Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 12-es doboz

Nehéz dolog, tisztelt közönség, oly kapcsot találnom, mely Petőfit, a dalkirályt, alkalmasan és méltán összeköttetésbe hozza azzal a nemzeti anyaintézettel, mely jóformán kizárólag a tudományok mivelését és terjesztését viseli zászlóján. Hisz Petőfi, ha bizonyos ismereteknek rendszeres teljességét értek a tudományon, nem volt tudós. Nincs tudományág, melylyel tüzetesen foglalkozott, melyben valamit teremtett volna; sőt oly téren, mely a költészettel tőszomszédos, sem tett mélyebb tanulmányokat, ő — a ki — saját mondása szerint ■— «iskolai szabályoknak sohsem engedett». Legtöbb kedvvel foi'gatta a történetet, annak is csak oly lapjait, melyek szabadságért rajongó leikéhez szólották s képzeletét hatalmasan izgatták ; lelkendező hévvel olvasta a franczia forradalomnak a «viselt világot átteremtett» eseményeit ; azonban olvasmányai sohasem voltak tudományos czéluak, csak lantját ihlették, — a minek fényes tanúsága azon számos vadtüzü költeménye, «haragos lelkének villámai», melyek köztársasági szabad eszméket barsogtatnak.

De azt kérdem, csak a rideg tudomány avatottjainak nyujthat-e pálmát az akadémia? Nem voltak-e, nincsenek-e kebelében oly jelesek, kik, bár munkásságuk súlypontja nem az elmélet mezejére esik, sőt azon teljességgel kívül marad, a nemzet di- csekedósére igazán méltók?

Csakhogy Petőfi sohasem ült egy széket a tudósok társaságával, -— a mi örökös szégyenfolt volna az akadémián, ha rajta és nem Petőfin múlik. S ehhez az ő büszke, önérzetes jelleme szolgáltatja a kulcsot. Sokkal büszkébb volt, semhogy kitegye magát a választás esélyeinek, hol nem mindig az igazság fontja működik ; — önérzete pedig azt sugallta, hogy nem kapna fényt, de adna ; hogy az ő dicsőségéből nem hiányzik semmi, de hiányzik ő az akadémiáéból. — Mindemellett soha nem feledte az akadémia, hogy mivel tartozik a nemzet nagy dalnokának, a ki több becsületet szerzett a magyar névnek széles e világon egymaga, mint ő — fennállása óta összes tudományos vívmányaival.

Nemcsak hogy örömmel meghajolt annak költői nagysága előtt, — nemcsak hogy közlönyeiben jeles tollak alapos műitélettel arra a magas polczra helyezték, melyen a világirodalom elsőrendő dalköltői állanak, — hanem a mit éltében nem adhatott neki, megadta neki a babért akkor, mikor már nem utasíthatta vissza — holtában. Midőn ugyanis a hosszú, csillagoltó sötétségre rá kezdett hajnaliam, s az akadémia a nagy kényszerű hallgatás után ismét megszólalhatott, uj működésének egyik főmozzanataképen, a nagy jutalommal büszke örvendezés közt Petőfinek «Újabb költeményei»-t koszomzta meg, s a dijat -— noha arra törvényei nem kötelezték — egyetlen örökösének ki is szolgáltatta.