Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

2

BUDAPESTI HÍRLAP (30. sz.)

1910. február 5.

megvalósítástól, sajnos, még igen távol állanak.

*

A nemzeti fejlődésnek, a melynek során önállóságunkhoz el kell jutnunk, nem az az útja, hogy hangosan hirdessük még el nem ért céljainkat s ezzel időelőtt felkeltsük a retorziót és továbbfejlődésre indítsuk nálunk amúgy is erősebb külső versenytársainkat, hanem hogy szorgalmas és jól irányitolt gazdasági fejlődéssel csöndben, de következetesen erősödjünk.

És ennek az útját kitüzdelni: ez az egészséges platform, a melyet az országgyűlési politikai pártoknak fel kell állitaniok. Az Utóbbi években a jelszók elhomályosították a fogalmakat. Nem tekintve a törvényhozás ideiglenes meddőségét, a parlament akkor is, a mikor munkaképes volt, kerülte a komoly tárgyakkal való beható foglalkozást. így történt, hogy ipar- fejlesztést csinált iparpolitika helyett, palliativ intézkedéseket közlekedési politika helyett, kapkodást szociálpolitika helyett és antimerkantiliz- must agrárpolitika helyett.

Pártoknak kell alakulni gazdasági föladatok megvalósítására, a melyeknek sikereiből, bármennyire divergensek is legyenek a sikerhez vezető utak, meg fog érlelődni az önállóságra való képességünk, a melynek sem a korona, sem Ausztria, sem a külföld közvéleménye nem fog ellentálíhatni.

Iparfejlesztés helyett iparpolitikát kell csinálnunk. Iparfejlesztést csinálhat egy jó miniszter és égy kiváló államtitkár, de iparpolitikát csak egy jó és kiváló parlament csinálhat. Kell, de nem elég, hogy uj gyárakat alapítsunk állami szubvencióval, hanem egészségessé kell tennünk az ipari termelést azzal, hogy a már fönm álló és nem segített ipart a munka és közlekedés feltételeinek biztosításával és jó kereskedelmi összeköttetések szerzésével versenyképessé tegyük a belföldön és külföldön egyaránt. Az iparpolitika óriási terrénum, a melynek fogalomköre a törvényhozás és közigazgatás majdnem minden vonalára kiterjed. Egységes ipartörvényünk tervezete elkészült és már az érdekeltségi testületek retorláin is keresztülment. Most parlamenti elintézésre vár. Nézzék meg az országgyűlési képviselő urak a törvényes intézkedéseknek ezt a beláthatatlan tengerét; menynyi anyag van abban, a mely közelebbről érdekli a gazdasági élet egyedeit, mint a jegybank- kérdés; s mennyi tételes intézkedés, a melyeknek helyes megállapításától inkább függ nemzeti gazdasági önállóságunk, mint a király szavától

vagy Ausztria jóindulatától. A jogtalan iparűzés kérdése, a tisztességtelen verseny, az idegen származású áruknak magyar cégér alatt való árusítása, mindez a maga széles kereteiben részben a parlament, részben a kormány föladata, a mely utóbbinak ellenőrzésére is a parlament van hivatva.

Az iparpolitikával függenek össze a szociális kérdések. Megint nem üres jelszavakról, hanem fogalmakról van sző. A választói jog ki- terjesztése nem meríti ki a szociálpolitikát, s mégis ez a mai pártok mozgalmának főtengelye, s alig hallani az igazi érdemleges szociálpolitikáról valamit. A munkásság méltányos érdekeinek biztosításáról, a sztrájk- és kizárási ügy, s egyáltalán a munkaviszonyokkal összefüggő kérdések rendezéséről egyetlen politikai beszédben sem fedezhetünk fői egy atomnyi megjegyzést. A munkásbiztositás intézményének elégtelen működéséről hol esik szó politikai körökben? Avagy komolyan eshetik-e szó a mai viszonyok között a betegpénztári novellának a képviselőház elé kerüléséről?

Az ipar mellett a képviselőház melyik pártja karolja föl a kereskedelem érdekeit? Vagy talán nincsenek is érdekei a kereskedelemnek? Azt hisszük-e, hogy a börze megrendsza- bályozásával, a melyet most az igazságügyi minisztériumban költenek ki, minden kötelességünket megtettük a kereskedelemmel szemben? Igaz, hogy a börze-törvény szükséges, de ne legyen a gyűlölet törvénye, hanem a gazdasági érdekek méltányos mérlegelésén alapuljon. S ha e téren a kereskedelem fajtalan kinövéseit meg kell nyirbálnunk, mutassuk meg más téren a kereskedelem iránt való jóakaratu szeretetünket is. Ki hallott politikai körökben a csődtörvény reformjáról, a melynek előmunkálatai most készülnek, s az egységes kereskedelmi jog megalkotásáról. Vagy érdeklődnek-e a politikai pártok kereskedelmi intézményeink fejlesztése iránt. A költségvetési vita alatt is átsiklanak rajtuk, mert e kérdésekhez hozzászólni nem hálás téma.

Már pedig iparnak és kereskedelemnek nem elég az, hogy megtüressék, sőt még a kereskedelmi szerződések írott szava sem elegendő, hanem arra kell törekednünk, hogy a külföld piacait megszerezzük hazai termelésünknek, mert hiszen látjuk, hogy a hatalmas német ipar is csak azért tudott győzedelmeskedni a két évig tartott válságon, mert önkényesen megszorított termelésének fölöslegeit külföldi piacokra tudta elhelyezni. A Balkán nékünk kínálkozó piac, de az elkészült román szerződést nem

lehet életbeléptetni, mert nincs parlament, a szerb szerződés tárgyalásánál pedig hiányzik a kormánynak a népakarat erős támasza. Hol van az a jelszó, a mely az ipart és kereskedelmet kárpótolja azokért a veszteségekért, a melyeket e mulasztások okoznak.

Az államvasutak beruházási kölcsönét megszavazta az országgyűlés, de a kormány csak a legégetőbb szükségleteket fedezheti, mert a bankkérdés miatt exlexbe jutott. Pedig a Máv. talpraállitása még mindig milyen messze van attól, a mit tökéletes közlekedési politikának nevezhetünk. Ki szól bele nálunk a tarifapolitikába és melyik pártnak a programjában van benne a csatornák kiépitése, a folyamhajózás kérdése és a tengeri hajóflotta kifejlesztésének égető kérdése?

És az agrárpolitikának hol van a támasza? Az országos gazdasági egyesületben, az erős gazda társa dalomban, de nem a parlament“, ben, a melynek gazdatagjai az önálló bank kérdéséért viaskodnak.

Itt az ideje, hogy a gazdasági kérdéseket tegyük a politika főtárgyává, mert az ország vagyonosodásához, megerősödéséhez e kérdések megoldása szükséges, s a magyar imperializmushoz, a magyar nemzet politikai súlyához csak a gazdasági megerősödés utján juthatunk el.

Nem szabad a fejlődésnek ezt az irányát szem elől tévesztenünk. S ha lesznek választások, a minthogy föltétlenül lesznek, már most kell tiszta és őszinte programok alatt csoportosulni. Vessünk u j eszméket a nép közé, a gazdasági fejlődés és térfoglalás eszméit, s a nemzeti imperializmusnak ez alapon, való megépítését. A népnél nyílt elmére és nyílt szívre fog találni az őszinte beszéd, mert megunta a valóságra nem váltható vérmes jelszókat és bebizonyosodott róla, hogy az exlex-kormányzástól kezdve és ki tudja hol végezve, sok minden lehet, a miről az ő képviselőjük eddig azt mondta, hogy lehetetlen, s csak éppen az lehetetlen, a miről a képviselő ur azt mondta, hogy lehet.

Sí

Föl kell bontani az eddigi pártköte- lékek feszélyező kereteit, bogy a reálpolitika hívei, a nemzeti evolúció őszinte barátai a ma egyedül posszibilis politikai alapon gazdasági programmal egyesülhessenek azokkal szemben, a kik a mun- dus vult decipi, ergo decipiatur elvén indulva, az ellenzékeskedésre született manyörüseggel s azon veszem magamat észre: a magyar olvasó elfelejtkezik mellette a saját maga Petőfijéről, ellenben a német olvasónak elfelejthetetlenné lesz tőle Petőfi. Annyi bizonyos, hogy Schnitzer fordításával Petőfi — több kevesebb sikerű kísérletek után — be van kebelezve a néniét irodalomba. A német irodalom e kötetek megjelenésétől számítva gazdagabbá lett, mint volt azelőtt. A német Apollónak nem hogy éppen csak egy gyermekével többje van — hiszen e gyermekek folyton s állandóan szaporodnak, ebben nincsen hiba, — de adoptált egy remeket; legszebb, legérdemesebb, legragyogóbb gyermekeihez kapott egyenrangú testvért. A német olvasónak ettől fogva van Petőfije. Schnitzer pedig belépett a német klasszikus fordítók sorába. Nem az, hogy klasszikusokat fordítottak, hanem klasszikusan végezték dolgukat.

Schnitzer egyébként nem azt mondja, hogy fordítja, hanem hogy utána költi a nagy magyar költőt. Ez érdekes szó és gondolom, csak azt jelenti, hogy azt az elemet, a minek erőszakolt átvitele az idegen köntösbe inkább zavarná, semmint segítené az idegen olvasót, inkább elhagyja vagy helyettesíti. Ezek bizony azok a lefordíthatatlanságok. Ezek árnyékolások, sejíelmességek, a nyelvnek szinei, hangjai, muzsikája, individualitása. Minden nyelvnek megvannak a magáéi, de mindeniké a másik nyelvű emberre nézve idegen és süket. Lefordítva, ha itt-ott lehet, izetlen, értelmetlen és erőszakolt dolog. Ezt a hivatott fordító a saját nyelve géniuszának sugallatából pótolja. Óriási dolog,

nagyszerű kísérlet lenne most egy magyar hivatásos fordítótól, a ki Petőfit nem tudja úgy, mint a hogy mindnyájan tudjuk, visszafordítani Schnitzerből magyarra. Mert Schnitzer nagy munkáját a német ember úgy olvassa és élvezi, mint eredeti munkát. Fönnakadás, tűnődés, zavar és vonakodás nélkül. A németnek ettől fogva van Petőfije.

Mert Schnitzer teljes Petőfit ád, Összes rövid és hosszú verseit, mind, mind, mind. És én alig akadtam helyre, a hol a fordító birkózását, verejtékezését vagy alkudozását éreztem volna. Könnyen, folyékonyan, édesen fut és rohan minden előre s érezni Petőfi zsenijének óriási terjedelmét, kimondhatatlan változatosságát, szilaj magasságait, megdöbbentő mélységeit és bájos könnyedségét, természetességét, egyszerűségét.

De a fordító egy kedvesen folyó, regény- szerüen érdekes, szimpatikusán, szeretettel kezelt életrajzát is adja költőjének. Ezzel kiegészítve, a német civilizáció kezére adva, rám nézve Schnitzer müve egy nagy, hóditó cselekedet értékére emelkedik. Ha nem régen itt azt mondtam, hogy rám Komjáthy Jenő verses kötete azt a benyomást teszi, hogy az egy magyar Fauszt, melynek hőse maga ez a kiváltságos lélek, kinek a lantján a filozófia költészetté válik, úgy ma ezt kiegészítem Petőfivel. Minden nagy lírikus müvei magának a költőnek epopeiája. Azért sebaj, ha nem sokat tudunk a világ első drámaírójának, az adoni hattyúnak az életéről. Az objektiv költő élete egy és más vonatkozásban lehet egyik-másik müvével, de müvei

megállanak egész teljességükben életének ismerete nélkül is. De micsoda hatványozása a költő vonzó érdekességének is, költészete erejének is, ha a nagy lírikus életét párhuzamosan nézzük müveivel. Hogy összefonódik a kettő, hogy veti vakító fényét egymásra, mely világosságok nyílnak meg a kettőnek kapcsolataiban; mint hatja át egymást a költőben az isteni és az emberi elem, mint tárul föl egy kiváltságos lélek misztériuma, de csak hogy annál titokzatosabb legyen maga a teremtésnek az a revelációja, melyet — itt a mi esetünkben — Petőfi Sándornak', a magyar költőnek neveztek: a nagy lírikus csodavilága. 1

Nem tudom, minek kellene történni Németországban, a mit jobban a magyar nemzet érdekében valónak tudnék megismerni, mint hogyha ezek a német Petőfi-kötetek elterjednek a müveit német olvasók körében. Száz és ezer és százezer idegen lélek, a ki távol a nemzetközi torzsalkodásoktól és gyűlölködésektől nemesebb szellemi és lelki életet él, megcsodálná a magyar költő nagyságát s érdeklődéssel és becsüléssel gondolna a nemzetre, a mely ezt a tüneményt szülte a világnak.

Szerencsére Schnitzer kiadója, Halm es Goidmann, (Bécs és Lipcse) a könyvek külső megjelenésében is remekelt. A könyvnyomtatás, a könyvdiszités, az elrendezés, a könyvkötés oly ízléses, pompás és mégis nemes és méltóságos példája ez a kiadás, a mely méltó a fordító céljaihoz, a könyvek tartalmához és a közönséghez, a melynek szánva van. —ő.