Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 12-es doboz

100

SZANA TAMÁS.

Amint egyszer fölvette fegyverét, «nem kell neki szerető, se szőke, se barna»; maga mondja: «nem oszthatom már meg senkivel szerelmem, szerelmet, hűséget hazámnak esküdtem». Követi csapatját mindenüvé bátran, elszántan s a verbászi táborban így buzdítja, lelkesíti társait:

Föl barátim, a csatára,

Hí a harczok istene.

Győzni fogunk ; nem hibázhat A magyarok fegyvere.

Majd ismét:

Nem fért soha gyávaság a nemzethez.

Ne is férjen, míg a világ világ lesz.

Sokat tettek ősapáink hajdanta,

Legyen kiki nekik méltó utódja.

Lelkesülve mi is szívvel lélekkel,

Tegyük meg azt, a mit nekünk tenni kell.

Ha dob pereg s dörg az ágyú javába’,

Előre mind, kinek kedves hazája.

Habár szive ottan soknak elvérez,

De hazánk és szabadságunk mentve lesz.

A szerencse mosolygása s a magyar fegyverek győzelme azonban nem volt olyan tartós, mint a minőnek azt Petőfi István képzelődése kiszínezte. Az ég fo- konkint borulni kezdett, majd elérkezett a világosi gyásznap s vele a magyarok ügyének veresége. Petőfi könnyező szemekkel nézett a gyászos borítékkal behúzott zászlóra s azt találta, hogy «fegyverek közt úgy áll, mint fejfa a sírnál». A szokottnál hevesebb, elkeseredett hangok törtek ki kebléből, s vérző szívvel, reményt veszítve ment oda, a hová őt az idegen hatalom szava szólította. Ezentúl csak fájó, kesergő hangok ömlöttek szétlyrájáról. Az idegen vidékek bája, az utazás szórakozásai nem voltak reá semmi hatással, lantja csak boldogságának romjai felett kesergett:

Deres a fű; deres Minden fának ága;

Nedves arczám; hullnak Könnyeim reája.

Hogyne hullanának szememnek könnyei Ha végig gondolok gyászos életemen,

Egy mostoha nyárban szülőt, testvért, hazáé Veszteni egyszerre, iszonyú gyötrelem.

Örökösen vissza vágyakozott hazájába, szülőföldjére, mely elhagyatottsá- gában s néma gyászában még kedvesebb volt előtte:

A szent föld, ahol születtem,

Melyért annyi csatán küzdtem,

Nem takarhat engemet.

Annyi ezer harczosid közt,

Kiket hazám szent földje föd,

Nem érdemiek én helyet?

Ha van isten, mindenható,

Eget földet igazgató,

Add meg egy óhajtásom :

Csak még egyszer láthassam meg A szép hazát, szülőföldet,

Sirhalmom ott takarjon.

Bár nyugalmam ott sem lenne,

Szegény szívem nem pihenne,

Ott is lenne szenvedés.

Minden láncznak csörgésére,

Mit vertek a nép kezére,

Kínos vón az ébredés.

Vágya teljesült: Petőfit egy évi szenvedés után a katonaságtól szabadsággal elbocsátották. Péterváradra ment, hogy folytassa mesterségét, s már úgy látszott, hogy keblébe visszatér a nyugalom, midőn a véletlen még az eddigieknél is nagyobb bajba sodorta. Katonáskodása alatt, szerencsétlenségére, Schleswig-Holsteinban is megfordult Pataky, a magyar emigratio ügy - nőké, hogy az osztrák csapatok szellemét kipuhatolja s följegyezte magának elég oktalanul azokat a magyar fiukat, kikre egy esetleges katonalázadás alkalmával számíthatni vélt, anélkül azonban, hogy őket terveibe beavatta volna. Patakyt később kézre kerítették az ősz-