Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

A. KÜIlCöZiC« voüvuixj uuu Juxuuuij li^CUUC/b DVOÖ

voltam akkor s ifjú szivem telve volt ábránddal, költészettel. Nem csodálhatja tehát, ha szelíd angyal- arczocskája egyszerre megzavarta fejemet. Minden vérem pezsgésbe jött s a nyugvó szenvedélyek egyszerre mind felébredtek bennem. Izgatottan fordultam társaimhoz s tudakoltam tőlük annak a csodaszép leánynak nevét. A gaz lurkók előbb pajzánul kötekedtek velem s csak azután mondották meg, hogy az Füredy Ella, az alispán leánya. Mikor ezt megtudtam, ott hagytam őket a kis templomdombon, én pedig előre törtettem a népsokaság között mindaddig, mig csak éppen szemben önnel helyet nem kaptam. Ott vártam be azután az ünnepély végét, egy perezre sem véve le szemeimet a szép fehérarczu angyalkáról. A püspök sokáig váratott magára, hanem én mégis végtelenül rövidnek találtam az időt s mikor annak bevonulása után a nép és velők Ellácska is bement a templomba, egészen elszomorodtam.

Csak az vigasztalt némileg, hogy mikor Ellácska odahagyta kis fészkét, észrevettem, hogy a lenge rózsa, amely keblére volt tűzve, lehullott a földre. Mint a hiúz prédájára, rohantam én a szál rózsára. Félve, mint a tolvaj, nem merve feltekinteni, emeltem fel azt a földről és rejtettem kebelemre.

És lássa, Ellácskám, még most is őrzöm ezt a rózsát, illetőleg csak a maradványait annak. Egy kevés sárga por az mindössze, ami még megvan belőle, hanem ez a por aranypor számomra, annál is több; mindennél több a világon. ..

A következő télen azután megismerkedtem önnel. Ez a megismerkedés a táncziskolában . történt. Hiába, csak pajzán, csintalan jószág az az Ámor istenke, akiket egymásnak szán, azokat bármi uton-mó- don, de összehozza egymással. Emlékezik még őszhaju bár, de azért ifjú buzgalmu tánezmesterünkre, a jó Czepelli bácsira? O magácskát szemelte ki az én páromnak. Oh drága Ellám, ha én azt elmondhatnám, amit akkor éreztem !. .. Hogy dobogott szivem, hogy égett az arczom, hogy remegett egész bensőm, mikor először karomba fűzhettem karját!... Be boldog napok is voltak azok!

Egy fájdalmam azonban még akkor is vala. No ne ránczolja kérem össze homlokát, nem ön okozta azt, mert hiszen — ugye nem tagadja, kedves ? — ma- gácska se nézett rossz szemmel reám. Az bántott szörnyen engemet, hogy én olyan ügyetlen lovag voltam kis tánczosnőmmel szemben. A többi pajtás csak úgy hadarta a szebbnél-szebb bókokat párjának, oly könnyedén csevegett a legfrissebb újságokról, politikáról, világzavaró eseményekről, én meg alig tudtam pár közömbös szót elrebegni, ha együtt voltunk. De bármennyire el is készültem a társalgásra, mihelyt reám vetette ezeket a tágra nyílt, ábrándos szemeket, a melyekkel még most is úgy meg tud zavarni, egyszerre elmúlt minden tudományom. Oh hányszor könnyeztem én azért, hogy Ellácskám üres fejűnek, unalmas fabábnak fog tartani! Higyje el, kedves, sok, nagyon sok álmatlan éjszakát okozott nekem azon a télen, Ellácskám!. ..

A farsanggal azután a mi táncziskolánk is véget ért. Úgy volt az szokásban közöttünk, hogy utolsó napon a párok emlékeket adnak egymásnak. Ismeri ezt az apró nefelejtsekkel kihimzett sárga bőrtárczát ? Ezt nyújtotta akkor nekem. Persze most már nagyon el van kopva, de akkor uj volt; be szépen is nézett ki! No, de nem is csoda, ha elnyűtt, hisz azóta mindig magamnál hordom, meg az a sok csók is ugyanlálkoztunk egymással. Valahányszor megszorítottuk egymás kezét, valahányszor egymás szeméhe tekintettünk, nem mondtuk, de éreztük, hogy szeretjük egymást.

*

Pünkösd vasárnapja volt megint, csakhogy három évvel későbben. En elvégezve tanulmányaimat, az orvosi diplomával zsebemben haza siettem az e napon tartandó megyei majálisra. Feltett szándékom volt, hogy mint végzett ember e napon teszek először határozottabb, nyílt lépéseket imádott Ellám megnyerésére. A lefolyt három év alatt gyakran hallottam hirt ön felől Kornél utján, a ki otthon tartózkodott. Annak minden levelében ott volt Ellácskám rövid üdvözlete is. Én nekem elég volt az, boldog voltam vele. Csak az utolsó pár hónapban maradtak ki, nem tudom, mi okból, barátom levelei.

A majálist a város melletti kis erdőben tartottuk s mikor én oda érkeztem, a czigány már vígan húzta egy nagyobb tisztáson a talp alá valót. A hölgyek sürü csoportja fel s alá járt a fák árnyában s magácska is közöttük volt. Szép volt akkor is, nagyon szép, mint rendesen. Egyszerű, lila bársonyszalagokkal díszített crémeszinü ruhát viselt, nyakára lila selyemszalag volt kötve, mig fürteibe sárga thea- rózsa vala tűzve. Csak arcza volt a szokottnál is halavá- nyabb s szemei még komolyabban nyugodtak az égen, mint mikor először megpillantottam. Körülöttem fiatal emberek csoportja állott s tett mindenféle megjegyzéseket a jelenlevő hölgyekre.

— No, az alispán leánya is ugyancsak halavány menyasszony — mondá az egyik többi között gúnyolódó hangon.

Mint a villámcsapás hatottak reám szavai.

— Micsoda ? Ella menyasszony ? kérdém elrémülve.

— Hát persze — felelt az előbbi — te még nem is tudod. Az ám, igazság, te csak most jöttél haza. Az bizony, menyasszony, Dürnkruth Livius, valami német báró a vőlegénye. Képzelem, milyen boldog a büszke Füredy, hogy báró vöt kap. Arra persze nem néz, hogy annak a hétágu koronán kívül semmi egyebe nincs; se pénze, se becsülete, igazi »Baron von Habenichts«. No csak Ella is olyan boldog legyen vele.

Mint a ki kedves álomból hirtelen felébred, úgy éreztem én magamat e szavakra. Higyje meg, édesem, olyan fájdalmat sohasem éltem át egész életemben, mint e pillanatban. A legrózsásabb remények, legcsillogóbb ábrándok egéből váratlanul s mélyen, nagyon mélyen buktam alá.

Elhagytam társaimat s az első négyesre önt kértem fel tánezosnőmnek. Kérelmemet el fogadta. Mikor a párok felálltak a tánezhoz, én is karomra fűztem Ellácskát s zavartan, hebegve gratulálni iparkodtam a kötendő frigyhez.

Sohasem fogom elfeledni azt a pillantást, a melylyel Ella szavaimat fogadta. Olyan fájó-feddő, olyan szomorú, leverő volt az, hogy még most is össze- szoritja szivemet, ha rá gondolok.

— Még ön is gúnyolódik velem ? — mondá suttogva.

Én akkor nem tudtam mit felelni. A fájdalom, mely szivemben dúlt, nem adott szavakat annak kifejezésére. Az egész négyes alatt keveset beszéltünk együtt s csak mikor annak vége volt s én helyére visszavezettem, szólaltam meg:

dunkat is, nővérem tegnap jött vissza falusi birtokunkról. v

— És férje is vele jött? siettem közbevetni.

— Férje?..Mi jut neked eszedbe? .. Vagy talán te még nem is tudod a történteket?. .Nem szívesen beszélek ugyan azokról, hanem neked csak elmondom. Még emlékezni fogsz, hogy távoztadkor nővérem menyasszony volt, s az esküvő napja is meg volt már határozva. Pár héttel azonban a menyegző előtt Ella, a kinek halványsága és komorsága már különben is aggasztott minket, hirtelen nagyon rosz- szul lett. Ágyba került, s bár az orvosok minden lehetőt elkövettek felgyógyitására, nem lett jobban. Én mindig gyanítottam, hogy nem annyira testi, mint lelki bajban szenved. S valóban úgy is volt. Egy este mindnyájunkat ágya köré hivott s kijelentette, hogy ő sohasem fog meggyógyulni, ha a báró nejévé kényszerítjük lenni. Képzelheted szavainak hatását!.. Mit volt mit tenni ily körülmények között, fel kellett bontani a szerencsétlen eljegyzést. Hanem szegény Ella azóta is folyton betegeskedik, nem tud egészen magához jönni. En azt hiszem, valami titkos bánat — talán szerelmi csalódás emészti őt.

Én már nem is hallottam Kornél utolsó szavait, hanem megragadtam karját s futottam inkább, mint mentem vele lakásuk felé.

— Megyek, megyek, azonnal megyek. Vezess rögtön hozzája, rebegém.

Szép, enyhe tavaszi este volt, pünkösd estéje, mikor az alispáni kertbe Kornéllal beléptem. A búcsúzó verőfény, átbújva a fák lombjai között, kellemes félhomályba borította a park homokos útjait. Egy kis, vadszőlővel befuttatott kerti pavillonban fekete ruhában, a puha kerevet párnáira támaszkodva, ott ült maga, kedves, s valami kézimunkán dolgozgatott. Méla fényben égő szemei tévetegen kalandoztak a láthatár messzeségén s áttetsző fehérségű arczárói a lefolyt napok bánatát ugyancsak le lehetett olvasni. Piczi ajkain a szokásos vidám mosoly helyett fájdalmas kifejezés honolt.Arany hajfürtjeivel pajzánul játszott a szellő, s a nap végső sugarai arany koronába fonódtak feje fölött. Igazán olyan volt akkor, a minőnek a »Mater doloros-«át festik a kereszt tövében az oltárképen.

A lépések zajára lassan felénk fordította tekintetét s sokáig merően reám nézett. Majd kihullott a tü kezéből s a hímzés öléből a földre csúszott. Azután egyszerre csak azt vettem észre, hogy valami meleg lehellet érinti arezomat, lázasan pihegő kebel dobog szivem felett, puha karok fonódnak nyakam körül s egy hang szebb, édesebb, mint a csologány dalolása, a szellő suttogása, a fuvola méla zenéje azt suttogja fülembe:

— Alfréd, Alfréd...

*

Ugy-e a többit már nem szükséges elmondani ? Azt tudjuk jól, hiszen nem régen éltük át. Avagy beszéljek még arról is valamit?. .Nem, nem, hallgatok ; látom, hogy már nyugtalan kezd lenni. Bizonyosan valami ismerős hangokat hallott a ház felől! Hát menjen csak, menjen, nem tartóztatom tovább. Talán már felébredt azóta a kicsike! Csókolja meg kérem a nevemben is őt!.. Munkácsi Kálmán.- w- W --------? I

m

int a tűz a tengeren vagy hajótörés, de viszont sem- miben sincs annyi komikum.

íme néhány példa:

Egy gazdag ur elkábitva a rémület által, kétségbeesetten hajtogatta térdeit a födélzeten; s midőn a viz, melyet nagy bőségben öntöttek a szóntartályok nyílásaira, megfékező egy pillanatra a lángok dühét, egyszerre felegyenesedett s menydörgő hangon kiáltá:

— Hitetlenek! Hát feltehettétek-e, hogy a mi istenünk, Oroszország istene, el fog hagyni bennünket ?

De a következő pillanatban még nagyobb hevességgel kezdett pusztítani a tűz, s a szerencsétlen újra a földre vetette magát s elölről kezdte térdhajtásait.

A közelében egy szigorú tekintetű tábornok nem szűnt meg kiáltani:

— Hírnököt koll küldeni a császárhoz. Mi is küldtünk a katonák felkelésekor, a melyben én is személyesen, igen, személyesen részt vettem, s nehányun- kat megmentett az ő közbelépése.

Egy utas, a málhák közt állványra függesztett olajfestésü arczképet vevén észre, el kezdte azt rongálni, kiszúrta a szemeit, átvágta az orrát és a füleit, folyvást kiabálva:

— Mit ér most már ez is ? Pedig a kép nem volt az övé.

Egy potrohos, német serfőzöhöz hasonló ember, könnyezve, éles hangon ordította szakadatlanul:

— Kapitány! Kapitány! S midőn a kapitány türelmetlenkedve galléron ragadta, fülébe kiáltván: — Nos? Én vagyok a kapitány, mit akar? — a vastag ember buta tekintetet vetett reá s még erősebben ismétlő:

— Kapitány! Kapitány!

Mindnyájan ennek a kapitánynak köszönjük életünket. Midőn még hozzá lehetett férni a géphez, megváltoztattatá a hajó irányát, oldalt, a helyett, hogy folytatta volna az utat Lübeck felé, a melyen egészen felemésztődött volna, mielőtt kikötőbe érhet. Aztán meghagyta a matrózoknak, hogy kímélet nélkül üssék le azt, a ki hozzá akar nyúlni a két mentő csolnakhoz, a melyek még megmaradtak; a többi elmerült azon tapasztalatlan utasoknak hibája folytán, a kik belé- jök akarták magukat vetni.

A matrózok, jobbára dánok, hősies és hideg te- kintetökkel s a csaknem vérszinü fénynyel, melyet a lángok rövid kardjaikra vetettek, önkénytelen rémülettel töltöttek el.

A szél dühösen üvöltött, a hullámok zaját növelte recsegése a tűznek, mely felemésztő már a jármű harmadrészét.

Bármit mondjon is hozzá az erős nem, el kell ismernem, hogy a nők ez alkalommal sokkal több bátorságnak adták bizonyságát, mint a férfiak.

A szerencsétlenség ágyaikban lepte őket meg. Nem volt idejök felöltözködni, csak a takaróikba burkolózva jelentek meg, halaványabban a halálnál. Ámbár elég skeptikus valék már ekkor, úgy tűntek mégis föl előttem ezen az éjszakán, mintha angyalok lettek volna, azért szállva le az égből, hogy megszégyenítsenek s bátorságot öntsenek belénk.

Voltak azonban a férfiak közt is néhányan, a kik nagy elszántságról tettek tanúságot. *)

*) Ezt az elbeszélést halálos ágyán mondta tollba a nagy regényíró egyik barátjának, ki azt egyéb hátrahagyott dolgozataival egy kötetbe foglalva, legközelebb tette közzé az orosz fővárosban.

Bök nő volt ott, öregek és gyermekek, egymás mellett szorongva; egyébiránt a mióta megláttam a partot, nem siettem többé; tudtam, hogy baj nélkül fogok megmenekülni.

Csodálkozva vettem észre, hogy egyik gyermek sem fél; néhányan el is aludtak anyjuk karjaiban. Egy gyermek sem veszett el.

Émlékszem még rá, hogy kivehettem az utasoknak egyik csoportjában egy magas termetű tábornokot ; a viz csurgóit a ruhájáról, mozdulatlanul állott, rátámaszkodva egy függélyesen elhelyezett padra, melyet a fedélzetről szakított fel.

Elbeszélték később nekem, hogy a rémület első pillanatában, midőn az utasok az elmerült csolna- kokra vetették magukat, a tábornok durván visszalökött egy nőt, a ki meg akarta előzni; egy matróz felháborodva karjaiba kapta Jőt s erővel visszalökte a hajó hátrészére.

Az öreg tábornok, szégyenkezve e pillanatnyi gyöngesége miatt, megesküdött, hogy legutoljára, a kapitány után fogja elhagyni a hajót. Karcsú termetű férfiú volt, halavány arczczal, forradással a homlokán; alázatos tekintetet vetett mindenkire, mintha bocsánatot kért volna magaviseletéért.

A hajó baloldalához közeledve, megpillantám a mentőcsolnakot, a mely dióhéjként tánczolt a tengeren. A két matróz, a kik vezették, intettek az utasoknak, hogy rávegyék őket a fedélzetről a csolnakba való veszélyes átugrásra. Nem volt könnyű dolog, nagy ügyességgel kellett leugorni a magasból, nehogy feldöntsék a könnyű alkotmányt.

Végre rászántam magamat; ráhelyezkedtem előbb a horgonynak kívül kifeszitett lánczára, s már ugorni készültem, midőn egyszerre nehéz és lágy tömeg vetette magát reám. Egy nő kapaszkodott a nyakamba, s ott maradt mozdulatlanul.

Bevallom, hogy az első gondolatom volt, durván hátrataszitani fejem fölött a kezeit, s megszaba- ditni ekként magamat a tehertől; szerencsére, nem engedtem ennek az első sugallatnak.

Midőn vállaimra esett ez a nő, mindkettőnket belezúdithatott volna a tengerbe, ha véletlenül nem pillantok meg egy orrom előtt himbálózó kötélvéget; megragadtam, s véresre horzsolt bőrrel fentartám rajta magamat... aztán letekintéks láttam, hogy a terhem és én egyenesen a csolnak fölött vagyunk... nem haboztam . . . lecsúsztam a kötél hosszáu... a csolnak minden bordájában megrázkódott.

— Hurrah! kiáltották a matrózok.

Letettem a terhemet a hajó deszkázatára, a nő

eszméletét vesztette. Bögtön feltekinték a hajóra, a hol számos, jobbára női fejet láttam, melyek lázasan tolongtak a fedélzet szélénél.

— Ugorjának le kiáltám, feléjök nyújtva karomat.

Veszélyes lépésem sikere s a tudat, hogy megszabadultam a lángoktól, ki nem fejezhető bátorságot s erőt kölcsönzött nekem; egymagám fogtam fel a három nőt, a kik rászánták magukat a csolnakba ugrásra, oly könnyen, a mint egy almát szokás a gyü- mülcsszedéskor.

Egyik a másik után éles kiáltásban tört ki midőn leugrott, 8 esés közben eszméletét vesztette.

Valaki megőrjítve a félelem által, majdnem megölt egy utast, igen nehéz ládát vetve a csolnakba. Értékes utibörönd volt.

A nélkül, hogy megkérdezném magamtól, ren- delkezhetem-e fölötte, nyomban oda ajándékoztam a