötőszavak rettenthetetlen statisztikusainál. A lehetséges ihlet-anyag e szívós gyűjtőinek az a föladatuk, hogy ha például Petőfiről van szó, mindenekelőtt szórul-szóra betanulják összes munkáit az utolsó sorig, hogy ennek végeztével azutór.. nekifeküdjenek a világirodalom ama tájékának, amelyben a tanulmány tárgyává tett költő járt-kelt, olvasott vagy «esetleg olvashatott». Petőfi esetében tehát mindent el kell olvasniok, amit valaha 1849 augusztusáig magyarul, németül, franciául és angolul írtak, vagy e nyelvek valamelyikére lefordítottak. És amennyiben sikerül az Írásművek e millióiban olyasvalamit fölfedezniük, ami hasonlít Petőfi valamelyik képéhez vagy hasonlatához, akkor ezt a hasonlóságot mint. hatást sietnek kicédulázni és beleragasztani abba a rengeteg bélyeg albumba, amely, ha megtelik, hivatva lészen arra, hogy Petőfi türelmét és hangyaszorgalmát bizonyítsa, mely- lyel lelkének meztelen falát ezekből a tizezerfelől felcsipegetett, idegen falakról tördelt mozaikkövecskékből Petőfi leikévé rakosgatta össze. Ez a szörnyűség csak igy, bizonyítás nélkül leírva, úgy hangzanék, mint valami vad, korcsmái tréfa és én sokért nem adnám, ha csakugyan az is volna. De bizony keserves valóság ez, a magyar filológiai tudomány teljes tökéletes csődje. Mert ezúttal már nem is azokról a kapirgáló kis irodalmi bogarászokról van szó, akik telj£T szellemi tehetetlenségük tudatában menekülnek a duplanémet szemüvegen keresztül esetleg talán mégis tudománynak látszó pepecseléshez, hanem olyasvalakiről, aki úgy indult, hogy a magyar esztétika és irodalom- kutatás büszkesége, Péterffy Jenő örököse legyen. Horváth János hatalmas uj Petőfi- tanulmánya van előttem. Magát a könyvet még nem olvastam. Csak függelékét tanulmányoztam át, alaposan. Erről írok most, nem a könyvről. Csak arról a 78 kéthasábos lapra terjedő bélyegalbumról, amelyben a «közlendő adatok nagy része a költő olvasmány-ihletét igyekszik felderíteni, kijelölvén azon szellemi müveket, melyek Petőfire hatással voltak, vagy legalább is lehettek». Már ez a «voltak vagy lehettek».elárulja, hogy a mániákus teljesen maga alá gyűrte Horváth Jánosban a tudóst. Mert a tudomány vagy megállapítja, hogy a «Megy a juhász szamáron» egész bizonyosan Twist Olivér egy mondatának hatása és Dickens nélkül sohasem született volna meg, vagy ha ezt megállapítani nem tudja, hallgat. Csak a mániákus gyanúsít, a tudós nem. A mániákusnak azonban minden gyanús, ami Petőfi előtt látott napvilágot. És ha egy Óváry nevű emberke a Honderű 1843-iki évfolyamában beharangoz egy népköltési gyűjteménynek, mondván : «Kriza a nemzeti költészet szelíd virágai közé vadrózsákat kíván fűzni», — a mániákus kiszáradt agyának szálkái rögtön ragadozó karmokká görbülnek : — Holló ! a vadrózsa is vadvirág, Petőfi pedig azt mondja, hogy «A "természet vadvirága vagyok én !» , megfogtuk hát, innen vette; Óváry hatása Petőfire nyilvánvaló, Óváry beharangozó cikkecskéje nélkül ezt ugyan ki nem találta volna az a kiskunsági mészáros- fiú ! Az meg éppen lehetetlenség, hogy ez a legényke, csak úgy egészen magától, a maga fejibül levelet Írhasson az ő imádott Jankójának ; kezdje tréfásan, belemelegedjék, végül főiágaskodjék benne a lelke, mint egy gyönyörű harciparipa. Ki a fene hinne benne ma, az olvasmányi ihlet kutatásának aranykorában, hogy a világnak ezt a legtermészetesebben kicsur- gott verses levelét holmi Petőfi-kali- berii lélek Shakespeare «Coriolanus»-a, Vörösmarty «A bujdosók»-ja, Kerényi «Tengerszem»-e, Shelley «Ode to Li- berty»-je, Lenau «Glauben, Wissen, Handein»-je és Heine «Die Götzen Griechenlands»ja, meg «Sturm»-ja nélkül valaha is megírhatta volna I De nehogy’ azt tessék ám hinni, hogy sgy-egy vershez készült efféle jegyzék csak egyetlen esetben is teljes volna! Horváth János maga mondja, hogy «a másoktól már felkutatott adatokra csak akkor utalok, ha azokat kiegészíteni vagy szaporítani tudom s bizonyos, hogy még sok uj adalékot fog felszínre hozni a további kutatás». Természetes, hiszen a bogarászás már azóta folyik ebben az irányban, amióta ez a járványos agybaj Privatdozentiá- ból — a szerencsésebb latin népek, no meg a ragyogóan józaneszü angol elkerülésével — hozzánk jutott, s Horváth János sem böngészhetett még "tfsjte -mindent, amit azok itt-ott elha- gyogattak, mert utóvégre is több millió könyv, folyóirat, újság és egyéb nyomtatvány jelent meg Petőfi előtt, amit ő eredetiben vagy fordításban «esetleg olvashatott» s Horváth Jánosnak még jó párezer esztendeig kellene apró cédulácskáit gyűjtögetnie, mig gyöngéden egymás mellé ragasztga- tott bélyegsorozataira elmondhatná: immár teljesek a Nicaraguáim is, meg a Borneoim is. Megnyugtató, hogy Horváth János tanítványai, kik közül négyet név- szerint is fölsorol, folytatni készülnek ezt a mélyen és dicsőn tudományos íöunkálkodást. Hogyne 1 hiszen tudtommal még Hahn-Hahn Ida grófnő munkáit sem tanulmányozták át ebből a szempontból, pedig az nemcsak hogy a maga korának csaknem Beniczkyné Bajza Lenkéje volt, de arról is bizonyos tudomásunk van, hogy Petőfi ismerte, hiszen esztétikai ítéletet is mondott róla, irodalmi hangjára való célzással barátai körében nem egyszer Kappan-Kappan grófnőnek nevezvén. A múlt századbeli Írónők alkotásainak megőrzésére csodálatosan rossz a memóriám, a regény címét tehát másoknak kell majd ki- kutatniok, de arra határozottan emlékszem, hogy egyik munkájában közvetlenül az ablak alá egy zöldelő nyárfát állít, amiből kétségtelen, hogy Petőfi lelkében a «Szeptember végén» Kappan-Kappan Idióta grófnő szellemi csókjára fogant meg. Ezzel az én árvácska fölfedezésemmel persze csak laikus voltomat árulom el; a szakember szemében a bélyeg csak sorozatban ér valamit. Egy vershez öt-hat jorrás a minimum. Az én igénytelen háhnháhnidás mozaikkockámat csali megmosolyogja az a tudós igazi kutató, akinek már egy tucat ilyen mozaikkocka csörög a markában. Csörög, gyönyörűen csörög, tulcsörgi még Petőfi legdörgedelmesebb viharverseit is. Mert mi az én szeptembervégi magántudós-diadalom a Horváth Jánoséhoz képest, aki csak az «Egy gondolat bánt engemet» kialakítandó pontos származás tani képére máris tízenegy mozaikkockát gyűjtögetett Össze, \ bizonyára abban a hitben, hogy Pető- \ fittuiajdonképpen még az az egy gondolat sem bántotta, mert mire hetvenhétre szaporodik majd a most még csak tizenegy adat, ki fog derülni, hogy ezt az egész verset mások gondolták ki helyette, ő csak úgy csipegette föl innen-onnan, mint tyuk a tojásához való meszet. A petőfisandrológia eddigi megállapításai szerint ez a hitelesen Petőfi vérével is megpecsételt jósvers Saint-Juste, Béranger, Heine, Lukács Móric («Néhány szó a szocializmusról»), Shakespeare («János király»), Vajda Péter, Lenau («Stumme Liebe») Mikes Kelemen, Byron («Manfred» és «The Giaour») és Kerényi hatásának köszönhető. Egyet ezekből magam is kénytelen vagyok elfogadni és ez Mikes Kelemen 110-ik levele, melyben világosan és félreérthetetlenül megvan írva, hogy «a meggyuj- tott gyertyát nem kell tsodálni, h„ fogy». Képzelem Horváth János ha tártalan örömét, mikor ebben a mondatban megtalálta végre a régen keresett magot, mely Petőfi lelkében azzá csírázott ki: «Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, mely elhagyott, üres szobában áll!» Mert itt már csakugyan tudomány a tudomány. Petőfi gyertyát sohasem láthatott, hiszen Horváth János villanyos körték fénye mellett gyűjtögeti róla az adatokat. Azt pedig ugyan honnan is sejthette volna Mikes fönt idézett levelének olvasása előtt, hogy a meggyujtott gyertya fogy, mikor őmaga égvén, a másnemű égések fizikájával szakszerűen soha sem foglalkozott. Arra sincs semmi adatunk, hogy a gyertya-, mártás körüli dolgok, a faggyutan, ~ kanóc-isme, a zsiradékfölszivódás mértéke, a meggyújtás következményei, az okszerű koppantás elmélete stb., stb. valaha is komolyabban érdekelték volna. Amit róla ez irányban tudunk, csak annyi, hogy Debrecenben, mikor már egy tömésre való dohánya sem akadt, forró cseréppipája helyett a gyertya lángjainál melen- igette elgémberedett ujjait, hogy tovább írhasson. S ha kicsiny agya néni is érhette fel ésszel, hogy az égő gyertya fogy, valami gondolattalan állati ösztön-érzés mégis megsúghatta neki, hogy versével jó lesz sietnie, mert csodálatosképpen idegen és hazai írók- ■ ból és irócskákból összecsipegetett ver- sikéit valahogy mégis mindig befejezte, mielőtt gyertyamaradéka végképp csonkig égett volna. Nnnna, a keserves rézangyalát ennek a legbár- gyubb tudománynak, most pihenek egyet, mert még goromba találnék lenni. « Ismétlem, magát a könyvet még nem olvastam, bárha nem is oly régen még feszült várakozással néztem elébe, valami igen jeles lélektani elemzésnek sejtvén ezt a maga nemében páratlan vállalkozást. Csakhogy akkor még nem tudtam, hogy Horváth János az «olvas- mányi-ihlet anyag»-gyűjtésének tudományár ilyen ijesztő arányokban műveli. Mióta azonban azt a 156 hasábos «Függelék »-et áttanulmányoztam, elképzelni sem tudom többé, hogy e hatalmas kötet alkotójának a lángész természetéről tiszta fogalma lehessen. Pedig megadatott neki a szerencse, hogy akár két lángész természetét is eleven példában tanulmányozhassa. Adyval érintkezhetett, Bartók Bélával pedig szintén találhat módot az észrevétlen kísérletezésre. A genie a maga mesterségebeli kisebbeken a legjobb esetben is úgy néz keresztül, mint az üvegen. Nagy költőre lehet hatással egy kép, szobor vagy zenemű még akkor is, ha kisebbíoKu genialitást fejez is ki, mint a költő maga; az apró vagy közepes költők hatása nagy költőre azonban teljességgel elképzelhetetlen, mert azok minden szava úgy lepereg róla, mint hamvas gyümölcsről az esőcsepp. A maga- inesterségebeli kicsit nem veszi be a természete. Mégkevésbbé a közepest. Mozartról mondják, hogy végighallgatott egy szép misét, amelyet túos volt lekottázni. Hazament s emlékezetből leírta az egészet, énekkarostul, orgo- nástól,zenekarostul.Ez lehetséges. Mert az a mise, úgy tartják, remekmű. De lehetetlen, hogy ezerszeresen megismételve is a fülébe lehetett volna kalapálni egy XVIII-ik századbeli Zerko- Vitz-melódiát. Aki nem hiszi, próbálja
