Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

A „Pesti Napló“ tározója.

Petőfi Sándor.

(Visszaemlékezések.)

Irta: Berecz Károly.

Nyolczszázados életünk egy évtizede sem mutathat föl annyi szellemi gazdagságot, termékenységet, mint a jelen század negyediké.

A talaj, melyet az álmából felriadt nemzet hosszas küzdelme előkészített, gazdagon kezdett gyümölcsözni. A legnemesebb eszmék egész raja lepte meg e földet, melynek fiai páratlan hazafiui lelkesedésükben semmi áldozattól, semmi küzdelemtől nem rettentek vissza, hogy azoknak életet adjanak.

Mily emelkedettség a közszellemben, mily erős tettvágy a társadalom minden rétegében, mily erős mozgalom minden irányban, melyet hivatott s a nemzet bizalmát birt férfiak vezettek!

E »tüneményes időszak«, elején kopott szűrben egy beteges, a nyomorúságtól erősen megviselt fiatal ember kopogtatott be azon hatalmas irodalmi areopagnál, mely czégül az »A t h e n a e u m« nevet viselte. Bajzának, a különben is vasszigoráról ismert kritikusnak nehány költeményt adott át azon megjegyzéssel: hogy ha gyöngéknek találja, csak dobja tüzhe, semmi kíméletet sem óhajt.

Bajza a költemények egyikét sem dobta el, mind kiadta lapjában.

— Valami kóbor színész, kicsapott diák, vagy

más efféle

.......mondá Bajza azoknak,kik a megjelent

köl

temények írója iránt tudakozódtak nála, hanem az igaz, hogy Csokonai óta, magyar fül ily egészséges hangokat alig hallott ; ez a tisztaság könnyűség, törül metszett magyarság meglepő, e fiúból lesz még csak az igazi magyar poéta !

A fővárosban, a fiatal irói nemzedék ekkor még igen gyengén volt képviselve. Nehányan kik pengetni kezdtük a lantot s a folyóiratokban irálygyakorlatokat tettünk, jóformán nem is ismertük egymást; nem volt semmi központunk, fel voltunk oszolva a többi fiatalság, a juratusok közt. Irodalmi életről, irodalmi kenyérkeresetről emlitést is alig lehetne tenni. Igaz, hogy ekkor már az irók nem fizettek a kiadóknak honoráriumot, de a mit az irók a kiadók s szerkesztőktől kaptak, még nagyon is kezdetleges jellegű volt. Trattner Károlyi egy nyomtatott ivet

két p. p. forintos tallérral díjazott. Az »Athenaeum« is honorált, soronkint minden sort két, vagy három krajczárjával. Helmeczy a »Jelenkor« segéd-szerkesztőit 12 frt havi fizetéssel s ebéddel dijazta, de külföldi lapokat, melyekből dolgozhassanak nem tartott számukra ; a külföldet a kávéházakban kellett ös8zeállitaniók.

Ily viszonyok közt nem csuda, "ha Petőfi csupán bekukkantott Pestre, nem volt maradása, a mily nesztelenül jött, oly nyomtalanul el is tűnt. Egyikünk sem látta, egyikünk sem ismerhette meg.

Petőfivel az 1843-ki országgyűlés elején találkoztam Pozsonyban ; sovány, sárgás arczu, szenvedő alak, kopott ruhában, de azon nyílt lelkes tekintettel, mely az arczképén szemeiből felénk sugárzik.

— Petrovics Sándor poéta pajtásunk, ki az »Athenaeumba« is irt már nehány fáin verset.

E szavakkal Lisznyai Kálmán mutatta be Petőfit, ki Pozsonyban Fekete színtársulatánál keresett alkalmazást, de nem kapott mivel a kis színtársulat már ki volt egészítve. Lisznyai ugyan hatalmas pártfogásával biztatta, hogy ha szerepekre nem is, de súgónak bizonyosan szerződteti.

Petőfinek akkor Pozsonyban is igen nehéz s keserű napjai voltak. Szinészkedhetési reménye füstbe ment, s azon a nehány garason tengődött, mit az »Országgyűlési tudósítások« másolgatásaért kapott. Ennél pedig keserűbb kenyér aligha volt valaha az írástudó proletárok számára. Egy sűrűn beirott ívért, melyen a betűk menyisége is meg volt határozva, alig nehány garas volt a fizetés. Yahot Sándoré kiválólag az érdem, hogy Petőfi e nehéz hely- zetéből'menekülve, Pestre mehetett, hol munkát, s később Yahot Imre »Pesti Divatlap»-ja mellett alkalmazást kapott.

Az országgyűlés után Pestre jöttem én is. Pajtásokat keresve, a jurátosok szokott étkező helyére az »Aranykéz« be siettem. Az idő már délután három óra felé járt, az étterem egészen üres volt. Alig foglaltam helyet, egy fiatal ember zekében, magyar nadrágban, szeszélyes alakú kucsmával csörtetett be s az átelleni asztalnál, egy iratcsomót maga mellé dobva, letelepedett.

Borzas haját, még jobban felborzolva, fejétkét tenyerébe fekteté s merőn reám bámult.

— Hát te hol veszed itt magad, a ki erre meg arra . . . szólt kacskaringós kifejezésekkel czifrázva megszólítását. Nem ismersz ugy-e? Én Petőfi Sándor vagyok, szólt ültében fölegyenesedve s kezével színpadiasán mellére ütve. — Ide jer mellém! . . .

E szilaj üdvözlés kissé meglepett, kivált miután

első s mostani találkozásunk közt az ellentét nagyon kirívó volt.

Hja! de a pozsonyi napok óta sok viz lefolyt ám a Dunán. A szegény vándorszínészből azóta ünnepelt költő lett, ki felébredt önbecsérzetében, szokott egyenes, de kissé nyers modorával ekként tudatá velem, hogy kivel állok szemközt; s hogy ha akkor meg »tekintetes urazott« is bennünket, most már annak vége!

E találkozás óta jó pajtásokká lettünk. O szívesen pajtáskodott kor- és pályatársaival, de bensőbb barátságot — mint ezt többször meg is irta — nem kötött. Pedig annyi szeretet, s ragaszkodás, melyet pajtásai iránta tanúsítottak, egynémelyikét tán ez érzésre is érdemesitheté.

A »profanum vulgus« irányában pedig épen hozzáférhetlen volt. Nem hiába nevezte magát a »természet vadvirág«-ának, de magaviseletében, modorában csakugyan oly vad, tüskés és kérges volt ekkor, hogy a hozzá közeledni akaró visszariadt tőle. Mintha ez érintkezésektől saját, eredeti egyéniségét féltette volna, melyet a maga természetességében akart s fel is birt tartani. Egyenes volt mint a nyílvessző s hajthatatlan mint az aczél. És ily jellemmel a mi nyájas, illemes, alakoskodó, kétszínűségekkel s hazugságokkal saturált társadalmunkban csak folytonos összeütközésekre adott volna alkalmat. — Nem alkalmazkodott senkihez, szívességet nem fogadott el senkitől, átalában függetlenségét, eredeti egyéniségét minden áron megakarta őrizni.

A ki Petőfit csak e nyers, minden közeledést vis zautasitó modora után ismerte, a különben igen gyöngéd s mély érzelmű költőt nagyon is durva legénynek tarthatta. Még most sem állhatom meg mosoly nélkül ha eszembe jut: miként fogadta egy ismerősöm szívességét, melylyel ez Petőfi személyes ismeretségébe akart jutni, sőt azt hitte, hogy az által még le is kötelezi.

Petőfi Losonczon annyira széles jó kedvében volt, hogy eljöttékor szivén kívül, mit a »Szép varró leány«-nál hagyott, még úti táskáját is ott feledé. Pestre érve, könnyen fellobanó szive csakhamar megkerült, de útitáskája után várni kellett.

Egy kissé nehézkes modorú úri ember, ki szerencsétlenségére nem volt valami rokonszenves alak, később Pestre hozta azt, s Petőfinél bemutatva magát, nagy hosszadalmasan előadta mi járatban van s hogy mennyire örül szerencséjének, hogy azt a kis fáradtságot mily szívesen tette stb.

Petőfi végig nézett rajta s könnyedén bólintva fejével igy szólt;

— Én nem kértem föl az urat! Miért hozta el ? Vagy ha már elhozta hát küldje hozzám, vagy küldje vissza . . . vagy tartsa meg . .. mit bánom én!

S ezzel a kegyetlenül zavarbajöttnek hátat fordított.

A hires emberek átalában méltán panaszkodhatnak, hogy a hir s dicsőség mennyi alkalmatlansággal jár az életben. Az a mindenütt észrevétetés, hízelgő hódolás, lekötelezni akaró előzékenység, melynek utón útfélén ki vannak téve, s mely előtt még szobájuk zárt falai közt sincs biztos menedékük, nem csak hogy időrabló alkalmatlanság, de valódi kereszt, mely a hiressé léteit ugyancsak megkeseríti. A rósz vagy unalmas könyvet minden géné nélkül fére dobjuk, de az alkalmatlan, unalmas embert ily könnyen le nem rázhatjuk. Pedig nem tudom melyik ízetlenebb : a rósz könyv végig olvasása-e vagy az üres, unalmas ember társasága, melyet a társadalmi illem iránti tekintetből el kell tűrnünk.

Petőfit nem háborgaták a hírességnek ez apró bajai. Tüskés természetével tisztességes távolban tudta magától tartani az alkalmatlankodókat, és sem a társadalmi illemnek sem más efféle tisztes c imü hazugságnak nem vetette magát alá. A ki vagy a mi neki nem tetszett, azt egy pillanatig sem tűrte közelében. S jellemének ez apró vonásai nem csekély behatással voltak költészetének szeplőtelen eredeti kifejlődésére.

1843—44-ben már szép kis irodalmi körré csoportosult a fiatal irói nemzedék. Fő gyülhelyünk volt a Pillvax néven ismert, uriutczai juratus kávéház, mely később »forradalmi csarnok« nevet vett föl. Petőfi gyakran ellátogatott Pillvaxba, hol akaratlanul is oly jeleneteknek volt tanúja, mik költői becsvágyának méltán hízeleghettek. A költészet iránt fo- j gékony fiatalság, minden újabb versét — úgy szólva — hozsánnával fogadta. A lapot melyben megjelent, egymás kezéből kapkodták, s a költeményt a lelkesült hallgatóság előtt felolvasták, költőjét zajosan megéljenezték. Ez élő kritika nem csekély ösztönzéssel is volt reá, hogy a megkezdett utón haladjon.

S itt meg nem állhatom, hogy az akkori fiatalságról pár szóval meg ne emlékezzem. Olyan volt az, milyet a magyarok istene csak jó kedvóben teremthetett. Egymásközt a barátságot, testvériességet, lovagiasságot a legszélsőbb határokig, az önfeláldozásig s az utolsó falat kenyér megosztásáig kiterjesztve : oly testületet képeztek, mely a nemzet hazafias küzdelmeiben, szabadelvű törekvéseiben jelentékeny tényezökint szerepelt. Mig a haladás ünnepelt zászlóvivői, a szabadelvű eszmék előharczosai, a honszeretet apostolai, lelkesedésükre, rokonszenvükre s mint a .közvélemény hangadóira, támogatásukra bizton számíthattak : az ellentáborbeliek a fiatalság soraiban oly erős phalanxra találtak, melyet semmiféle megvesztegetéssel, magas kegyosztogatássul meg nem törhettek.

Mily mulatságos volt midőn az illető körökben felmerült azon eszme, hogy c onservativ fiatalságot alakítsanak. Fából csinált vaskarika! E czélra fel is állították a főtoborzói állomást, a »Gyüldét« az uri-utczában, a Pillvaxal szemközt! A conservativek e klubbjában az ifjúság részére ingyen tagság, potya szivarral, lakomákkal, havi segélypénzzel, s nem egy magas pártfogással kínálkozott. Mind hasztalan ! Egy egy nyiri pajkos el ellátogatott ugyan olykor a »Gyülde« fényes termeibe, hol jó szivarokkal megtőmték zsebeit s kenetteljes capacitátiókkal füleit; de a mint a fényes termek küszöbén kiléptek, nem tértek ők többé oda vissz,). Mindössze két pecsovics ifjút tudtak fogni, de azok sem voltak aztán többé ifjak, abban a perczben megöregedtek, az ifjúság e percztől kezdve nem tűrte őket maga közt.

Az ifjúság e közszelleme Petőfi egyéniségébe n, költészetében mintegy megtestesült. Petőfi szabad idejében szeretett a fiatalság kóreben mulatni. Nem csak a jurátusok kávéházának, de a »Komló«-nak is rendes vendége volt s nem egy jeles bordala ez utóbbi helyen kedélyesen eltöltött estéknek köszönheti létrejöttét.

Mint valódi lyrai költő, minden érzését, gondolatát, élményét stb. dalba önté, mindenik költeménye mintha életnaplójának egy egy kiszakasztott levele volna.

Az »Örült« czimü verséről azt állította, hogy e költeményét egyfolytában három éjjel álmodta, s ő csupán álmát irta le.

Versei Írásakor is eredeti szokást vett föl. Dobsa Lajos kivel Petőfi több Ízben együtt lakott beszéli, hogy akkor rendesen szájával s kezeivel a dobolást utánozva, föl s alá járt a szobában ; a már kész strófákat fönnhangon szavalgatta s mindaddig dobolt, mig a verssorok tökéletes mértékkel, rithmus- sal, mintegy katonai díszben álltak elé.

Ha terhes volt egy-egy költői eszmével, abba mintegy beleélni igyekezett magát, fakadó érzését mindinkább magára disputálta. A »Cyprus lombok« keletkezésére jóformán Vahot Sándornak egy elejtett szava adott volt alkalmat; mikorEtelke koporsóban feküdt, Petőfi is meglátogatta a szép halottat.

— Látod Sándor — mondá Yahot — ha eí