Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 14-es doboz
2 SZEKESFEHERVAR és YIDEKE, Glóriáé alakja egyre nő. G lóriás alakját mesevirágokkal fonja át a nép szeretető. Hatása nagy és örökkévaló és lángoló lelkesedés kél most is dalai nyomán. Petőfi Sándort most ünnepli a magyar nemzet és szivében hordja örökké. Mert a mig magyar nemzet él, addig önönmagát, a magyar géniusz diadalmas hóditását ünnepeli minden idők legnagyobb magyar költőjében, Petőfi Sándorban. Petőfiről. Soha ki nem alvó lángok törnek az ég felé az ismeretlen sírból, melyben Petőfi Sándor aluszsza a halhatatlanság álmait. Váljon mit álmodhatik odalent a költő, akinek lángelméjének tüzénél millió ember érzése tisztult meg ? Sokszor elgondolkodom afölött: kinek énekelt ő inkább: a szerelmeseknek? a hazafiaknak? vagy a forradalmároknak? Hajlandó vagyok ahhoz a nézethez csatlakozni, hogy a forradalmároknak. Ezeknek a világ teremtésével egy idős és minden históriai esemény alkalmával föl-föl tünedező szilaj apostoloknak, akik egyaránt hordozzák kebelükben a világ megváltozást és megrontását. Nincs eszme, mely jobban magával tudná ragadni az embert, mint a forradalmi. Nincs tűz, mely szivet és lelket jobban megperzsel, mint a forradalom. Petőfi, aki mindenben az abszolút érzések embere volt, a forradalomról dalolva, emelkedett ihletének zenitnjéig. Egyébként azt hiszem, hogy a Petőfiről keletkezett irodalom egyetlen olyan müvet sem produkálhat, melyből tisztába tudnánk jönni a költő egyéniségével. A legtöbb Petőfi-biografia csak arra alkalmas, hogy fogalmat tudjunk magunknak alkotni Petőfiről. Azt mondják, hogy az élet- és jellemrajz, melyet Gyulai Pál, a jó költők elkeseredett ellensége, irt Vörösmartyról, tökéletes. Tagadhatatlanul igen tartalmas költő és nemes költői egyéniség volt Vörösmarty, de ő ugyanegy maradt minden müvében. Ez persze nem hiba, de Gyulai feladatát rendkívül megkönnyítette. Petőfi más a szerelmes verseiben, más a hazárol írtakban és más, ő egészen más, a forradalmiakban. Annyira más, hogy csak az öregek iránti köteles tisztelet tart vissza annak TÁRCZA. A segesvári csatatéren. — 1899. julius 31. — Segesvári csatatéren Nyíl ezer virág, Aminőket nem látott még Ez a nagy világ. Vérpiros az valamennyi, Zöld a levele, Nemzeti szin ha a fehér Harmat van vele. Összebújnak a virágok, Regét suttognak: Dicsőségét, vitézségét t Egy nagy halottnak. Földjük pora itta vérét Lelke ott szállt el, Amely minden kis virágból Újra támad fel. Hordjátok szét e virágot, Hol csak magyar él; Hová teszik, hová viszik Nyomán csuda kél. fejtegetésétől, hogy Petőfi, ha ma élne, interna- czionális költő lenne, soha meg nem békülő har- , czosa a szoczializmusnak. Nos hát, ilyen egyéniségről a stilisztikai tankönyvekben tanított biográfiát írni nem közönséges feladat. Aki tudni akarja, hogy hogyan élte belső világát és ki volt Petőfi Sándor, az ne tegyen mást, mint olvassa az ő költeményeit, olvassa, forgassa azt a megbecsülhetetlen értéket, melyet hét-nyolcz keserves esztendő alatt szivével összeforrott lelkének kincsesbányájából kiaknázott és nemzetére higyott. Amit Petőfi érzett és tudott, azt mind megírta költeményeiben, semmi sem maradt előttünk rejtély, ami gondolat banne meggyőződéssé vált. Az irodalom tudósai és tanító ennek daczára sem tudnak róla olyan jellemrajzot alkotni, mely a Petőfi költeményeinek szellemébe behatolni tudó olvasót kielégítse. S én tudom, hogy ismét kihívom magam ellen a kritikát, ha ennek egyik nagy okául azt hozom fel, hogy a kritikusok es életrajzírók nem foglalkoztak érdem szerint Petőfi legnagyobb és legnagyobbszerübb költeményével, az Apostollal. Mintha nem is irta volna, olybá veszik. Hallottam olyan kijelentést, hogy Petőfi legjobb költeménye a „Falu végén kurta kocsma.“ Ugyanez az ur a mikor az Apostolról kértem a véleményét, hidegen vállat vont. Igazán sajnos és fölötte boszantó, hogy a magyar értelmiség között akadnak, kik a mi legnagyobb költőinket ennyire félreértik. Ebből látszik, hogy sem az iskolában, sem az életben nincs alkalmuk Petőfivel helyesen foglalkozni. A mindenek által kicsinyített Apostol a világ legnagyszerűbb költeménye. Gyönyörűbb bibliája soha nem lesz a forradalmároknak. A sok ráfogás közül, melyekkel az Apo-^olt elhaltnozzák, a leg- hathatósabb az, hogy Petőfi még ifjú, kiforratlan korában irta, s ehhez kepest az Apostol is magán viseli a kiforratlanság jellegét. Micsoda nevetséges vád 1 Huszonötödik évében volt Petőfi, mikor e művét megteremtette, huszonkilenczedik évében halt meg. Ki meri azt állítani, hogy halála előtt négy esztendővel kiforratlan volt? Az Apostolban, mely a költő legremekebb Felragyog a leány szeme, Fel a legényé, Hazáért ver gazdag szive Meg a szegényé. Ne vesszék ki ez a virág Ama szent helyen, Minden egyes kis fűszálból Dus erdő legyen. Dal az erdőn, szerelemre Ölelkező kar, S árnyékában boldog legyen Mindig a magyar! Gara József. Petőfi szobra előtt. Szobor előtt állok; s mintha szobor volnék, Nem tudok, nem bírok elmozdulni onnét. Ott függ tekintetem, mint gyümölcs az ágon, S elmereng a lelkem szép magyar hazámon. Nem kérdezem, ki vagy? te érczbe gyárt lélek, Hiszen magyar vagyok, hogyne ismernélek! Te vagy e szép hazán dalhősök királya, I Szabadságtavaszunk zengő pacsirtája! Te vagy, kinek ajkán honom nyelve ha szólt, Majd hűvösen zengett, majd meg villámot szórt. alkotása — bocsánat, hogy véleményemet ily szabadon merem nyilvánitani — Petőfi minden képességét ragyogtatja. Megdalolja a nyomort, a legkeservesebbet és bevonja magasan szárnyaló költészetének sugárból szőtt fátyoléval. Megdalolja a szerelmet, mely miként az övé, végtelen és mély, mint a tenger. Dalol a hazáról, melyet imádott. Beszél a rabszolgaságról, beszél úgy, a hogy senki sem előtte, sem utána. Zmg a szabadságról, a szabadság vágyáról, mintha ihletét egy elszabadult üstökösből merítette volna. És megírja az Apostolt úgy, — mintha magáról ima. Igen, ez ő, ő, az apostol, aki nem tudott mást, mint szeretni és szabadon gondolkodni, érezni. És az egész költemény hymnusz, a forradalom igazi hymnusza. Aki tudni akarja, hogy ki és mi Petőfi, vésse az Apostol minden egyes szavát a leikébe. . . . S ünnepeljük most öt, ki ötven esztendő előtt nyomtalanul elveszett egy véres csatában. Nagyságát csak öregbiti a kifürkészhetetlen eltűnés, gyönyörű romantika vonja be halhatatlan emlékét. Ó milyen szép dolog ez 1 Egy nagy nemzet a maga jószántából, a saját szive érzésétől indíttatva ünnepli dalnokát, akit szeret és csodál. Szerte a hazában fölhangzanak fiatalok és vének ajkairól az örökké uj dalai, szobrok, koszorúk és vigalmak jelzik mindenütt a hazában, hogy itt élt ő, itt, ahol akkor is, most is sok mostoha gyermeke volt a földnek. Én hallom, értem ez ünnepi zajt és nagy a gyönyörűségem. És ebben az emelkedett hangulatban éppen nem disszonáns nekem a kérdés, mely közvetlen tapasztalatom nyomán lelkemben felmerül : Vajon ki értette jobban Petőfit: a szépia__ lis ták, akik az idei márczius 15-én megkoszorúzták szobrát, — vagy az a szegény boldogtalanul szerelmes csendőrőrmester, aki az őszszel szolgálati fegyverével szivén lőtte magát és amikor ráakadtak, a halott megmerevült kezében Petőfi költeményeinek olcsó kiadását szorongatta ? . . » Erdősi Dezső. Kezdetben még mintha látnám a lángostort, Melyet snhogtatál, véred ha lángra forrt. Szinte hallni vélem most is azt a lantot, Melyen viharzón a „Talpra magyar“ hangzott. Oh, mintha látnálak a körülted a fénykort, Midőn a népharczon lantod, kardod széttört. . . Könnyet sirt a nemzet, a honfi szív vérzett, Siratta a hazát, sirat ma is téged . . . Ám a haza él már 1 s hogy éljen a halott, Érczben örökité meg azért alakod. Most itt állsz mint Phárosz, hogy világíts nekünk S fényednél gyulaszszuk tettre honszerelmünk ! Itt álsz és körülted folyton nyüzsg az ember, De rád alig tekint, tekinteni sem mer. Oh de hogy is merne a ronda önérdek, Mely arany borjúnak hajt mindennap térdet; Hogy is nézhetne rád e rútabb a rútnál, Rád, ki a hazáért élni, halni tudtál 1 Megrendülne mélyen a rozsdás öntudat, Melynek tekinteted csak villámot mutat; Megszégyelné magát, kinél réges-régen, Minden, a mi magyar, még a szó is szégyen.
