Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz
A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. Petőfiről születésefélszázadosévfordulóján. Holnap, 1873. janur 1. a magyar irodalomnak valamint örömünnepe, úgy egyszersmind gyászünnepe is van. Örömünnepe, a mennyiben ötven év előtt e napon ajándékozta meg az ég a legnagyobb költővel, kinek müveit az egész müveit világ ismeri, és ki ez által díszt hozott hazánkra. Gyászünnepe pedig annyiban, amennyiben a félszázadnak már csaknem fele, hogy őt nem bírjuk, úgy hogy tettleges irodalmi működése alig terjedett tovább 4—5 évnél. Ilyen rövid idő, és annyi szellemi kincs, amennyit utána örököltünk! Régóta bánt, hogy mindeddig kimerítő és jó életrajzát nem bírjuk. Ilyennek megírására nem tartom magamat hivatottnak. Majd akad talán más. De némileg erkölcsi kötelességemnek tartom a legterjedelmesb életrajza (a Zilahyé) nyomán forgásba jött némely téves adatokat kijelölni, nehogy a tévedések mintegy meggyökerezzenek. Nem valami nagy fontosságúak ; de elég ok kiigazításukra az, hogy tévesek. Talán nem lesz czélszerütlen, ezt épen ma tenni, midőn — bár egész csendben — félszázados emlékezetét ünnepeljük. Zilahy Károly, ki azóta eszményképe után szintén elköltözött, Petőfi életrajza 22. lapján ezt írja: „A jövő 1840. év elején, névszerint januárban, ezredéhez, Horvátországba rendelék. Selmeczen kellett keresztül utaznia.“ Ez igy valóságos képtelenség, noha ez adat is az én kis iratkámból (Néhány év Petőfi életéből. Szeged, 1861.) van merítve. De ott világosan ez áll: »Sopronból Pozsonyba küldetett transportba.“ Már hiszen lehetnek sokszor azok a katonai mars-ruteok nagyon czifrák; de az mégis lehetetlen, hogy valakit Sopronból Selmecz-féle utasítsanak — Horvátországba. Es csakugyan Pozsonyban | találkoztam akkor Petőfivel, hol tanulmányaimat 1839—1841. folytattam, nem pedig Selmeczen. Az 57-dik lapon Zilahy Jókai adatai után P. 1844. lakását Yahot Imrénél megrajzolja, hogy ez a magyar-utczában, és pedig olyan volt,hogy ablakát félig eltakarta a lépcső. Igaz, óvatosan hozzáteszi egy felől, hogy Jókai magát Petőfit idézi, ki a komikus helyzetek rajzolásában maga is szeretett túlozni, másfelől pedig, hogy u. m. Jókai „adatok tekintetében nem szokott igen válogatós lenni.“ — Nem tudom, változtatta-e ez évben Petőfi lakását; de annyit tudok, hogy midőn őt nevezett 1844. évi augusztusban utolsó ízben meglátogatám, nem a magyar-utczában, hanem az országúton az akkor elég csinos, később „terménytár“-nak nevezett Kunevaíder- ház első emeletén, igaz nagyon szűk, hanem elég világos és tisztességes szobában lakott, melynek ablaka kelet felé tág folyosóra nyílt, honnan a józsef-városi, többnyire földszinti házak fölött egészen a szabad mezőre lehetett kilátni. Ha nem csalatkozom, e szoba Vahot Imre lakának egyik kiegészítő részét képezte, s igy a segéd a szerkesztő tőszomszédságában, vele ugyanazon födél alatt lakott, valamint hogy ugyanott ugyanazon alkalommal Vahot Imrével is, életemben első Ízben találkoztam. Azt hiszem, ha az épület benseje nincs átalakítva,?, akkori szobáját még most is, 29 esztendő után,megtalálnám.Egyébiránt a szoba csakugyan rendkívül kicsiny, legfeljebb 4—5 láb széles és körülbelül 2—21[2 öl hosszú volt, úgy, hogy köztünk többféle tárgy élczül szolgált, s a jelenvoltak valamelyike (talán Pákh) tréfásan megjegyzé: miért lakik ily kis szobában, hi szén ebben nem fog nagygyá lehetni. Ezen helyreigazítással tartozom Vahot Imrének is. A Petőfi és Vachott Sándor közti viszonyt ismertetve a 66. 67. lapon», azt jpondja Zilahy, bogy Vachott P. lyr^ját igen nyersnek, igen pongyolának tartotta, E miatt a két Sándor, úgymond, gyakran keserű vitába bonyolódott. Meglehet, s a ki Petőfi azon gyöngeségét (mert bizony voltak neki gyöngeségei) ismerte, hogy munkáinak semminemű kritikáját nem tűrte, s mindenkit, a ki valamelyikről kevésbé hízelgő Ítéletet mondott, ellenségének tekintett, ezt nagyon valószínűnek fogja találni. De hogy Vachott Sándort nagyra becsülte, s ítéletére adott is valamit, arról hasonlóképen 1844. látogatásomkor volt alkalmam meggyőződni. Petőfi ugyanis ekkor közlötte velem Pákh jelenlétében „Megy a juhász szamáron“ kezdetű népromán- czát. Elmondtam felőle én is, helyes vagy helytelen véleményemet, mindegy. Ekkor ő nyíltan bevallotta, hogy ő e müvét, midőn megírta, semmire nem becsülte és meg akarta semmisíteni, de miután Vachott Sándor gyönyörűnek, valóságos hogarthi képnek találta, megkegyelmezett neki s elhatározta magát, hogy közölni fogja. Ez Petőfitől nagy elismerés és ritka kitüntetés volt. Elmondom itt egy füst alatt, mivel kapcsolatban áll e látogatással, hogy P. akkor minden költeményét könyv nélkül tudta s felhivatva, képes volt akármelyiket elmondani. Erre Pákh, ki akkor már a „Pesti Hirlap“nál ujdonságiró volt, megjegyezte, hogy ő egy hét múlva egyik újdonságát sem tudja szóról-szóra elmondani. A 62. továbbá a 79. köv. lapokon Zilahy elbeszéli a pápai „Tavasz“ czimü tanulói zsebkönyv s annak s illetőleg Petőfi első munkái bírálata körül történteket. E részletben több hamis adat fordul elő, melyeket az igazság érdekében ekkép igazitok helyre : Azt mondja az életiró, hogy a „Tavasziban főleg az ó n eszközlésemre Petőfinek több müve látott napvilágot. Ez nem áll; mivel nekem a ,Tavasz4 szerkesztésérelegkisebb befolyásom sem volt. E szerkesztés munkába vétele idején én Pápát nem is láttam, süt midőn 1844. novemberben Pápára első ízben mentem, a „Tavasz“ kézirata már össze volt állítva. E gyűjtemény körül tehát sem érdemem, sem vétkem nem lehet. Mindössze annyi áll, hogy 1844. utolsó, vagy 1845. első napjaiban a nevezett zsebkönyv egyik szerkesztője, Dömjén József a pápai collegium akkori seniora kórdé • nincs-e valami kész novellám, melyet zsebkönyvükben adhatnának, mivel a nyomtatásban még nehány lap- nyi hézagot kellene pótolniok, s azon válaszomra, hogy nincs, az egész viszony abban maradt, úgy hogy én tartalmát is csak megjelenése után ismertem meg. Ellenben igaz, hogy a „Hírnök“ 1845-diki 16. és 17. számában megjelent bírálatot P. munkáiról én, és pedig egyedül én írtam, mit moist — bármi helytelen volt a bírálat — 28 év után nem szégyenlek őszintén bevallani. De midőn azután P. az — igaz — nem egészen objective tartott bírálaton felindulva, csupa alaptalan rá- fogásból kívülem mást is vádolt s illetőleg gyanúsított, ez kétségtelenül épen olyan igazságtalan eljárás volt. Egyébiránt az egész birálatfélé- nek legcsipősebb és legkevésbé tárgyilagos helye azon passus,mely Petőfit az akkori fiatal költők közt „mindjárt“ Tompa és Kerényi után helyezi. Biz ez egy kis fiatalkori malitia volt. De épen úgy tévednek azok, a kik e (bár hibás) vélemény kimondásánál az 1848-diki Petőfit tartják szem előtt, s nem az akkori, 1844. Petőfit; mert oly gyorsan s annyira mint Petőfi, 3—4 év alatt, soha egy költő sem emelkedett. Ezt nem szabad a számításból felejteni, ha igazságosan akarunk ítélni. Van még egy helyreigazitani valóm, oly állításra nézve, a mely egészen valótlan. Az esetet Zilahy röviden úgy adja elő a 16. lapon: „Sz. a barátságot egyszeratöbbek közt egy Petőfihez intézett költői levéllel akarta helyre állítani. De nem adták ki, hanem a nyílt postában jóllehurogatták. Nem tartanám szégyenleni valónak, ha a barátságot csakugyan helyre akartam volna állítani. De fájdalom, a dolog nem úgy van. Azt az epistolát én nem azontúl Írtam, mint Zilahy, P. nyílt postája után indulva, mondja, hanem jóval azé lőtt, körülbelül az 1844. óv közepén még Trencsén- ben laktomkor, tehát mielőtt Pápát láttam, mielőtt a „Tavasz“ és P. munkái s ezek bírálata megjelentek. Azonkívül az epistolanema „Pesti Divatlap“ szerkesztőjének volt küldve, nem közlés végett, hanem egyedül r Petőfinek, mint jó barátnak kedveskedésül. És P. visszaélve állásával, a hozzá bizalmasan küldött műről Jl4 óv malva kirívó garmond betűkkel, a szokástól eltérőleg a szerző megnevezésével kürtölte, hogy Sz. L. „Petőfihez“ czimü di cs ő it ő„ költői levele nem közölhető, holott benne dicsőítésről szó sem volt, hanem az egész csupa tréfás enyelgós. A barátság felbomlását sajnáltam akkor, sajnáltam később is. Sőt igenis jóval, ő t évvel később tettem lépést az elszakadt láncz összefüzé- sére, de nem akkor, midőn Zilahy (maga Petőfi által félre vezettetve) mondja. Nevezetesen 1848. nagy izgalomban megjelent „Forradalmi szikrák“ czimü füzetemben ez is áll: P ___hez !*) Te tőlem elszakadtál, Tán mert magasbban állsz. 4 És mert, mely egybefiize, Tőrt a baráti láncz. De hisz a szolgaságnak Lerombolt romjain Egy uj erős vár épül Hazánk határain. A vár legyőzhetetlen, Neve testvériség, Benne szentelt oltáron Szabadság lángja ég. *) E bizony elég gyönge vers Írására azon körülmény adott alkalmat, hogy P. 1848. Jókaival együt- lakván, midőn egy Ízben ez utóbbit kerestem, szobájában Petőfit is találtam. De a mint beléptem, őt azon nal szótalanul távozott. V . rí.«1.
