Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

Ilyen s ohez hasonló biztatásokkal visszaigazitá az ifjút az ágyba, ki kábult egykedvűséggel hagyott magával tenni mindent; aztán egészen csonttá aszott karjait fölemelve, hosszá, száraz ujjaival végigsimítá verítékes homlokát.

A nő, látva e szívrázó nyomort, reszketve neve- zé meg fia nevét s kérdé a már egészen föl eszmélt ifjútól: ha nem liallott-e valamit felőle ?

E hangra és a név kimondására összerázkodott a beteg, mintha villám futott volna rajta keresztül, aztán elfojtott, fájdalmas hangon mormogá magában.

— Oh Istenem, Istenem , nem ismer !

— Hangosabban beszéljen , barátom , kiáltott rá a fölvigyázó — beszéljen fönhangon, ha azt akarja, hogy megértsék.

A betegnek nrczát, mióta a nő szavait hallá, bi- borpirosság borítá el , szemeit leliányá, s egész testében reszketve , kissé hangosabban mondó :

— Nem, nem tudok senkit, kit így liinának.

A nő sóhajtva tovább folytatá lépéseit, de még nem ért a következő ágyhoz , a midőn egy irtózatos, kétségbeesett kiáltás hangzók élesen a teremen keresztül :

— Anyám , anyám, édes anyám ! az Istenért! ne hagyj el, hát nem ismersz meg ?

Bár sokszor hallottak már e teremben ilyen s l'hez hasonló fölkiáltást, mi egyik , másik lázbeteg ajkain, álmában kitört, de ily szívmotszőcn, ily kétségbeesetten nem hangzott az soha. A betegek egymásután arra fordultak, merről a hang jött, s ott látták a negyedik ágyban térdelve az ifjút kiterjesztett karokkal, görcsös zokogás cincié csontvázaidét és könyek csorogtak le arczain.

A nő , ki e kiáltásra szinte vissza fordult, halál- ápadtan bámult az ifjúra, sötét homály boritá el zömeit, menni akart, lábai nem bírták, karjait ikará kiterjeszteni , de azok iszonyú ónsulylyal süngtek le oldalán.

így állt ott a nő , meredten , mozdulatlanul. Kiérője részvéttel támogató őt és kérdé tőle:

— Talán ez az ön fia , asszonyom ?

— Igen, igen, az én fiam , az én gyermekem !

E szavakkal az ágyhoz rohant, térdre rogyott

ellette s őrült szenvedélylyel csókolgató az ifjúnak •czát, kezeit , lábait. Nem volt ideje rá, nem volt

elég eszmélete, bogyósak eszébe is jusson, mily épen, mily egészségesen vált el fia tőle, és most mily betegen , mily nyomorultan találja ót fel.

És valóban, mennyit kelle szenvednie annak, mig annyira megváltozhatott, hogy saját édes anyja, kinek ő legdrágább kincse volt, nem birt ráismerni.

Egy hangot sem bírtak sokáig ejteni, csak sírtak, csak zokogtak mind a ketten , mintha a leikök szakadt volna ki. Végre így szólt az ifjú, megszaggatva zokogásától és anyja csókjaitól:

— Édes , édes anyám !... tudtam én jól, hogy

te még fölkeressz engemet .... hogy még látlak tégedet , mielőtt meghalok. Most már nem hagysz el többé, ugy-e ? Velem leszsz mindig oh édes

lelkem, jó anyám] zokogó inkább,' mint mondó a szegény ifjú.

A nő fölnyujtá fiához összekulcsolt kezeit s oly áhítattal, mintha imádkoznék kóré ót :

— Bocsásd meg'nekem, lelkem gyermekem, édes finnt, hogy még ezt a kínt is szenvedtettem yeled, hogy nem ismertelek meg! oh Istenem, anyád, saját édes anyád nem ismert meg ! anyád , a te szülő anyád vagyok, és mégis .... mégis .... Oh, de most már bitóm, most már érzem, oh úgy érzem, szívem majd meghasad belé, midőn rád tekintek, hogy te vagy , kit kerestem , te vagy az én magzatom , ked\ es egyetlen fiam!

így folytatá még soká a szegény nő és szenvedélyes kedveskedéseivel halmozó és forró csókjaival borítá el fiát. Míg a fölvigyázók is megilletódve tekintenék az ágyra , melyre ráborúlt a nő és átfogó gyermekét, ki őt a betegek egész hevességével szorító magához. A betegek elnyomók nyögéseiket és meghatva figyeltek e jelenetre. Kivált azok, kik már régebben feküsznek a kórházban és ismerik az aféle betegség kimenetelét, gyógyíthatatlanságát, minőben az ifjú szenved. Részvéttel tekintének ezek a szegény anyára , mert tudták, hogy csak azért találta föl fiát, hogy öt rövid idő múlva ismét elveszítse, hogy elváljon tőle még egyszer, de — ntol- szor, föltalálhatlanul örökre!