Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

Petöfi-kultusz.

. Irta : Róna Béla.

Nem lesz többé jeltelen a segesvári csatatér. Skariatics szobra mellé oda kerül a költőé, a csaták lelkesítő Tyrteusáé is. És a kegyelet eme fényes napjaiban oda zarándokol a nemzet, babérral és virággal, hogy elzárassa a helyet, melyen fényességes csillaga kialudt, ügy tűnt el elölünk, legendaszerüen, amint jött: hirtelen, váratlanul. Jötte költészetünk ragyogó uj világának hirdetője, eltűnte után sivár, homályos üresség.

Nem volt a nemzetnek költője soha, aki úgy a szivéhez, leikéhez beszélt volna ; és nem lesz költő, aki annyira a mienk, a mi érzésünk, a mi gondolatunk, a mi bálványunk. Csodás, nagy korszak volt, mely őt szülte, fényes, egyetlen, melyet ő teremtett. Csak a Petőfi egyéniségének varázsereje lehetett az, mely azt meg tudta alkotni.

A magyar embernek három névben egyesül érzése, gondolatvilága. Voltak történelmünknek nagy alakjai: fejedelmeink, kiket rettegve tisztelt Európa; királyaink, akiknek dicsősége világraszóló volt; hadvezéreink, akik csudás hőstetteket miveitek. De a Rákóczy, Kossuth és Petőfi dicsőségével egyikök sem ér föl. Nevök hallatára megmozdulnak a hegyek, életre kél a szunnyadó érzés. Nagy, erős, végtelen az ő nevök hatalma . . .

Mikor Petőfi a segesvári csatatéren halálát lelte, hihetetlen fájdalom vett erőt az egész nemzeten. A haza elvesztének gyászos fájdalmába belésirt az érzés, hogy legnagyobb költőjének is életével kellett adóznia. Nem volt akkoriban egyetlen lélek széles ez országban, mely ne reménykedett volna visszatérésében. Várták, várták hogy hátha jő hir valahonnan, hogy él még, hogy a miénk lehet újra . . . Mert a sors nem lehet oly kegyetlen, hogy mikor mindenünket elvette, tőle is megfosszon bennünket. Nem hitték. Csak egy valaki és ez jobban sajgott minden fájdalomnál.