Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 8-as doboz
hanem érett, komoly férfi polémiája ez, aki megmondta a maga véleményét s alanyi okok, leánysirás és Komlósy ".iramnak a kályhakucz- kóból lancirozott diák-közmondásai nem érnek fel hozzá. Feleletében van humor. Mindjárt az ©lején azzal vág vissza, hogy «Azt mondja Kom- lósyné, hogy ő hUsz év óta fárad a magyar szinészet megalapításán. Minden előtt: ezt csak oly módositással fogadhatjuk el, mint a Párisi Naplopó derék apjáról mondja, hogy az nyerte meg a wagrami csatát — és még 6Ö,0Ó0 ember! Ez beillik egy kis különbségnek'. ...» Hiszen könnyű dolga is Volt egyrészt a nagy poétának a faláról hetivásárra jövő gubás emberekre hivatkozó komikával szemben, de tudva, hogy mögötte Komlósy uram áll s a polémiára most már figyel az egész literatura, Úgy kellett vezetnie a tollát, hogy annak nyoma emlékezetes maradjon. Folytatja tehát tovább. «Ha valamely jeles hadvezér, vagy bajnok, ki csatákat nyert, vagy nyerni segített, a maga idejében nyugalomra lép: lemarad ugyan a hir szárnyairól, de tisztelet környezi őt honn és tisztelet követi sírjába. Ellenben ha ereje fogytán, vagy erejénél többet merve folyvást pályán marad s előbbi szerencséjét bukások követik: a világ kimondja rá az ítéletet, szigorúan, kérlelhetetlenül.» «De a megbukó — folytatja alább — kíméletet érdemel a múltért, ha abban érdemei vajának.» Való. S az Athenaeum csínján, szelíden kívánta Komlósvnénak tudtára adni, hogy a pesti színpadon, nagy szerepekben kivált, rosszul áll: de mindhiába. Egy vérbehatóbb szóra volt szükség s ez kimondatott. Mi sikerrel? — az idő mutatja meg. Fájdalom, az idő ilyenkor semmit sem mutat meg, csak azt, hogy a színpadi vénülés éppeíi olyan orvosolhatatlan, mint a Komlósyné idejében s hogy azt egyik aggszüz sem fogja elhinni, hát még vénasszony, hogy neki már ez, vagy az a szerep nem való. Ezt próbálja nekik beadni valaki. Még Vörösmartynak is a torkára forrott. Azért manapság már végképp kiment a divatból! «Mondja továbbá Komlósyné, hogy nem pénzért, vagy szükségből, hanem leánykái nevelése végett jött Pestre. Tisztelet, becsület! Ez anyailag és okosan van téve! De mint következik ebből, hogy Komlósyné szerepekben lépjen föl, melyeket meg nem bír, vagy hogy általában fellépjen? Egyébként is, midőn Komlósyné leányait színészekké avatta, el kellett volna mondania, mit Kean Damby Annának mond s csak akkor engedni meg* hogy szi- nészkedjenek, ha mindazon bajoktól, melyek a színészt üldözik, vissza nem rettennek. Tevé-e ezt Komlósyné? Ha nem: igen rosszal. Sok keserű órától kímélte volna meg leányait!» S aztán jön egy gyönyörű atyai szó, amilyen csak Vörösmarty tollán fakadhat, a Kom- lósy-leányokhoz, akik átkozták a kritikust. «De most Komlósyné egy érzékeny családi jelenetbe enged bepillantanunk. Leányai nyakába borulva sírnak és «vessze n»-t kiáltanak theátr'umra és kritikusra, A theátrumra is? Nem akarom hinni, — ezt csak a fájdalom sajtolhatta ki belőlük, ez oly szó, melyet azóta megbántak, mégbánniok kellett. Én legalább, ha gyermekeim volnának, mindenek fölött arra tanítanám, hogy soha egyes emberek hibái miatt a közjó, a közügy, az intézet ellen íö! ne lázadjanak! A köznek d i s z 1 e n i, szén t- nek kell lenni még akkor is, midőn az egyeseket méltatlanság éri!» Az öreg ágyút pedig akkor süti el a «Zalán futása» szerzője, mikor a Komlósyné mentségei ellen három pontban debacMl: «Komlósyné mentségéül említi, hogy ő szerződés szerint kénytelen minden szerepet félvállaink Legyen itt szabad három kérdéssel felelnem: 1. Iíi kényszeritette Komlósynét, hogy ilyen szerződésre lépjen? 2. Szabad-e még oly szent czél rovására is, mint gyermekeink nevelése, a magyar közönséget játékaival fárasztani? 3. Nem férje-e a rendező s valamennyire nem függ-e ettől is, micsoda szerepekben lépjen föl, ha már csakugyan föl kell lépnie, amit egyébiránt nem tanácsolhatok, mert akármint keressek is, nem találok szót, mely Komlésy- néra vigasztaló legyen. Keressen bár maga: s ha talált: azzal fogom kimondani, hogy hangja a pesti színpadon éldelhetetlen. Ha a közönség tolásképp Ítél: ám jelentse ki tetszését tapsaival.» «Ami a káesahangot illeti: nem szép Ugyan, de nem találtam jobb kifejezést arra, mit mondani akarók. Ha szó nélkül, csupán gondolattal beszélhetnénk egymással s a világgal: nem írtam, nem mondottam volna, de szóból ért az ember s én olyan szót akartam mondani, amelyet megértenek. Védelmezhetném Ugyan a kácsát, mely jó, szelíd háziállat s mely senkinek sem vét. Mondhatnám, hogy a hajdani kritikák nem úgy szokták Ítéleteiket kimondani: ott bőszült csorda, őrült, mániákus volt a divatos kifejezés s nem egyes színésznők, hanem az egész testületről, mit én, megvallom, teljességgel nem vagyok hajlandó utánozni; de ha mindamellett ez a kifejezés kemény, vagy illetlen, Komlósyné már boszut vett érette; ő engem a magyar; humor kígyói, vagy gyikjai közé számit, sőt, ami borzasztó: elnyeléssel fenyeget, mi egyébiránt nem lesz oly könnyű; én már egy kissé régi kígyó vagyok s hogy a kígyó szerencsésen harczol az emberi s különösen az asz- szonyi nem ellen, azt már a paradicsomban megmutatta. És most — boldog Uj esztendőt kívánok!» így folyt le Vörösmarty polémiája.
