Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
134 VASÁÉN API ÚJSÁG. PRIELLE KORNÉLIA. — Barabás Miklós 1846-ban készült aqnarellje utón. dilettáns-vonásokat fejlesztett ki. Prielle Kornélia művészi nagyságának legfényesebb bizonyítéka az, hogy ezek a vonások vagy nem voltak meg benn®, vagy ha igen, kedvezőbb viszonyok közé kerülve hamar le tudta vetni. De még inkább az, hogy bár a mikor a művészi fejlődés leginkább befolyásolható korát élte s még jó darabig azután is a magyar színpadokon a pathetikus, modoros, inkább hanggal, mint művészi érzéssel és intelligencziával hatni akaró szavalás uralkodott, — önállóan, idegen hatás nélkül ki tudta fejleszteni a maga, amattól teljesen független s ahhoz képest igen nagy haladást jelentő stilusát. Az elsők egyike volt, a kik a természetet igyekeztek a magyar színpadra vinni, a természetes, egyszerű beszédet és mozgást. Az ő természetessége, ha nem volt is egészen az, a mit a mai legújabb s a modernség jelszavával előnyomuló színjátszó iskola hirdet és követel, mégis, természetesség volt a maga finom előkelőségével, gazdag részletrajzával és művészi stilizálásával. A Nemzeti Színházhoz véglegesen csak 1861-ben került, de egyszerre oszlopos tagja is lett s az maradt csaknem harmincz esztendeig. Két szerepkörben aratta legnagyobb sikereit: a társadalmi drámák és vígjátékok úgynevezett társalgási szerepeiben s a komikus szerepekben. Amazokban megjelenésének s mozdulatainak elegancziája, beszédének szellemessége, nem mindennapi intelligencziája hatott leginkább a közönségre és kritikára, emezekben lényének bájos, vonzó derűje, könnyelmű vidámsága. De igazi tere később nyilt meg, a mikor kora előrehaladásával nem játszhatott már fiatal asszonyokat. Ekkor minden erőlködés, kel- letlenség nélkül, az őt jellemző nemes, harmonikus öntudatossággal kezdte az öreg asszonyokat játszani. A fiatalabb nemzedék, a mely csak a nyolczvanas évek közepe óta kiséri a színházat figyelemmel, már főként csak ilyenül ismerte és csodálta őt. Az öregségükben is bájos, gyöngédszivű, fölényes bölcseségű anyákat és nagyanyákat játszotta páratlan tökéletességgel. Ha ilyen szerepben a színpadon láttuk, önkénytelenül megéreztük, hogy itt a művész saját egyénisége összesímul a színpadi alakéval, hogy a művész megtalálta a maga lelkében azokat a vonásokat, a melyekből az iró képzelete az alakot összeszőtte. Legnagyobb sikere a «Nagymama» volt, — az igaz, hogy ezt egyenesen az ő számára irta s az ő egyéniségére építette föl Csiky Gergely. Ezzel a szereppel is búcsúzott el a közönségtől, ezt szerette valamennyi között a legjobban. De ha visszaemlékezünk egyéb szerepeire, pl. Revil herczegnére («A hol unatkoznak»), vagy Szedervári Kamillára a «Proletárok»-ban, akkor meg kell adnunk neki azt az elismerést, hogy művészete fényes és nagy volt akkor is, ha magánegyéniségétől elütő, vagy épen azzal ellentétes jellemeket kellett ábrázolnia. Az utóbbi szerepben láttuk azt is, hogy nemcsak az idillikus dolgokat tudta megcsinálni, hanem a komorabb, megrázó szerepeket is, melyekhez hiába keresett volna anyagot a maga lelkében. De még az ilyen ellen9. SZÁM. 1909. 53. ÉVFOLYAM. szenves szerepekre is tudott valamit kiárasztani a maga nemes méltóságából, lelki jóságából. A szinpadon kívüli élete is mozgalmas, változatos volt addig, a míg a Nemzeti Színház csöndes révébe nem került. Az ide-oda vándorlás, anyagi zavarokkal való örökös küzködés, szenvedett méltatlanságok a dicsőség mind erősebb ragyogásával vegyest, tették változatossá. Mint fiatal leánynak, rövid első pesti szereplése idején, a negyvenes évek igen népszerű és a nők kedvenczének hírében állott regényírója, Kuthy Lajos volt rövid ideig vőlegénye,— maga irta meg emlékezéseiben, hogy egyszer közös ön- gyilkosságot is akartak elkövetni a svábhegyi Normafánál, Kuthy azonban, meglehetős gyön- gédtelenűl, tréfára fordította a dolgot. Ismeretes később Debreczenben Petőfivel kötött rövid eljegyzése is, a melyben mindkét fél részéről több volt a könnyűvérű, fiatalos bohém-vonás, mint a komoly elhatározás. A fiatal művésznő csakhamar férjhez ment Szerdahelyi Kálmánhoz, kora kitűnő művészéhez. A házasság nem volt tartós, de a szerelem, mely a két művészlelket összekötötte, tartósabb volt: elváltak ugyan a forradalom kitörésekor, mikor Szerdahelyi honvédnek állott, Kornélia újra férjhez is ment Hi- dassy Elek honvédkapitányhoz, de vagy három év múlva ettől is elvált s később — mikor már mindketten a Nemzeti Színház tagjai voltak — újra neje lett Szerdahelyinek s együtt is éltek meghitt házaséletben 1872-ig, a férj haláláig. Legutóbb, néhány héttel halála előtt, egy teljesen fiatal emberrel kötött házassága egy gazdag múltú, gyöngédség után sovárgó öregasz- szonynak oly megbocsátható tévedése volt, melyet Ízetlenség volna akár bírálni, akár mentegetni. A közönség s a pályatársak szeretete, ragaszkodása sokszor melegítették meg Prielle Kornélia öregségét: 1891-ben, művészi pályája félszázados jubileumakor, hetvenedik születése napján, mikor a Nemzeti Színház örökös tiszteleti tagja lett, három év előtt, mellszobrának a színház udvarán való elhelyezésekor s legutóbb nyolczvanadik születése napján. Megszolgálta az ünneplést s megérdemli a hálás és kegyeletes emlékezetet, mert nálánál kevesen voltak lelkesebb, nemesebb és nagyobb sikerű munkásai a magyar szinművészi kultúrának. HALOTT VAN A SZOMSZÉDUNKBAN. Halott van a szomszédunkban, Gyertek hozzám közelebb. Feleségem, édes párom, Kis fiaim, kis leányom, Úgyis mindig alig várom Ezt az órát közte tek . . . — Halott van szomszédunkban, Gyertek hozzám közelebb! Öleljetek átal engem, Meleg szívvel, szeretőn; Ez az élet múlandóság, Örömeink hulló rózsák, Egy szomorú, bús valóság Vár reánk, — a temetőn . . . Öleljetek átal engem Meleg szívvel, szeretőn! Melegét a sziveteknek Ma érzőbben érezem S egy sugár ez áldott lángból : Kóstoló a más világból, Hogy ne féljünk a haláltól, A szeretet végtelen . . . Melegét a sziveteknek, Odalent is érezem ! Szubolcska Mihály.
