Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz
viau «vww luuujii vau • egyik, hogy minden atya, kinek több fia van, tartsa kötelességének egyik fiát katonának nevelni; a másik az, hogy a kormány és törvényhozás keressenek módot, hogy a sérelmek, melyek a magyarok szándékos mellőzéséből származnak, orvosoltassanak. Azon, hogy a törzstisztek jelenleg csupa idegenek, nem ütközünk meg. Az előléptetés szolgálati évek szerint megy s kik jelenleg A Pesti Napló tárczája. Petőfi és Prielle Kornélia. A Koszorú, a Petőfi-társaság havi közlönyének májusi füzete Prielle Kornélia arczképét a a kitűnő művésznő következő nagyérdekü czikkét tartalmazza: »Ismeretségem Petőfivel.« A közönség figyelmét felhívjuk a Koszorúra, melyben a czikk egész terjedelmében megolvashatő. A csikket Prielle Kornéliának a Koszorú szerkesztőjéhez intézett következő levele vezeti be: Tisztelt uram t A tárgy, mellynek földerítésére tőlem kívánja a legbiztosabb adatokat, minden esetre olyan, mely már többször elferdítve jutott a közönség elé, és én bármennyire vágytam is azt felvilágosítani, mégis kevésbbé óhajtottam, hogy életemben olvassanak szivdolgaimiróL Azután pedig — reméltem, hogy küzdelmes életemnek, pályám buzgón teljesített kötelességeinek kiérdemelt emlékeiben senki sem fogja avatlan föltevések közt kutatni hóbortjait ifjú szivemnek, mely végre is — a természet rendje szerint dobogott, hevült, lángolt — vagy rajongott. Másként van ez a nemzet nagy költőjével, kinek Üstökösszerű átvonulásából — melyet földi értelemben Petőfi életének nevezünk — minden parányi mozzanat megbecsülhetetlen, kedves és drága, mert szaporítja a felőle bírt, lassnnkint halmozódó emlékek kincseit ügy hiszem, négy vagy öt év előtt jelent meg Péchy Imrétől egy rövid czikk a R e f o r m-ban ily czim alatt: Petőfi Debreczenben. (Mutatvány a szerzőnek Petőfi Sándor élet-és jellemrajza czimü sajtó alatt levő müvéből.) Nem tudom, megjelent-e csakugyan valahol a könyv, de annyi igaz, hogy a reám vonatkozó kis epizód e rövid tartalmú czikkben legigazabhan volt előadva, mert — az előttem teljesen ismeretlen szerző — azt a nagyérdemű Könyves Tóth Mihály r. lelkész ur erre vonatkozó leveléből közölte, kinek Petőfi|feltárta szive egész rajongó elragadtatását, s ki szintén költői kedélylyel, nemesebb értelemben ítélt felettünk, mint némelyek, kiknek egyike jogot vett magának így írni: »Petőfi és Prielle Ko rnélia az első felvonás vu&ei a naiunai paiyaioi a uaza mernie*. Ezeket azért írjuk, hogy a kormány tegyen róla most, midőn módjában áll. A védtörvény revíziója kerül napirendre a jövő őszszel. A nyáron fognak folyni a tanácskozások. Bizonyosan Tiszának kell e közösügyi törvényt megcsinálni, mert Bécs- ben azt másra nem bízzák a világért sem. Bátran megjósoljuk előre, hogy ama revizió nem lesz reform, az csak a régi védtörvény alatt meglátták egymást, a második után szerelmet | vallottak, a harmadik után a paphoz futottak, ki nem akarván őket éjnek idején összeesketni, reggelre aztán kiábrándultak.« — Fájt nekem ilyesmit olvasni, de bizonyos gyöngéd okból nem akartam a dicsőült szivvilágába tolakodni. Megvallom: nem akartam Petőfi és Szendrey Julia szerelmén egy kis bárányfelhő lenni; és ha az csak tőlem függ, nem tudja meg a világ közelebbi ismeretségünket. Én soha sem dicsekszem vele, annyival inkább nem, mert úgy sem bírom többé az írott bizonyságokat, melyeknek értelmében Petőfi akkori lángja nemesebb szint öltene magára, mint egyszeüren a »költőt hóbort« -ot, melynek azt valaki keresztelte. Tőle birt leveleimet, — szám szerint négyet — szeretett Kálmánom megsemmisítette, mint mindazt, a mi, szerinte, az ő boldogságát zavarná. Nem vádolom érte drága emlékű férjemet, mert az ö szerelme a nap melege volt életemen, és joga volt megsemmisíteni még a vakító fényű csillagnak emlékezetét is. Fentebb említett Péchy Imre ezzel végezte sorait: »Áldozatot hoz az, a ki Petőfiről bármely csekélynek látszó adatot feljegyez.« Nem tagadom, áldozatot hozok én is a magam értelmében : Leírom önnek a valóságot, kezdve az első pereztöl, midőn Petőfit megismertem, az utolsó búcsúszóig. A világért sem számítok arra, hogy saját szavaim, kifejezéseim jussanak a nyilvánosság elé, mert ennek tudata megakasztaná még gondolatmenetemet is ; hanem tekintse ezt őszinte beszélgetésnek, melyből aztán szedje ki és össze magának a legszükségesebbet, mint a mely a Petőfi és köztem emlékben levő viszonynak leghübb képét adja. # * * 1846. szeptember vagy október havában — beszéli Prielle Kornélia — Feleki színtársulata a deb- reczeni Nánássy-féle kis szinházban működött, 8 én a Bzinigazgatónak nem csak működő tagja voltam, de némileg családjához is tartoztam. Igaz volt-e vagy csak képzelődöm, de úgy emlékszem, hogy az egész társulat ragyogó kedélyű fiatalságból állott. Este Szigligeti Két pisztoly-át adtuk. Én játsztam Lenkét. Egyszerre — egy változás közben — élénk morajt hallunk a nézőtéren, csakhamar reá olyan hatalmas éljenzést, a minőre csak képes lebe- < V „------- -------, o J e pillanatban még nem távozhatik a Balkán-félszigetről. Ama veszélyre is utalt, mely a Kelet nyugalmát fenyegeti, ha már most meg akarnák engedni a törököknek Burgas és Ichtiman megszállását. Minthogy az oroszok egyelőre Kelet-Ruméliában maradnak, ez idő szerint szóba sem jöhet, hogy a törökök az illető helyeket megszállják. Aleko pasa tehát egyelőre orosz gyámság alatt fog uj állásában működni, mi e diplomatára mindenesetre fölötte kényes feladat lesz. Minthogy Ausztria a kiürítésre vonatkozó egyezteti vagy 60 lelkesült diáktorok. Petőfi! Petőfi! mondja mindenki. Dávid pályatársam ki akar rohanni. Bájkertit játszta, és most kivételképen hivatalosan volt kezében az elmaradhatatlan hangszer, mert annak kíséretében énekeltem volna következő dalomat. Kicsi volt a szinpad, nem fért reá zongora, de nem is tudtunk zongorázni. Megfogtam Csöngei karját: — Ne menjen szent Dávidom, kiki a maga módja szerint tisztelegjen a költőnek ; amazok éljeneznek, maga hárfázzon, én majd énekelek. — Hogyan ? — kérdé. — Látja, most jön az a jelenetünk, midőn Lenkét felszólítják az éneklésre, tehát, nekem ezt fogják mondani: Esedezünk baronesBe, énekeljen egy népdalt. — Érti? — Értem. — Azután Fel, fele vérző kebelről dal helyett reákezdjük, hogy :A virágnak megtiltani nem lehet. — Oh isteni! oh isteni! — nyögdécseli Dávid és térdre borul előttem, megcsókolván kék öv-szalagom végét. Majd feláll, haját felborzalja, gitárját keblén állásba helyezi és egy-két akkord után elszántan azt mondja: Készen vagyok! — Nem most csacsi, nem most, várja be a jelenését annak rendje szerint. És úgy lön. Nagy örömünkre a közönség is megértette szerény üdvözletünk módját, melylyel Petőfi iránti hódolatunknak adtunk kifejezést és mondhatom, hogy bármily csekély értékűnek tartom múltam emlékei között éneklési tehetségemet, de e dal Bikere fölér nekem pár száz robotos szerepem dicsőségével. Felvonás után Petőfi feljött a színpadra. — A kivel nem volt személyes ismeretségben, azzal röviden barátságot kötött, Felekit, Gyulayt már úgy ölelte, mint legjobb pajtásait, mint művészeti előkelőségeket, a szerényen hátrább vonult, öt csak némán üdvözlőket — s azok közt a reszkető boldog Dávidot — felbátorította egy-egy kézszoritással. — Barátim, testvérek vagyunk az Urban; köszönöm, hogy olyan szívesen fogadtok; higyjétek el, hogy ma este mégis csak ti szereztétek nekem a legédesebb örömet. De hát hol van az a ti Kornéliátok ? uecsieseK es számíts,?'.)», meiyenei a Kincstár közegei előlegesen megállapítottak, fenn is fognak maradni, s hogy az osztályba sorozás, melyet a kormány már most szándékozott megkezdetni, még az ősz előtt amaz eredetileg kimunkált jövedelmi fokozatok és mintaterek szerint fog végrehajtatni. Már pedig az eddigi számítások mesés képtelenségeket mutatnak fel, és a kik némi betekintést nyertek az eddig végzett katasztas lehetséges csak; erre nézve czélszerünek tartja az ‘/a-nak */6-re való redukálását. Hogy hivatalból történhessék-e és egyáltalán hol tagosítás, erre nézve az értekezlet figyelmébe ajánlja az erdélyi gazd. egyesület törv. javaslatának í. sz. e) pontjában foglaltakat. E ponton azonban okvetlenül szakközegekre van szükség, kiknek véleményétől tétetnék függővé a tagosítás hivatalbóli megindítása még ott is, hol a birtokos */5 azt nem kívánja, mihelyt az érintett szakközegek a tagosítást gazdászati szempontból múlhat- lan szükségnek nyilvánítják. — Úgy ? hát már nem vagyok többé kis Nelli ? Pedig nézze, még mindig rövid a hajam; de biztosítom, hogy már élénkebb felfogást rejtek alatta! például önnek minden költeményét kÖDyv nélkül tudom. Egy forró kézszoritás, hosszas szembe nézés volt jutalmam, s pár perez múlva csak annyit mondott: — Köszönöm kisasszony, köszönöm még akkor is, ha azt kívánta tudtomra adni, hogy avirágmár azóta csakugyan kinyílt. — Ki is nyílt, be is zárult, — mondám. — No lám, ilyenek a leányok, szeretik affek- tálni, hogy a dér már fagy, pedig fogadom, még az sem érinthette, olyan óvatosan, hamar elrejtőzött előle. Ezután a szokásos kérdezősködések következtek ; szinészbarátjaival elhatározta, hol töltsék az estét, éB nyájas »jó éjt« kívánat után elváltunk, miután kinyilatkoztatta, hogy a holnapot körünkben kívánja tölteni. Másnap reggel, midőn már próbára összegyü- lekeztünk, ő is eljött. Jól emlékszem:A Lara hét f i á-t adtuk. Az én szerepem csekély volt az elején és végén, és igy alkalmam nyílt vele minél többet időzni. Időzni, mert beszélni jó ideig nem beszéltünk. Nagy változás látszott kedélyén tegnap este óta, és én azt gondoltam, hogy az egy álmatlan éj következménye. Kérdeztem is tőle: — Talán álmos ? — No lássa, kis bobó, hogy még most is olyan, mint volt, — mondá ő. — Almos ?! az ám, a legszebb álom, ... szerelmes vagyok ... — Kibe ? — kérdeztem. — A kis Nellibe, kinek még most is rövid ugyan a haja, de ki azért még rövidebb észszel is átláthatná, hogy fülig szerelmes lettem bele. — Most ? — kérdém — tegnap este óta ? és hát ha nem jön véletlenül Debreczenbe ? — Akkor, ki tudja, talán más van a csillagokban megírva. — No lássa, lássa — nevettem — de jelenésem van, bocsásson meg. Délután ismét eljött. Már akkor nem az udvaron, nem a színpadon volt mindnyájunk látogatója, hanem szobáinkban keresett föl bennünket, Felekié- ket és engem. Egy kis keskeny mellékszoba volt az | enyém, minden igény nélkül, a lehető legegyszerüeb- | ben bútorozva. Mieden dísze egy félig hervadt koszorú volt, melylyel asztalkám fölött — lévén az iró- és varróasztal,azon felül könyvtár egy alakban—aKuthy Lajos arczképe volt feldiszitve. Petőfi tekintete rögtön megakadt rajta, elkomolyodott és leült. Kevés idő múlva ismét oda nézett, onnan reám, végre azt kérdezte : — Hát azt hiszi, érdemes a Hazai rejtelmek szellemes Írója, hogy kegyed folyvást koszo- ruzza. Én elpirulhattam, mert ő nem-tetszőleg bólint- gatott a fejével és arezomat vizsgálta. — Az iró és az ember előttem el van választva egymástól, — mondám. — Azután nem vétkezett ellenem semmit; az nem az ő hibája, miszerint nem tudtam, hogy neje van. ügy látszik, a főváros bizonyos osztályában nem is veszik azt számba a rokon- szenv ébresztésénél; de végre is még elég jókor megtudtam, és együgyü eszemmel nem találtam más megoldást, mint hogy minden áron elhagyjam Pestet. — Ezért bizony elég xár volt, — mondta 6 komoran. Gyűlölöm azt az embert! Hej ha én ... Itt nem tudom mire gondolt. Beszélhettünk még sok mindenféléről, mig egyszerre belebonyolódtunk egymás magasztalásába. Én teljes szivemmel dicsőítettem az ő nevét; nekem ez könnyű volt, mert zengett az az egész országban ; de azt hiszem, az 5 viszonzö áradozásába már jóformán belevegyült az ifjú ember lángra gyűlt szive is ... Úgy ügyes fordulattal arra kért, bizonyítsam be, hogy az ő nevét olyan kiválóan tisztelem. — Szívesen — mondám — bármivel, a mi tőlem telik. — Minthogy én nem kérhetem el a kegyed szép nevét, fogadja el az enyémet és egyesítse a sajátjával. Erre nagyot dobbant a szivem, hirtelen nem gondoltam másra, mint a két név egyesülhetésére, őszintén éreztem, hogy az enyém az övé mellett semmi. — De hát hol van név a világon, melyet az önével egyesülten kellene viselni ?! — No hát akkor legyen csak Petőfiné. — Hiszen Petőfiné csak asszony lehet, — mondám, — és akkor, előbb .., j(Sy ^ V >...
