Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 8-as doboz

viszont csak ezekkel a szavakkal köszönte meg a nem várt kitüntetést: „Csak kötelességemet teljesítettem hazám iránt“.

A nemes grófnő most beteg, nagyon beteg, súlyos műtét után még mindig annak fájdalmait, annak utóhatását érzi. Borús arca csak akkor derül egy kissé fel, amikor övéit, kedves, kis életrevaló unokáit látja és akkor mintha talán meg is ifjodnék, amikor régi, nagy időkről beszél! A grófnő nem kivan már résztvenni Petőfi halálának a 60 éves évforduló ünnepélyen. Szerényen összekulcsolt kézzel csak azért imádkozik : „Legyen e hon nagy, hatalmas, boldog, amilyennek ő álmodta“. Annyit azonban elárult nekem, ez csak óhajtása: Mily szép gondolat valósulna meg, ha az ünnepély közebédjén szerény közadakozásból egy „Petőfi vers-alap“ létesülne, ami egy pénzintézetbe elhelyeztetnék és az lenne a hivatása, hogy a jövő évi ünnepélyen a legszebben megirt költeményt honorálná. A grófnő a maga részéről a legnagyobb örömmel egy húsz koronás arannyal nyitaná meg a szerény hazafias adakozást.

A grófnő testtel-lélekkel a magyar haza leánya volt mindig. Résztvett a nemzet örömében, gyászában, nagy volt a nemzet örömében, erős a nemzet fájdalmában és most évtizedek múlva is égeti honszerelmének gyertyáit a névtelen hősök sirhantján ; egyszerű gyertyák azok, de majd ha kialszanak azok a gyertyák, a nemzet elfogja-e, eltudja-e felejteni hálátlanul leányát . . . eltudja-e felejteni ?

Amikor az esti alkony leborul és az illatos ciprusfák az esti szellővel susognak, megszólal a költő szelleme: „Az ő neve hozzá van fűzve az én nevemhez, nem felejti soha el . .

Petőfi sírjánál.

Irta : Farkasa Károly.

Valahányszor hazám olyan rögeit taposom, melyet szabadságharcunk alatt dicső honvédeink hősi vére öntözött: mindannyiszor érzem, hogy ezek a rögök sokkal jobban magukhoz kötik az embert, mint azok, melyeket honvédeink hősi vére nem öntözött meg.

Évekkel ezelőtt bejártam a komáromi, ácsi, isaszegi, szolnoki; a közelmúlt években a bőnyi, nagysallói és hodrusbányai honvéd vérrel áztatott csatatereinket, s mindannyiról leszakítva, ereklyeként őrzök egy-egy vadvirágot azzal a kegyelettel, hogy ezen vadvirágok mindegyike egy-egy porhüvelyét rejti magában elesett honvédeink valamelyikének.

Lehet, hogy csalódom, de nem hiszem, mert az említett csataterek mindegyikén tapasztaltam, hogy ezek a vadvirágok olyan titokzatosan susognak, mintha mindig valamiről mesélnének egymásnak.

Hallucinációnak, képzelődésnek nevezik ezt. És én erre azt felelem, hogy — nem az, mert én a vadvirágok ezen titokzatos suso- gását mindenütt megérteni véltem.

Egy éve lesz, hogy a véletlen sorsom ide dobott. Ide, azon helyre, mely helynek a rögeit annyi dicső honvéd vére közt egy Üs- \ tökösünk vére is megöntözte.

Igen, egy Üstökösünk, ki föltűnt azért, hogy a nagy világegyetemben eltűnjön, mint Üstökös szemeink elől. Mikor a véletlen sorsom idevezérelt, első utam ezen eltűnt Üstökösünk sírjához vezetett.

Gyönyörű októberi nap ' délután volt, mikor az előttem teljesen ismeretlen segesvári csatatéren végig húzódó országúira ráálltam. Ennél emlékezetesebb utat még alig tettem, mert, mikor a fejéregyházi őrháznál megláttam a fölirást; „Petőfi sírja,“ szivem hevesen kezdett dobogni s testemen egy olyan érzés futott végig, melyet szavakkal kifejezni képtelen az ember.

Szemeimet pedig valami fátyolszerü homály borította el, s mikor a közeltávolban föltűnt előttem a honvédemlék tetején a szájában kardot tartó turul, repülni szerettem volna, hogy minél előbb ott legyek a megszentelt helyen.

Rövid néhány perc s ott állottam a bekerített cedrusliget ajtójánál, mellyel szemben a cedruäliget közepén áll a hatalmas pyramis, melyet a segesvári csatában elesett „Névtelen hősöknek“ emelt a nemzet kegyelete.

. . . „Ott essem el a harcmezején“ — s ráléptem hazám földjének azon poraira, melyben Petőfi hamvai nyugosznak, melyen halk, lassú lépésekkel eljutottam a pyramis elé, ahol percekig úgy álltam, mint lábaim gyökeret vertek volna, s mikor föleszméltem, — ajkaim imát rebegtek.

Imámat befejezve, körüljártam a kegyelet emelte hatalmas pyramist, mely után a „Petőfi ereklye szoba“ t óhajtam látni, de ezt ez alkalommal a legnagyobb sajnálatomra nem láthattam meg.

Talán ezért, talán másért körülsétáltam a cedrusligetben s visszamentem az emlék- pyramishoz, melytől nyugatra egy cedrusbokor árnyékában leheveredtem az őszi vadvirágok közé s hosszasan elmerengtem az előttem elterülő vidéken lejátszódott múltak emlékein.

A nap már régen a hegyek mögé hanyatlott, mikor merengő gondolataimból a fehéregyházi est harang érces hangja megzavart.

Testemen valami borzongást keltő érzés futott végig . , . Fölkeltem s e percben lanyha esti szellő érinti arcomat, mely nemcsak az őszi vadvirágok apró fejtcskéit, hanem a ced- rusfák ágait is mozgásba hozta és az esti szürkületben olyan titokzatos susogást hallót-