Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 12-es doboz

(9

oooooooooooooooooooooooo oooooooooooooooo o~ö~ő"ö~ö o o~o~

OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO

~orö~Q‘o o 'o ö~o o‘ó ó'cTo'0 o' ö~0 VQ~ Ö o' cTo' ö

e>

A TÁLTOS LEÁNYA.

Irta Versényi György.

A havasok közt egy vadász barangol,

S fáradtan vadűzéstől, izgalomtól,

A szürke sziklaoldal meredekjén Görgeteges ösvényen tovamenvén,

A mélység fölött szédítő magasban Megáll, holott csodálatos barlang van. Barlangnyilásnál szép leányka várja,

S hő szerelemmel kebelére zárja.

|A karcsú ifjúnak fehér az arcza,

Napnak, viharnak nyoma sincsen rajta.

Alig pehelyzik szelíd, lányos képe,

Jóság, szelídség fénylik kék szemébe’

Lágy aranyhaja vállait takarja;

Kissé selypes, de csengő, édes hangja.

Ám meztelen karján erek dagadnak,

Izmos keze halált oszt bőszült vadnak. Hozott bokrétát havasi rózsábál,

Reá emlékszik, kóboroljon bárhol.

Sok színes követ tarsolyból kirakva, Ékességül a szép leánynak adja.

S barlang előtt a kőpadon leülnek, Szerelmük mámorában elmerülnek Szemközt a bérczről vízesés omolva, Szivárványszínben csillog zúgó sodra.

S a völgyfenéken hegyi patak nyargal, Távolból, tompa elhaló morajjal.

Szeretsz? szól a lágyult arczú leányka,

S csak odatapad égő ajakára.

Még kérdheted?! én édes meny országom, Én mindenem e széles p nagyvilágon!

S a míg így, szív szíven együtt csevegnek, Karján a boldog tiszta szerelemnek,

Kavarg alattok fellegek gomolyja,

Miként ha hullámzó nagy\tenger volna.

Az alkonyuló nap haránt sugára Alátűz a felhőknek gomolyára,

S színek csodás, bűvös játéka támad:

Itt rózsaszín, amott bíborfény árad; Violaszín, vegyülten hófehérrel,

Majd olvadt arany foly, omolna széjjel Villámlik, dörg, hogy reng a bérez beléj Suhogás, búgás, bömbölés a mélybe. Máskor gyönyörrel néztek a viharra, Melynek fenségesen dübörg haragja.

De lelkűket most félelem megszállja, Gondolva az eltávozott apára.

Öreg táltos a bőgőlyukhoz ment el, Társalogván ott titkos szellemekkel.

A néma barlang olykor meg-megbődiil,

S kristály-hullám omol a barna köbül.

A táltos érti. Földalatti hangban A jövendőnek rejtett titka harsan.

Tán a vihar ép útja közben érte,

A vízmosás sodorja ott a mélybe.

Az ég villáma hull le ősz fejére,

Vagy esetük, botlik megejtő setéibe’,

Hol kúszó fenyő az örvényt takarja,

A ki reá lép, ott vesz el alatta.

Az ifjú menne, hogy őt fölkeresse . . . De megzörren a meredek kövecsese,

S az öreg táltos jő egy idegennel,

Hozzá hasonló ősz öreg emberrel. Csűrön víz a ruhája mindeniknek,

Am effélére nem is hederintnek.

Tüzet élesztitek barlang közepében, Köréje ülnek s vidáman, serényen Szarvasczombot feltűznek hosszú nyársra így készülvén az ízes vacsorára.