Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
125 E G Y V E L E G. (Marie Antoinette hóhérja.) Azon időben még a párisi hóhérokat „Pária ura“ melléknévvel tisztelték meg, mivel természetesen akkor még jóval borzadalmasabb lénynek képzelék, mint mai napság, midőn a többi közt a modern sophistika, kevésbé szigorú erkölcsi nézet, s a prózai felfogás egyszerűen a törvény gépét látja benne, aminthogy valóban vannak is példák e rémemberekben is mutatkozó érzékenység és vallásosságról. Samson például, kinek keze alatt több ezer ember leje hullott le az úgynevezett első franczia forradalomban, nemcsak hogy képzett, miveit ember, de egyszersmind érzékeny s vallásos ember is volt, mint a következő vonás is tanúsítja, melyet Roger de Beauvois iró után szóról szóra adunk. „Ziégler, az én nagy hírű festő barátom, ösmerni óhajtotta Sámsont, hogy ennek alakját egyik történeti fest- vényére híven oda teremthesse. Engemet kért föl tehát, hogy vezessem be a hóhérnál, s megigérvén e szivességet, helyes ürügyről gondoskodtam, mely látogatásunkat szép szinben tüntesse föl. „Uram“, — mondám a bennünket szívesen fogadó Sámsonnak — »egy kérésem van önhez. Egy lap számára „Képek Parisból“ czimű czikkeket irok, s épen most igen kivánatos volna, ha ön nekem megmondaná, vájjon igaz-e, hogy Marie Antoinette királynő , midőn a vérpadra lépvén, akaratlan önnek lábára hágott, igy szólott volna önhez : „Bocsánat, Samson polgár! —?“ — Szórul szóra igaz, feleié Samson. S emlékezik ön még jól e jelenetre? — Nagyon is emlékezem, mondá a hóhér, s megindulás hangján igy folytatá : Marie Antoinette királynő úgy halt meg, mint egy valódi szent. — En azóta folyton imádkozom Istenhöz bocsánatért. A Sz.-Laurent templom lajstromai bizonyíthatják, hogy sok misét szolgáltattam érette. En a király és királynő rettenetes két évi gyötrelmei alatt mindig a templomban voltam, arezomat egy zsebkendővel betakarva. — Andry ur, az orvos, tanúságot tehet erről. 1839. évben jan. 21-én mint haldoklót vittek hozzá. Az orvosi jelemények, melyek e két napon rajtam észlelettek, mindig ugyanazok voltak : éjen át hideg borzadály-veríték, s igen erős fájdalom a jobb karomban. — Vájjon e napokon testileg vagy lelkileg szenvedett ön? kérdé Ziegler. — Mindkét értelemben, feleié a hóhér. Iszonyú fülzsibongásom, volt, azután egyszerre elvesztőm eszméletemet. Én, daczára a törvénynek, sohasem hittem, hogy jogom volna ölni, annál kevésbé pedig egy királyt. De engedelmeskednem kellett, s ez az egész. Engesztelésül még mindegyre szolgáltatok miséket a királyért és királynőért. Remélem, részesülök azon igazságszolgáltatásban, hogy emberileg érzőnek fognak tartani.“ — Megvallom, e szó : „emberileg“ Samson ajkán — kissé megrázott. Mindamellett bizonyos szánalmat kelle érez- nem ez ember iránt, ki oly szomorúnak látszott, egész lénye oly tisztes volt, csupán háta mögött tűnt föl a halálbüntetés. Majd ismét szédülés fogott el, s rövid köszönés után Ziegler karján kimentem az utczára, hol Ziegler többször ismételve mondogatá : „Mi egy embertől jövünk most, ki egész Erancziaország mellére szögezve tartá kését. Az ő kezei érintők a királyt, a királynőt, Elisabeth asszonyt és Chéniert.“ — A jelenleg uralkodó franczia császár mint ifjú, köztudomás szerint a hami várban volt fogva. Az éleseszű fiatal herczeg feltudta használni a körülményeket a menekülésre. — Egy alkalommal ugyanis — midőn a várbeli munkások délre kibocsáttattak, szintén napszámosnak öltözve közéjük keveredett. A mint a munkások a vár csapóhídjá- hoz értek, az odarendelt biztos feltartóztatá a csoportot, meggyőződendő a munkások ugyanazonos- ságáról. — Már majdnem a herczegre kerül a sor, midőn szerencséjére a biztos egy munkában levő faragott fa miatt az azon talált hibáért egy némely munkást kérdőre vonván, a kissé hosszasan tartó szóváltás ideje alatt a már megvizsgáltak közé sikerült osonnia, s igy a várból kimenekült. Kiérve rögtön elvált társaitól, és az előre kitűzött hely felé vette magát, mely egy bokrokkal benőtt domb volt. Már majdnem ideért, midőn hátratekintve hű kutyáját látta meg egyszerre maga után sebesen iramodni. — A kutya jóllehet megkötve tartatott, az álruhában is felismerve gazdáját, széttépte kötelékeit, és sietett ura után, állati együgyüségében nem gondolva meg, mily veszedelemnek teszi ki. Ha a menekülő csak kissé sietteti lépteit mig a vár is a munkások látkörében volt, vagy más valamely jelét muttatjanyugtalanságának, a hű eb bizonyosan árulójává lesz; azonban a pillanat fontosságát szem elől nem tévesztve szorongását a lehetőleg elrejtve külsőleg nyugodtan érte el a dombot. — Abban a pillanatban ért oda kutyája is, és a bokrok által elfedve, itt már szabadon ugrándozott gazdájára, s ez minden veszedelem nélkül simogathatá meg ragaszkodásáért hű kutyáját. — Ha egy idegen szem látta volna e jelenetet, ki tudja, az volna-e most a franczink császárának neve, hogy : III. Napoleon? ** A nemrég elhalt világhírű énekes Labla- che utóbbi időben igen szórakozott volt. — Nápolyban vendégszerepelvén, a király egy napon őt magához kérető. E napon számosán lévén a királyi előszobában a kihallgatásra várakozók, Lablache- nak a váróteremben kelle időznie. — Azonban pár nap előtt meghűlvén, engedelmet kért, hogy felte- hesse kalapját. Természetes, hogy ez meglett engedve a nagy énekesnek. A jelenvoltakkal élénk társalgásba merülve, egyszerre jelentik neki, hogy a király kész őt elfogadni. Lablache a közeli asztalról hirtelen kezébe kap egy kalapot, s a királyi elfogadó terembe lép, egy kalappal fején, a másikkal kezében. „Mit akar ön e kalappal édes Lablache?“ kérdé mosolyogva a király. — „Bocsánat felség, nem egészen értem e kérdést. . . .“ — „Azt
