Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
9. SZÁM. 190í>. 53. ttVPWbVAM*. VASÁRNAPI ITJSAff. 13d 1819. OKTÓBERÉBEN. (Heine). Elült a zúgó szél ma már, Nyugton leszünk megint a ház körül, A nagy gyerek, Germánia, Megint karácsonyfáinak örül. Családi boldogságban úszunk — Baj volna, mely messzebbre ér, A vágy —- a régen elhagyott ereszre A béke fecske újra visszatér. Erdő, folyó békén pihen Ölén a hold mosolygó sugarának, Nagy néha dörren arra — tán lövés ? Tán egy barát, a kit szivén találtak. Kezébe volt a fegyvere, Hogy eltalálták a bolondot Ki volna oly bölcs, mint Horácz, Ki nagy vitézül gyors kereket oldott. Dörög. Tán ünnep. Tűzijáték, Mely Goethe ünnepére felcsapott — A régi lant, rakétazaj köszönti A sirokból kelő vasárnapot. S jön ő is, jő már Liszt Ferencz O él és el nem folyt a vére A nagy magyar csatamezén, Horvát, se muszka kard nem járt szivébe. A nagy szabadság elbukott, Magyarhon elvérzett halálra — Épen maradt Ferencz vitéz S a kardja is — a ládája fiába. Ó él, Ferencz, és vén ha lesz, Az unokái majd a karján Csodákat hallanak magyar csatákról: «így fogtam és így forgatám a szablyám!» Ha hallom a magyar nevét, Német gúnyám szűk lesz e szóra, Viharzik szivem, mint a tengerár, S lelkembe tör a kürtök riadója ! S lelkembe visszacsengenek A rég elhangzott, büszke hős regék — Oh, hallom újra én a Niebelungok Pusztúlásának siró énekét! Ez az a régi hősi dal, Ez az a régi hősi lélek, Csak a nevök ma más, de ők Azok a «halhatatlan szent vitézek» ! És ugyanaz a sorsuk is. — A zászló büszkén, fenlobogva szállhat, Vad, állati erők előtt a hős — Oly régi nóta — soha meg nem állhat. S most ellened a vadszamár Medvével állott össze szépen — Lehullsz ; azért vigasztalódj, magyar ! Mi rajtunk sokkal égetőbb a szégyen ! Még tisztességes állatok Kik rajtad által gázolának ; De mi igájában vagyunk A sertéseknek és komisz kutyáknak. Böfögnek és ugatnak, óh, Alig birom a győztesek szagát — De csitt, e hang lelkembe kap, Beteg vagyok — jobb lesz hallgatni hát! Mezey Sándor. KÜLÖNÖS TÖRTÉNET Elbeszélés. Irta G. Büttner Julia. Reggel óta zajongtak Tarnay Miklós képviselő lakásán a választókerületéből érkezett urak. Küldöttségben jártak, valami szeszélyes folyó megfékezése ügyében. Jókedvvel emelgették a poharakat, nagy hangon tréfálkoztak, vitáztak, míg. végre dólfeló elmentek díszbe csapni magukat, hogy pont délben a miniszter elé vezethesse őket képviselőjük. Bartos Ervin nem ment a többivel, megmaradt a helyén. — Az ángliust itt hagyjuk, adja ki az aranyat, a mit eddig összehallgatott! — kaczagott vissza az ajtóból egy öblös torkú nagy darab úri ember. Az ángliusnak nevezett és angolos külsejű fiatal közbirtokos csak ültéből intett a távozó után. — Azt az apró nikkel-pénzt pedig, a mit ti összebeszéltetek, csak győzze majd Miklós innen kisöpörtetni. Aztán, mintha az a garázda folyó nem is az ő földjeit szaggatná elsősorban, azzal fordúlt a a visszatérő képviselőhöz. — Őszintén szólva nem is hallottam, mit beszéltek, annyira megfogott annak a műremeknek a szépsége — s áliával és kezével rámutatott az antik irószekrényre, mely ott állt az egyik ablaknál. — Még nem láttam nálad s most ezt bámultam egész idő alatt. — Nekem nagyon becses, — mondta komolyan Tarnay. — Meghiszem azt. Kevés ilyen tökéletes szépet láttam. Hol vetted, kamarás úr? Valamelyik nyolezadik ősödé volt? Smost melyik régi kastély padlásáról került le ? — Egész korszerűen, pénzen szereztem. A legPRIELLE KORNÉLIA RAVATALA A NEMZETI SZÍNHÁZ UDVARÁN. közönségesebb módon jutottam a legkülönösebbhez. Bartos épen nem angolos érdeklődéssel vizsgálta a gazdag művészi faragványú irószekrényt, tapogatta merész íyhajlású, boltozatos, magas hátfalát és sokféle alakú fiókjait. Szerencsés ember vagy, hogy neked ezt csak úgy odadobta a sors. Engem soha sem választ ki ilyen főnyereményre. Pedig egy kicsit műértő is lennék és nagyon műkedvelő. — Magam is azt hiszem, hogy ehhez kiválasz- lolt voltam. — Tarnay sajátos elmélyedéssel, szinte szeretettel nézett a szekrényre s rátette kezét. — Ki figyelmeztetett rá? Kinél vetted? Valami ószeresnél, de nem figyelmeztetett rá előre senki. Még csak abban az utczában sem jártam azelőtt soha, a hol állt. Egyszer a Kere- posi-úton szembejött velem valaki, akit nem volt kedvem látni, befordultam hát épen az orra előtt egy mellék-utczába. De nekem eszembe sem jutott még csak észre is venni azt a lompos boltot. Csak mikor zuhanást hallottam, benéztem s épen ez a szekrény dűlt az ajtónak. Rögtön szemembe ötlött szép régi alakja és mert úgy cl volt piszkolva, megsajnáltam és megvettem. Bartos szerette volna tudni, mi volt az ára, de nem kérdezte. — Potom áron; száz koronáért, — mondotta kérdezetlenül Tarnay. Háromszor, vagy négyszer annyi éves. A ki faragta, már réges-rég porrá lett. Pedig minő remek munkát végzett! — Ezzel leguggolt a szekrényhez s alsó széleit vizsgálta végig. — Erdélyből kerülhetett ide. Csak ott látni elvétve ilyen kincset. A régi erdélyi főurak közt akadt egy-egy ilyen faragó-genie. En is azt hiszem, hogy valami erdélyi mágnás-művész keze alkotta.- Nem nézted meg a fiókok hátsó oldalát? Ott talán van valami j egy, betű, vagy dátum ?.. Szabad? — és már húzta is ki az ívre behajló alsó fiókot. De az félben benn akadt, hasztalan rángatta, nem jött ki jobban. Visszatolta hát s ismét a magas masszív hát- részt vizsgálgatta s a befelé mélyedő középen egymásba fonódó ágak közt a rozettát újra meg újra megfogta. — Várj csak! — beszólt a szekrényhez. — Mindjárt megszólaltatlak én téged: — és a rozettát egy erős fordítással lecsavarta. Ne bántsd meg a szekrényemet, mert mindjárt nem járok közbe a miniszternél értetek, — s Tarnay elvette a rozettát. — Dehogy bántom, értek hozzá, hogy az lejár. És most megmutatom neked, hogy ez a szekrény asszonyé volt. Ekkor a lecsavart rozetta helyét benyomta, mire a hátrész díszes előlapja felnyílt s a kétfelé váló ajtó alatt megvakult kerek tükör látszott és benne homálj osan a két férfi odahajló feje.- No erre rá nem jöttem volna! Pedig tudtam, hogy asszony tulajdona volt. Miből? — s Bartos újra behajtotta, meg kinyitotta a kétszárnyú ajtót s minden oldalról vizsgálgatta.- Az egy különös történet volt. De nem beszélek róla. Nem akarom, hogy valaki kételkedjék benne, habár igen csodálatos is. — Engem ismersz, Miklós, hogy senkitől sem tűrném el, hogy a te szavadban kételkedjék. Azt tudom. De úri szavamra mondom, hogy akkor is olyan ébren voltam, mint csak most. Bartos rábólintott s visszaillesztette a rozettát az irószekrényre, aztán kérdő tekintettel fordult barátjához. — Tudod, mikor ezt a szekrényt hazahozattam az ócskás boltból, lusta inasom roszalta a vevést. S mikor hallotta, hogy magunk fogjuk kitisztítani, akkor már ki is mutatta mély megvetését az elhanyagolt régi bútor iránt. Pedig nekem volt okom, hogy magam tisztítsam meg. Mert egy remek faragású antik karszéket igen rósz állapotban szereztem meg s asztaloshoz adtam megtisztítás végett, az pedig csak átlakkozta rajta a port, piszkot. Persze teljesen alaktalan lett s alig bírtam aztán én magam letisztogatni. Most a szekrénynél Ferencz szeretett volna sztrájkolni, de mert én erősen neki láttam, hát neki is segíteni kellett. Már a mennyiben ő nyögött, én meg dolgoztam és verejtékeztem. Legjobban meg voltam akadva ezzel a
