Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz

1211

APPONYI ALBERT GRÓF SZÉKFOGLALÓJA

1212

M it végez ugyanis a helyesen alkalmazott fantázia a politikában? Kiegészíti a megfigyelést és a tapasztalást az által, hogy egyfelől az élettelen abstrakeziókat egyéni vonásokkal ruházza föl, másfelül a mindenkor hiányos ténybeli adatokból típusokat alkot, melyeknek segítségével nagy áttekintést és messzi előrelátást nyerhetünk.

De arra, hogy ezek a műveletek sikeresek legyenek, hogy ismereteinket, ítéletünket, előrelátásunkat valóban előmozdítsák, ne pedig félrevezessék, mi szükséges? Az, hogy ama típusok valóban a létező dolgoknak, embereknek, néposztályoknak, időknek stb. jellemző és lényeges vonásait tartalmazzák, vagyis, hogy művészi igazsággal birjanak. Az a fantázia pedig, mely igazat alkot, a művészi fantázia.

És a szív? Akkor vezet félre, ha önös; — nem is mondom önző, ami az önösségnek erkölcsi elfajulása, hanem egyszerűen olyan, a mely egyéni érzelmeinek világába zárkózik. Lehetünk igen jószivüek, eltelve részvéttel, ideálizmussal; de talán szubjektív előszeretettel birunk a jótékony cselekvésnek vagy a nemes eszméknek bizonyos kategóriái iránt. Az egyik például a siketnémák sorsán aggódik főleg, talán azért, mert családjában látott ilyen esetet; a másik az egyesületi szabadságért rajong különösen; egy harmadikban hiányzik minden érzék a keleti kérdés fontossága iránt. Mind ezek az urak lehetnek igen jó emberek és semmi kifogás nem érheti őket, ha egyéni tevékenységüket éppen arra a jótékony czélra fordítják, a mely őket egyénileg leginkább meghatja és azzal nem gondolnak, a mi szivüket közvetlenül nem érinti.

De az államférfim nem vezethetik az ilyen szubjektív érzelmi hajlamok és ha vezetik, hát akkor félrevezetik. Az egész nemzet szivének kell benne dobogni, azon érdekek, azon eszmék iránt kell éreznie legmelegebben, a melyeket a közszükség helyez előtérbe; még a nemzet érzelmi világán is annyiban fölül kell állnia, hogy ne kövessen minden hirtelen fel— lobbanást, hanem csak azokat a lelkesedéseket vegye föl magába, melyekben a nemzetnek állandó érzelmi energiája nyilvánul meg — vagyis az az ösztönszerü néperő, mely egy igazi közszükségnek kielégítését követeli. Az államférfiul szívet tehát nem az mozgatja meg a mi az ő szubjektív érzelmi világára bir vonatkozással, hanem az, a mi nemzetének valódi közszüksége és ebből fakadó közérzületet szóval az igazság ereje hat reá, nem az egyéni érdeklődés.

Az a szív pedig, a mely igy érez, a mii- vészi szív.

„Fantázia, a mely csak igazat tát, szív, a melyet az igaz mint olyan mozgat meg: ez a müvész-léleknek lényege“. Fiz eket mondtuk értekezésünknek bevezető részében; és most az' államférfiúnál szóról-szóra ismételhetjük: „Fantázia, a mely csak igazat lát, szív, a melyet az igaz, mint olyan mozgat meg: ilyen fantázia, ilyen szív kell az államférfiúnak. íme, megtaláltuk az államférfiúban a művészt.

És távol attól, hogy ezek a művészi tulajdonságok fantaszta és érzelmi politikusokat teremtsenek, inkább ezek fegyelmezik a fantáziát és a szívet, hogy az észszel ellentétbe ne jöhessen, épp úgy mint az igaz nem állhat ellentétben a létezővel. A nem művészi fantázia az, a mely túlcsapong és a képtelenbe ragad; a nem művészi szív az, a mely szubjektív érzelmeit teszi a közszükségnek helyébe. A művésziesség az államférfiuban nem jelenti e két hatalmas és nélkülözhetetlen, de egy- egyuttal veszélyes erőnek túltengését, hanem épp ellenkezőleg, azoknak korlátozását és fegyelmezését.

És ha már most pontosan meg akarjuk jelölni a művészi tulajdonságoknak helyét az államférfiu működésében, úgy erre a következő formulát nyerjük:

A művész képzeleti lényeket alkot, melyeknek főkelléke az igazság, az a magasabb igazság, melyhez szív és fantázia nyitja meg az utat; de az igazlátásnak segédeszközéül lépten-nyomon igénybe veszi a létezőnek észbeli megfigyelését.

Az államférfiú a létezőnek körében alkot, alakit emberi viszonyokat; c végből észbeli megfigyelés és okoskodás utján ismeri fel a létezőt és azt, a mit létesíteni kell, és akaratának erejével hajtja azt végre. De hogy a létezőt teljesen áttekinthesse, hogy a jövő feladatait láthassa, és hogy akarata azok keresztülvitelére erőt nyerjen, a művészi igazat kell segítségül hívnia, melyhez a fantázia és a szív bírja a kulcsot.

A művész, midőn szárnyait kifeszitve az igaznak végtelen régióiban mindmagasabbra emelkedik, kénytelen néha lebocsátkozni a létezőnek szilárd talajára és innen irányt venni lelke újabb röpülésének, nehogy a szédítő mindenségben eltévedjen. Az állam férfiú, midőn a létező milliónyi megnyilvánulásainak tömkelegében vándorol és kutat, kénytelen olykor művészi szárnyakon a magasba ’ szál- lani, hogy többet fogadjon be a szeme és hogy edzőbb levegővel teljék be a tüdeje, különben útját veszti, vagy útközben ellankad.