Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 14-es doboz
61. szám. (2) FELSŐMAGYARORSZAGI HÍRLAP. Szerda, augusztus 2. Petőfit: én láttam ugyan, de azért még sem tudok róla többet mint Önök uraim! Tudjuk, hogy ő ember volt, hogy magyar volt, hogy költő volt, hogy vitéz harcos volt. Azt mondám az imént, hogy ember volt, de Önök erre azt mondhatják, hogy ezzel semmit se mondottam, hiszen mi is midannyian emberek vagyunk. Igaz ! de a kiben az önzés soha meg nem nyilatkozott, — aki ember és ember között rang, vagyon, születés, vallás, nemzetiség szerént soha különbségeit nem tett, de a kinek eszménye, — szive legfőbb óhajtása az volt, hogy ember embernek ellensége ne legyen, de minden ember boldogan és békében éljen egymás mellett — azt kivá- lólag nevezhetjük embernek, — habár magunk is azok vagyunk, mintaképül vehetjük, hogy mi is a szónak ily nemes értelmében akarjunk emberek lenni. De nem akarok félre értetni, nem akarom a hazátlan világ-polgárságot dicsérni, vagy éppen Petőfit ilyennek festeni. Ember volt ő, de magyar ember, a ki hazáját a rajongásig szereti, a kinek minden gondolata, szive minden dobbanása, lelke leghőbb vágya az volt, hogy magyar hazánk boldog legyen, s azért mondá, mikor a bortól érzett nemes mámorában boldognak képzelte hazáját: »Ekkor igy látom hazámat Amint kéne lennnie, S ha mig részeg vagyok Boldog volna a hon csakugyan: Bár örökké kéne élnem, Fiuk! nem láthatna engem Soha senki józanon!« íme versben szólaltattam meg, tehát ő költő is volt; még pedig lánglelkü költő, a kinek minden verséből, minden sorából, minden szavából melegen lehel reánk a legnemesebben érző ember, a hazáját hőn szerető magyar, — a nagy költő, a kinek müvei nem csak minket — a vele egy nyelvet beszélő honfi társait gyönyörködtettek, lelkesítettek, nemesítettek, de a világ . __minder művelt nemzeténél visszhangra I h atóságok, városok, kaszinók, egy- letek, a börze, az iparosvilág, munkások, gyermek és minden nemes szív, minden őszinte igaz hazafi ünnepelt. Együtt versenyeztek az ünneplés nagyszerűségében, kiki részt akart venni a koszorús költő' magasztos szellemének dicsőítésében. Büszkén hirdettük, büszkén és azon hadsereghez csatlakozott, a melynél a legtöbb veszedelmet látta, amelynél a legtöbb vér folyt. Más költők is énekelték, hogy a hazáért meghalni szép és dicső dolog, de ő e mondathoz szigorúan következetes volt és azon vészes napon, melyen erdélyi hadseregünk szétveretett, elvérzett ő is, — elvesztettük őt, a lánglelkü ifjú költőt, a ki különben még ma is élhetne és 50 év alatt mennyivel gazdagította volna irodalmunkat! . . . Igaz, — akkor nem iinnepelnők őt ma, mert hisz épen halála által dicsőült meg ő. Ezért mondá Coppée Ferenc francia költő, midőn néhány honfitársával koszorút tett a Petőfi szobrára: »Te hazádnak énekeltél, hazádért haltál meg testvér — nem szánakozom sorsodon, de irigylem azt.* — Hiszen ő maga el volt határozva életét is feláldozni hazájáért, sőt kívánta épen e nemét a halálnak, és megírta 2 évvel és el is szavalta 2 nappal halála előtt: »Egy gondolat bánt engemet, Agyban, párnák közt halni meg : Lassan hervadni el mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj Istenem! Ne ily halált adj énnekem. Ha majd minden rabszolga nép Jármát megunva síkra lép: Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből, S ha ajkam örömteli végszava zend.il, Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyu-dörej; S holt testemen át Fújó paripák Száguldj anak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engem összetiporv?!« Hazám, nemzetem reménye, ifjú nemzedék ! Ólvassátok és — ha kell — kövessétek Petőfit! Hatalmas éljennel üdvözölte a ko»n»Petőfi 50 éves évfordulójára.« Ez volt a címe Fejes István igen szép alkalmi költeményének, amelyet Rokoska József református lelkész az ő gyönyörű orgánumával, sok melegséggel, felemelő hatással szavalta el. Ezután Biró Pál, lapunk felelős szerkesztője mondott lelkes beszédet, a melynek hatását egy hang, holmi közbeszólással zavarni akarta, — meg- rontani szándékozván az ünnep nagyszerűségét. Ez azonban örvendetesen nem sikerült. Ssőllősi Endre szavalta el még igyekezettel Petőfi »Egy gondolat bánt engemet . . .« cimü rapszódiáját. Az egyes szavalatok és beszéd közben énekelte el a dalárda az »Int a zászló . . .« csatadalt és a »Rákóczy indulót.« Ma különösen elemében volt a dalárda, sok tűzzel és lelkesedéssel énekelte a hazafias dalokat, a Rákóczi induló hangjai a szabadságköltő kegyeleti ünnepéhez méltó hatással voltak. A közönség szinte utána dúdolta a gyújtó magyar dallamot. A hangulat emelkedett volt. Derült alkonyban oszlott szét a nagyszámú közönség. Félóráig is megtartott mig a hölgyek és férfiak hosszú sorai kivonultak a kerthelyiségből, ahol azután még együtt maradt a dalárda, az Iparosok Önképző Egylete és az ünneplő közönség egy része. — Az ünnepélyről a következő táviratot küldték Jókai Mórhoz és Bartók Lajoshoz: Jókai Mór Budapest. Petőfi emlékének dicsőítésére egybe- gyült ezernyi hazafias közönségünk lelkesen hódol Neked, a »Dicsőült« lelke jobb felének, az élő halhatatlannak. — Tanítsd a magyart és regélj ő róla, magadról és a hihetetlenül nagy időkről még soká, igen soká! Fogadja méltóságod sziveink hódolatát: Hericz Sándor, iparosegylet elnöke. Matolay Etele- - v»OU 011.1 lékezetének ünneplésétől. Pedig a város méltó módon akarta megünnepelni koszorús költőnk halálának 50-ik évfordulóját — igy irta a »Zemplén«. Hát méltó módon ünnepelt: azaz sehogy. Milyen különös játéka a sorsnak és milyen véletlen humora az eseményeknek, hogy éppen ebben »«.; gyem egybe,“amilyet Ujhelyben még alig láttunk. A szakadó eső sem tudta visszatartani a lelkes közönséget, eljött az Iparosok Önképzö Egyleté nek Petőfi-ünnepélyére, hogy együtt ünnepeljük a magyar nemzet ragyogó csillagát. Egész napon át gyönyörű idő kedvezett, közel az ünnepély megkezdése előtt megeredt az eső, a mely beszorította a közönséget a kerti nagyterembe. Később az ünnepély folyamata alatt kiMiénk e két csillag s te Petőfi a harmadik! Hármatok fénye a földet beragyogja. Nektek ünneplők, lelkes ölelésünk! Ezernyi újhelyi közönség nevében : Hericz Sándor, Matolay Etele, iparosegylet elnöke. A vidéken. Tokaj. Vasárnapon zászlótengerben úszott a város már kora reggel. A főtéren a város intelligenciája lélekemelőén szép és lelkes Petőfi ünnepet rendezett. A polgárság óriási részvétele mellett folyt le a magasztos ünnep. A megnyitó beszédet Székely Farkas dr. tartotta. Nagy hatással voltak szavai, amelyet erősen megéljeneztek. Az ünnepi beszédet dr. Engl Jakab ügyvéd mondotta, a szép és magvas beszédet lelkes tetszéssel fogadták. Paulay elszavalta a »Talpra magyart« tűzzel, lelkesedéssel. Ábrányi Emilnek ez alkalomra irt remek költeményét is felemelő hatással szavalták, az ünnephez méltó, lelkes hangulatot keltve. Este nagy lakoma volt a nagyvendéglőben, a hol többek közt Bernáth Béla dr., a kerület képviselője igen szép beszédet mondott. Varannó város és környékének közönsége is lelkesen ünnepelte meg Petőfi halálának 50-ik évfordulóját. Az ünnepély este 9 órakor kezdődött nagy számú hallgatóság előtt. Először a Hym- nuszt énekelte el egy vegyes kar, a melyben hölgyek is részt vettek; An- talóczy Margit, Füzesséry Berta és Sarolta, Gaal Sarolta, Guses Ferenczné, Udvardi Viktorné Werner Emma és Zseltvay Ida. A megnyitó beszédet Kerekes Pál mondotta. A hazafias szép beszéd nagy hatással volt. Petőfi gyönyörű költeményét »A hazáról« Spira Hermann szavalta meleg páthoszszal. Füzesséry Elza Gaál Ferenctől játszott egy »Magyar rapszódiát«. A magyar zene motívumait kitűnő technikával, szépen játszotta. A közönség lelkes újrázása után megtoldotta a számot egy másik rapszódia kis részletével. Azután Rosenberg István olvasta fel szépen Somló Győző »Pető' iltészete« ves/ettTeij — ielszázados évfordulóján mégis csak egy embert ünnepelünk ? Igen — egy embert, de az — Petőfi Sándor volt! Ki ne tudná e díszes közönségben ki volt Petőfi? bizonyára mindannyian épen oly jól tudják mint én, — tudja az egész müveit világ — hogy ne tudná hát minden magyar?! Mit mondhatok tehát én róla a magyar közönség előtt. Igaz — hogy igen kevesen lehetnek Önök közt uraim, a kik látták TÁRC A. Hűség! A „Felsőmagyarországi Hírlap“ eredeti tárcája. Irta: Pásator Aranka. Vigan vannak Peti gazda házában, Lakodalom folyik ottan javában, Messze szállott fejők fölül a ború Szép menyasszony mért is olyan szomorú.] Cigány fiuk vigan húzzák a nótát, El nem unják, napestig is hallgatják; Táncot járnak kiviiágos-virradtig, Szép mennyasszony miért is nem nyughatik.] Bús temető éjfélen át elhagyott, Szél sem veri, nem lengeti a lombot, Én kedvesem! sirba vitt a búbánat! Hű maradok, elmegyek én utánad. Jázminbokor virágzik a sir felett, Megöntözte forró konyü eleget, Jázmin illat olyan erős, kábitó. Elszunnyadni örökre ott olyan jó. Búsan vannak Peti gazda házában, Szép halottat most siratnak javában, Belezúg a sötét éjjel vihara, Hű maradtál, boldog Lszel szép ara! Itáliai impressziók. Irta: Erényi Nándor. A VEZÚV. A Vezúv! Mindig és mindenütt, egész Nápoly és környéke felett ott lebeg a vén bűnös, a hatalmas füstölő óriás: a Vezúv! Este, még ágyamból is, melyből kiláttam a végtelen tengerre és a Vezuvra, mindig csak az örökké füstölő, lángoló hegyet bámultam és reggel első tekintetem szintén hozzája fordult, ha ugyan a derekától kezdve föl csúcsáig nem volt felhőtengerbe burkolva. A halvány, sárgásbarna füstfelhő szünet nélkül ott kavarog csúcsa fölött és hosszú kígyózó folyamban kerül le egészen ide, Nápoly felébe. Sohasem hittem, még csak nem is mertem reményem, mikor pedig már ott voltam a Iá-! iánál, Portiéiban, hogy én valaha felkerülök a láva közelébe, vagy pláne a cráter pereméhez. Borzasztó és szőr-1 nyüséges még csak el is gondolni! És mégis megtörtént, sőt még csak nem is sok fáradtsággal. De annál több borzalom, kétség és szomorúság közepette. Buja, délövi, pazar növényzet között vezet a három órai kocsi-ut fel a Vezuvra. Szelid emelkedéssel hagyjuk el egymásután Portiéit és Resinát, melynek nyüzsgő, eleven és bűzös piaca alatt nyugszik mélyen a föld alatt egy egész eltemetett város: Herculaneum. Súlyosan megrakott gyümölcsfák, narancsok és citromok között húzódnak a sötét szőlő-gerezdek, melyeken terem a Vezúv tüzbora: a »Lachrimae Christi.« Úgy éreztem magam órák hosszáig, mintha egy istenáldotta ligetben járnék. Aztán egyszerre, hirtelen, minden átmenet nélkül változik a kép. A kocsi gyors fordulattal elhagyja a zöld és sárga tájat és — a láván vagyunk. Kocsisunk mosolyogva hátrafordul és figyelmeztet: »Signor, il lava!« Sötét, piszkos, barna, majdnem fekete területen járunk. Körülöttünk, előttünk, mögöttünk, valóságos kis hegyekben tornyosul a megsziklásodott lávafolyam. Szinte látni az áramot, a mint nyugodt, csendes folyással hömpölygött alá egykoron vastag patakokban az eleven cseppfolyós tűz és úgy tetszik, mintha egyszerre, pillanat alatt keményedéit volna sziklaszilárddá. És rövid percek múlva, bármerre is tekintünk, nem látunk egyebet, mint sötét barna lávatömeget. Az ut, melyen haladunk fölfelé, a lávába van bevájva, ott tornyosul közvetlen mellettünk, előttünk és alattunk a borLapunk 4- oldal. zasztó elem, melyhez fogható nincs sehol a világon. Csendes szomorúság és félelem ülte meg a lelkemet. Órák hosszáig kocogott kocsink a megkövesedett láván, mindenütt meredeken fölfelé, lehetetlen volt a szorongó érzésektől szabadulni. Pedig csak egy tekintetet kellett hátrafelé vetnem és megnyílt előttem a világ legszebb panorámája: Nápoly, félkör alakban övezve a tengeröblöt. Mint egy összezsugorodott óriás, olyannak tetszik fentről a város; a tenger, mint egy leteritett ezüst lepel, nyugodtnak, csendesnek látszik innen felülről. Mélységes csend teszi a hangulatot még szomorúbbá, sehol emberi hang nem hallatszik, csak a lovak patkói kopognak a lávauton . . . Végre messze fölöttünk kibontakozik a felhőkből egy piciny házikó : a nagy Vezuv-hőtel. A csúcsot és a krátert cseppet sem látni. Áthatlan, sürü köd és felhőbe van burkolva minden, a mi ott, a hőtel fölött még következik. A lávatenger pedig hűségesen kisér bennünket nyomon. Már elhagytuk kocsinkat is és hegyes, rögös, sziklás utón kapaszkodunk gyalog föl, föl a felhőkig. Nápoly és a tenger mindig kisebb és kisebb lesz, már szinte szédület rá visz- szatekinteni. Egyszerre csak megcsapja arcunkat egy fagyos lehellet. Ruhánkra mindjobban rakódnak le a tühegyü vizes, jeges cseppek és összeborzongunk. A »Funiculi« állomásán vagyunk. Mindössze talán tiz méternyi távolságba láthatunk
